Jordán Ferenc rendszerökológus, az MTA doktora, a Pármai Egyetem kutatója és a Nápolyi Zoológiai Állomás külső munkatársa új, Az ember vége, a természet esélye című könyvében a környezeti krízis jelenségét járja körbe a problémák gyökereitől konkrét hatásaikon át a potenciális jövőig. A szakértő megoldásokat is vázol, amelyeket röviden így lehet összefoglalni: az alkalmazkodáshoz alapjaiban kell átalakítanunk a kultúránkat. Interjú a szerzővel.
*
Kipusztulhat a fajunk belátható időn belül?
Nem hinném, de nagy átalakulások várnak ránk. Benne van a pakliban, hogy a népességszám jelentősen lecsökken majd, ami a nagy képet nézve nem is lenne baj. Kipusztulni nem fogunk, ám könnyen lehet, hogy sok mindenről le kell majd mondanunk, át kell szerveznünk a világunkat, főleg a kultúránkat, a használt nyersanyagainkat. Komoly konfliktusok, háborúk és járványok is várhatók, teljes kihalás viszont szerintem nem fenyeget.
Ismerünk a történelemből nem egy civilizációt, amely összeomlott, Európában alighanem a Római Birodalom a legrelevánsabb. Hasonló felfordulásra számíthatunk mi is?
A globalizáció miatt nem tartom valószínűnek, egy-két kivételt, például az elszigetelt amazóniai őslakosokat leszámítva annyira összefonódott az emberiség, hogy egy globális hajóban evezünk, a totális civilizációs összeomlás nem tűnik reálisnak. Átalakulások, konfliktusok, népességmozgások, járványok lesznek, sőt, már most is vannak, ezek még hangsúlyosabbá fognak válni. Ha viszonylag jól akarunk kijönni a helyzetből, nem szabad rövid távú intézkedésekkel operálni.
A kultúránkat kell alapjaiban átdolgozni, azt, hogy miként képzeljük el magunkat a bolygón, hol látjuk a helyünket a természetben, hogyan viszonyulunk ahhoz. Nyolcmilliárdan vagyunk, ugyanakkor még mindig azon szabályok szerint élünk, amelyeket egymilliárdos vagy félmilliárdos népességszámnál hoztunk.
Elképesztően merevek vagyunk a törvények, a kultúra, a tradíciók, a vallás, a társas és a társadalmi normák terén, miközben körülöttünk minden hihetetlenül gyorsan változik, legfőképp miattunk. Több száz vagy több ezer éves szabályokat követünk, alig módosítunk rajtuk, és ezzel gúzsba kötjük magunkat, elveszítjük az alkalmazkodóképességünket. Ezen nincs mit szépíteni, minden nap tökön lőjük magunkat.
Nyolcmilliárd fős népesség és hatalmas, globalizált világ mellett van rá esély, hogy végbemenjenek a szükséges változások?
Az biztos, hogy felülről és alulról szerveződve egyaránt lépésekre van szükség. Kínában például erőszakosan bevezették az egykepolitikát, ami messze nem tökéletes, de igenis voltak sikerei. Nagyon kemény kompromisszumokat kell meghoznunk. Az alsó szinten eközben egyre többen mondják, főként a jóléti társadalmakban, hogy ebben a világban nem alapítanak családot, vagy legfeljebb egy gyereket vállalnak, őt viszont minőségben nevelik fel.
Ha Afrikában, Ázsiában a nők jogai megerősödnének, az sokat segítene abban, hogy ne szülőgépként kezeljék őket.
Amikor a régi időkben eleink kis törzsekben éltek, remek taktika volt, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, mert magas volt a gyerekhalandóság, de kellett például elég erős vadász. Ez a hozzáállás bennünk maradt, pedig már nyolcmilliárdan élünk, és nincs lényegében körülöttünk természet, amellyel meg kellene küzdenünk. Most az a mondás, azért kell szülni, hogy erős maradjon a nemzet, pedig ez is hihetetlenül régiómódi hozzáállás.
Persze nem csak a szaporulattal van gond, a hagyományaink is rengeteg kárt okoznak. Hogy a természetnél maradjunk: az 1920-as években remek szórakozás volt, hogy valaki egy napsütéses hétvégén kikocsikázzon a szabadba. Manapság, ha kisüt a nap, emberek tömegei lepik el a Pilist, és kő kövön nem marad. Ugyanaz a szokás, csak a következmények előjele változott meg.
A népességcsökkenés főként a kevesebb gyerek vállalása révén következik be, vagy a háborúk és járványok járnak majd súlyos pusztítással?
Mindháromnak szerepe lesz. A Covid ízelítő volt, visszatekintve nem tűnik annyira komolynak, mint amilyen járványok még leselkednek ránk. Konfliktusokban is egyre többen vesznek oda, de nem feltétlenül tradicionális háborúkra gondolok, lehetséges, hogy kisebb, lokális villongások dominálnak majd. Bízom benne, hogy az eszményi családmodellek átalakulásának is jelentősége lesz. Egyre többen jönnek rá, hogy egy nemzet nem attól lesz erős, ha teleszülünk egy országot.
Szerintem a magyar nemzet, kultúránk és nyelvünk jövője sokkal biztosabb kezekben lenne, ha nyolcmillió intelligens, jól iskolázott, kulturált ember élne a határokon belül tizenkét millió félanalfabéta rabszolga helyett.
Ha csak a környezeti, természeti adottságokat nézzük, mennyi embernek lenne helye a bolygón?
Ez nagyon komplex kérdés, rengeteg a vita, és óriási a szórás, a számot fél- és harmincmilliárd közé becsülik. Az élelmezésügyi szakemberek a fogyasztásunkból és a mezőgazdasági területekből kiindulva számolnak, ez viszont igen leegyszerűsített megközelítés. Amennyiben ezt vesszük alapul, akár harmincmilliárdan is lehetnénk, de ne tekintsünk már magunkra hizlalandó disznókként, akik csak esznek és ürítenek. Jó lenne, ha ennél több jutna nekünk és utódainknak.
A kalkulációnál tehát érdemes belevenni az emberhez méltó környezetet, illetve azt, hogy adott embertömeg mellett miként tud működni a természet, hiszen csak egészséges természet mellett képzelhető el egészséges társadalom. Ezzel máris drasztikusan lecsökken a maximális népességszám. Úgy tippelném, hogy most az ideálisnál talán tízszer többen vagyunk. A helyzet persze nem homogén, rendkívül összetett és kényes. Éles diskurzus folyik arról, hogy az európai milyen alapon ad tanácsot szaporodást illetően az afrikainak. Ahhoz, hogy az európai csökkenő népesség mellett is jól éljen, rengeteg afrikainak és ázsiainak kell kvázi rabszolgamunkát végeznie. Nem lenne szabad szétválasztani, versenyeztetni a földrészeket, mert a kihívások közösek.
Nem egyszerű képmutatás, hogy az Amszterdam belvárosában vegán süteményt falatozó, óriási kényelemben és gigantikus ökológiai lábnyommal élő fiatal mondja meg az orvvadászatból tengődő kenyainak a tutit?
Dehogyisnem. Sőt, ha a nagyobb képet nézzünk: a környezettel kapcsolatos ügyek kilencven százaléka önbecsapás vagy hazugság.
Az ökológiai lábnyomot például többnyire félreértelmezik, vagy nem helyesen interpretálják, de a fenntarthatósággal és zöldítéssel kapcsolatos elképzelésekkel is átverjük magunkat. Igen kevés az érdemi lépés, legtöbbször csak a lelkiismeretünket nyugtatjuk.
Ez az egyén szintjén is megmutatkozik. Egyre divatosabb, hogy az ember kiköltözzön a falu szélére, azt gondolva, kiszakadhat a társadalomból, indián lesz, mégis a terepjáró, a wifi, a meleg víz és sok más kényelmi szolgáltatás kijár neki. Ez hatalmas képmutatás. Ily módon a polgárok nem a megoldásokat keresik, hanem föladják, kivonulnak. Arrogánsnak is tartom, hogy egyenként válogatott biobogyókat együnk, forrásvizet igyunk, a maradék nyolcmilliárd meg harcoljon a bozóthúsért és az édesvízért. Főleg úgy, hogy az ilyen kivonulóknak egyébként ugyanúgy hatalmas az ökológiai lábnyomuk, mert például energiát fogyasztanak. Ha mindenki így gondolkodna, nem tudom, hány bolygó lenne elég nekünk.
Tagadhatatlan, hogy az innováció sokszor Európából vagy Észak-Amerikából jön, a megoldáshoz azonban ezeket a Föld többi részéhez kell igazítani. A legfontosabb szerintem a tradíciók átgondolása, így az, hogy miként kezelik az afrikai és ázsiai nőket, engedik-e őket írni, olvasni, egyetemre járni, vagy csak azt várják tőlük, hogy szüljenek, amíg bírnak. Persze ezeket a problémákat nem lehet egyik napról a másikra orvosolni, és nem írhatjuk elő Európa közepéről, hogy mit tegyenek a világ másik felén. Segíteni ugyanakkor tudnánk. Úgy vélem, egy afrikai nő is inkább szeretne két boldog gyereket, mint tizenhat éhezőt, csakhogy mások a társadalmi normák. Nyilván szociológiai szempontból mindez sokkal komplexebb, én csak az ökológus szemével tudom értelmezni a jelenségeket.
Az vitathatatlan, hogy hatalmas az egyenlőtlenség Európa és Afrika között. Nulladik lépésként nem pont ezt kellene felszámolni?
A felszámolás szerintem kivitelezhetetlen, ám biztos, hogy látványosan csökkenteni kell az egyenlőtlenséget. Már csak azért is, mert a globális problémák megoldásához széleskörű nemzetközi összefogásra van szükség, ami nem működhet, ha óriásiak az eltérések. Nem elég egy-egy nemzetközi szervezet, hasonlóan gondolkodó emberek és közös értékek is kellenek mögé.
Van realitása a globális problémák–lokális megoldások megközelítésnek?
A problémák lokálisak és globálisak egyaránt, a megoldásnak is több szinten kell jelentkeznie. A politikusok dolga lenne, hogy a lokális és globális megközelítést ügyesen hangolják össze. Ha például van egy világszintű tendencia, mondjuk népvándorlás, vízhiány vagy járvány, a politikus felhatalmazásából adódóan lokálisan tud lépni, a döntéseit ugyanakkor a Föld teljes népességének érdekeihez tudja igazítani. Ez az igazi művészet, a politikusok többsége viszont nem így gondolkozik, nem ez áll az érdekükben.
A fejlett világban sokan lemondanak az érdemi cselekvésről, mondván, hogy az egyén úgysem tud változtatni a helyzeten. Hétköznapi európai, magyar polgárként tehetünk-e bármit is azért, hogy jobb állapotba kerüljön a bolygó?
Meglepően sokat tehetnénk, ahogy a kormányok is, egy demokráciában voksokkal kényszeríthetik cselekvésre a döntéshozókat. Ennek ellenére fogadni mernék rá, hogy nem lesz érdemi változás belátható időn belül. Miért nem mondják azt, hogy jövő hétfőtől tilos zöldterületen építkezni, hogy csak rozsdaövezetben lehet beruházni? Miért építünk új házakat, amikor a régieket is rendbe tudnánk hozni? Miért húzzuk le a tiszta ivóvizet a vécén, miközben van, ahol az emberek tíz kilométereket gyalogolnak érte? Sok hétköznapi döntés még csak nem is hightech kérdés, pillanatok alatt kivitelezhető.
Személy szerint önteltebb dolognak látom az ivóvíz pazarlását, mint a gyarmatosítás számos bűnét.
Tehát igen, már az egyén is léphet. Amikor új telket veszünk, ne az legyen az első gondolatunk, hogy hova építkezzünk, melyik részt betonozzuk le, hol legyen a medence, hanem törekedjünk a természet megóvására. Egy influenszer ne a jachtján menőzzön, hanem a kenujában. Ezek apró tettek, ám ha sokan tartják őket, minden összeadódik.
A könyvében hosszan sorolja, hogy milyen hagyománybeli tényezők miatt viszonyulunk a természethez úgy, ahogy. Az egyik ilyen faktor szerint csak akkor érdekes számunkra a környezet, ha közvetlen hasznot tudunk húzni belőle. Evolúciós szempontból nem sok választ el minket az emberiség bölcsőjétől, nem a mai körülményekre fejlődött ki az agyunk. Ez nem lehetetleníti el önmagában, hogy érdemben cselekedjünk?
Az agyunk elképesztő teljesítményre képes: szonátákat írunk, egyenleteket oldunk meg. Nagyon okosnak véljük magunkat, azonban jó lenne, ha megtanulnánk az ösztönöket is felülírni, például lemondani a tengeri rablógazdálkodásról. Érdekes, hogy a világ döntéshozóinak többsége megannyi kérdésben egyetért, csakhogy a rövid távú profit gyakran felülírja a hosszú távú érdekeket. A politikusoknak nem évtizedek múlva, hanem holnap kell az eredmény, mert a század végére ők már a föld alatt lesznek, a lényeg pedig úgyis a következő ciklus, a kellő támogatottság. Ily módon valójában nem is a szavazóik igazi érdekeit szolgálják. Ezen nehéz változtatni, de talán nem lehetetlen, alapjaiban kellene átalakítani a rendszert, hogy a hosszú távú célok felé forduljunk. Ugyanez sajnos részben igaz a természetvédelemre, itt is gyors eredményeket kell felmutatni, legyen az bizonyos fajok betelepítése vagy éppen kiirtása, márpedig a természetben érdemi sikerek nem születnek egyik napról a másikra. Egy visszatelepítési projektet le lehet fotózni, lehet kommunikálni és ki lehet pipálni, ám, hogy mi lesz ott évtizedek múlva, azt senki sem tudja, a világ legjobb ökológusai sem, pláne valamilyen minisztériumi osztályvezető vagy projektmenedzser.
Egy ideje kilépett már a puszta kutatói létből, ismeretterjesztőként, mondhatjuk aktivistaként is tevékenykedik. Az évek során látott bármiféle javulást az emberek hozzáállásában?
A kutatói létem dominál továbbra is, azt persze csak a szakma látja. Az „egyéb” elfoglaltságokat egyre fontosabbnak tartom, élvezem, ha elmélkedésre tudok serkenteni bárkit. Az általános gondolkodásmód abszolút javul, a bajok akkor kezdődnek, ha a rövid távú érdekek ellentétesek az elvekkel, ilyenkor rögtön a gyors haszon felé fordulunk. Maréknyian vannak, akik akár anyagi, akár presztízsbeli, akár politikai áldozatot vállalnak. José Mujica egykori uruguayi elnök vagy Johan Eliasch svéd milliárdos jut eszembe, utóbbi hatalmas területet vásárolt meg Amazóniában, hogy érintetlenül hagyhassa azt. Ő nem védi, hanem békén hagyja a természetet, ez talán még jobb is.
A Greta Thunberg-jelenségről mit gondol?
Kommunikációs jelenség. Számomra nem az a kérdés, hogy miben van igaza és miben téved, ami lényeges, hogy gondolatébresztő a tevékenysége. Hajlamosak vagyunk rákapni divatokra, trendekre, aztán elfelejteni őket, és ez veszélyes. Frissen kell tartani a zöld témákat, éppen ez a jó Thunbergben. Bedob egy topicot, amely talán gumicsontnak tűnik, mégis ezzel felszínen tartja a környezeti kérdéseket.
A könyvemnek is ez a legfőbb célja, fel kell rázni az embereket, meg kell értetni velük, hogy a környezeti válságot nem öt perc alatt fogjuk megoldani. Néhol egészen biztosan provokatív vagyok azért, hogy ne fásuljunk bele a témába. Ezt a krízist nem szabad elfelejteni, ehhez pedig kerülni kell a kampányszerű kommunikációt.
Hol lehet az arany középút a rémisztgetés és a reménykeltés között?
Mindkettőre szükség van. Sokkolni kell a hallgatóságot, ugyanakkor azt is el kell higgadtan magyarázni, hogy ismerjük, értjük a problémát, és elvileg cselekedni is tudunk.
Született már olyan hazai vagy nemzetközi jogszabály, megállapodás, amely előremutató?
A környezetszennyezés szempontjából egészen biztosan jobban állunk, mint az ötvenes években, az más kérdés, hogy egyes tiltott anyagokat bizonyos régiókban még mindig használnak. Talán egyre kevesebb a sűrű, átláthatatlan szmog, persze mindig van tér a fejlődésre. A nyílt tengerek jogi helyzetét is rendezték idén januárban. Hogy ez mennyire marad elméleti vagy lesz gyakorlati eredmény, az kérdéses, ahogy az is, hogy mi tartott ezen ötven–hatvan évig. Komoly döntésről van szó, mert, ha be tudják tartani, kontrollálni lehet majd az orvhalászatot. Illúzióink, mondjuk, ne legyenek.
A párizsi klímaegyezményről és a nemzeti vállalásokról mit gondol?
Rég nem követem ezeket, már a megszületésük pillanatában irreálisnak, tudományosan megalapozatlannak látszanak, és csak ritkán teljesülnek a célok. A nemzetközi összefogás, integráció nélkülözhetetlen, ám a mostani folyamatok túl bürokratikusak. Az érintett szövegeket nem a legjártasabbak fogalmazzák meg, a szakemberek életképes tanácsait ritkán hasznosítják. Egyszerűen állunk a természetvédelemhez, a klímacélokhoz, pedig nem az a lényeg, hogy hány faj él körülöttünk, hanem, hogy maga a rendszer miként működik. Ezt olcsón és gyorsan ki lehet számolni, de a túlságosan bürokratikus természetvédelem és döntéshozatal számára mindez bonyolult és nehezen kommunikálható.
A klímakutatásban és az ökológiában azért még nagyon sok a kérdőjel. A szorongatott helyzethez képest nem költünk túl keveset ezekre a tudományterületekre?
Kutatóként nyilván azt mondom, hogy persze, kevés a forrás, de a megoldás kulcsa ma már nem a természettudományok kezében van. Kulturális változások kellenek, ebben pedig szociológusok, pszichológusok, jogászok, közgazdászok segíthetnek. Az út kijelölése szerintem inkább a természettudományok feladata, míg a megvalósítás a társadalomtudományoké. Előbbit tekintve régóta megvan a szükséges tudás, még akkor is, ha értékes az ismeretek bővítése.
A kollégáimmal most egy norvég–olasz kollaborációban azzal foglalkozunk, hogy a felmelegedés következtében az Atlanti-óceánból fölúsznak a halak a Jeges-tengerbe, és ott teljesen átszerkesztik az ökoszisztémát. A tengerökológusok, molekuláris biológusok és ökológiai modellezők mellé lassan bekapcsolódnak a közgazdászok és a helyi döntéshozók is. Ennek vizsgálatával olyan adatokat nyerhetünk ki, amelyek javíthatják a helyi halászati gyakorlatokat. Az ilyen kisebb kutatások értékesek, ugyanakkor a megoldás nem az új technológiákon vagy az elképesztően pontos előrejelzéseken múlik, hanem a rugalmasságunkon.
Több kutató ma már drasztikus civilizációs hanyatlásról beszél, ami az átlagember számára egyenlő a világvégével. Fajunk ősidők óta jósolja a világvégét a mezopotámiaiaktól az ókeresztényeken át a vikingekig. Honnan tudjuk, hogy a mostani előrejelzés más?
Kinek mi a világvége, van, akinek már az is az, ha Budapestről vidékre kell költöznie, másnak az, ha konfliktus tör ki a hazájában a víz miatt. Úgy hiszem, akkor kezdtünk el eltávolodni a természettől, amikor egy szép napon valaki a természetfeletti fogalmát használta. Azzal, hogy természetfelettiben gondolkozunk, kilépünk a társasjátékból, felrúgjuk a szabályokat, és már lehet közelgő világvégéről, végítéletről, zombikról és más képtelenségekről fantáziálni.
A Kárpát-medence vízgazdálkodása eléggé el van baltázva. Egyre nagyobb gond az aszály egy olyan országban, amely egykor a vadvizek hazája volt, a köztársasági elnök meg közben esőért imádkozik.
Fel kell ismernünk az alapvető ökológiai törvényszerűségeket, hiába pattintottuk le ezeket magunkról, ránk is érvényesek. Erről is szó a könyvem. Ha leülünk a barátainkkal monopolyzni, és minden körben lerakunk ingyen öt szállodát, akkor legközelebb nem velünk játszanak majd. A természettel lényegében ugyanezt tesszük, csakhogy a többi játékosnak itt nincs hova mennie, ha elege van belőlünk.
Hiába figyelmeztetnek a tudósok régóta, azért a mostani fenyegetést sokan így sem veszik komolyan. Mivel lehetne meggyőzni a kétkedőket?
Valószínűleg csak azzal, ha a bőrükön érzik a bajt. Ha egy jemeni kisgyerek tíz kilométert gyalogol az ivóvízért, az egy újságcikk, elolvassuk, öt perc múlva el is felejtjük. Amikor ezrével érkeznek az emberek az Európai Unióba, mondjuk azért, mert az otthonukban már nincs elég víz, inkább látjuk a problémát. Amikor aztán itthon sem folynak a csapok, nem kétkedünk tovább. Nem a távoli jövő kihívásáról van szó, Murcia és egy sor másik európai város most is vízproblémákkal küzd. Amikor majd közvetlen közelről szembesülünk a veszéllyel, és már nem sokat tehetünk ellene, foghatjuk a fejünket a korábbi tétlenség miatt. Mennyire jó lenne a hatalmas agyunkkal, amelyre annyira büszkék vagyunk, előre gondolkozni.
A kutató általában különböző forgatókönyvek révén elmélkedik a jövőről. Tíz, húsz vagy akár harminc év múlva milyen lehet a pesszimista vagy éppen az optimista szcenárió Magyarország szempontjából?
Kitérnék a kérdés elől. Engem személyesen két tényező érdekel ennek kapcsán: az egyik, hogy legyen több forgatókönyv, a másik, hogy miként tudunk ügyesen váltani közöttük.
Hiába van tíz különböző tervünk, ha végül egy irányba indulunk el, és abban aztán bénák vagyunk.
Nem tudjuk megmondani, mit hoz a jövő. Azt tudom, hogy egyelőre rugalmatlanok vagyunk, és vesztésre állunk. Amennyiben ezen változtatni tudunk, bármikor nyerhetünk. Nemcsak lustaságból viselkedünk mereven, hanem a túlbonyolított szabályaink miatt is. Az első lépés az lehetne, ha a bürokráciát drámai módon leépítjük, mert gátol a cselekvésben, az alkalmazkodásban.
Valami jóslatszerűt csak kicsikarnék. A klímaváltozás első körben a szegényebb országokat fogja térdre kényszeríteni, valószínűleg ezekben a régiókban várhatóak először háborúk. Elképzelhetőnek tartja, hogy idővel, akár a mi életünkben az Európai Unióban is feszültséget, akár konfliktusokat generáljon a környezeti krízis?
Ebbe az irányba tartunk. Az Európai Unióban az a szép, hogy az országok elvileg közösen gondolkoznak, keresik a megoldásokat, csakhogy az egység nagyon könnyen megbontható. Ezt látjuk az utóbbi években, elég az ukrajnai háborút nézni. Belekényelmesedtünk a korábbi, mára elillant stabilitásba. Mi történik majd, ha Marseille-ben egy nap elfogy a víz? Mi lesz, ha már nem egy, hanem negyven nagyvárosban tombol vízhiány? Azt hiszem, az olajért folyó harcok mértéke semmi azokéhoz képest, amelyeket a vízért vívnak majd. Amikor elfogy az olaj, felmennek az árak, az ember lemond némi kényelemről. Ha nincs víz, akkor az életéért küzd. Megint csak elmondható, hogy nem a távoli jövőről beszélünk. Tunéziában annyira szenved a mezőgazdaság a vízhiánytól, hogy esztelen mértékben ültetik a vízmegtartó kaktuszokat. Tunézia nem a bolygó másik fele, klimatikusan egészen közel áll Spanyolországhoz, Dél-Olaszországhoz. Utóbbi területen az olajfák pusztulnak tömegesen egy kórokozó miatt, miközben a trópusi betegségek egyre északabbra húzódnak. Látjuk a bajt, azt is, hogy tehetünk ellene, csak sajnos a holnap érdeke nem ugyanaz, mint a pillanaté.
A nemzeti érdekek mennyiben kötnek minket?
A helyi értékek fontosak, a kulturális, genetikai vagy akár gasztronómiai diverzitásból lehet megoldásokat, újdonságokat meríteni, viszont nem szabad, hogy a nemzeti érdekek erős konfliktusban legyenek a globális célokkal. Ismételten azt mondom, a legfontosabb politikusi vagy inkább államemberi feladat a lokális és globális dimenzió összekapcsolása. Ehhez megint csak rugalmasság szükséges. A természet igazából egy futópálya, ha egy faj ügyesen, az akadályokhoz alkalmazkodva versenyez, nyer, az alkalmazkodás záloga pedig a sokféleség. Ha nem alkalmazkodik, elbukik, kipusztul. Ennyire egyszerű. Egyfolytában arról beszélünk, hogy minden legyen zöld, természetalapú, öko, bio, pedig a természettől egyetlen dolgot kellene eltanulnunk: a hihetetlen rugalmasságot. Pont ebben vagyunk jelenleg a legrosszabbak.
