A meleg nyári levegőt zene és energia töltötte meg. A dobok ritmusára lüktető utcákon fiatalok táncoltak, vitatkoztak, énekeltek és csókolóztak. Szabadon folyt az alkohol. Tucatnyi nyelven cserélődtek a gondolatok, miközben koncertek, felvonulások, előadások, beszélgetések és spontán utcai zenélések teremtették meg a nyüzsgő fesztiváli hangulatot. Az idealisták és álmodozók e találkozóját nem Woodstockban vagy Glastonburyben tartották, hanem Kelet-Berlinben, ahova 8 millió ember érkezett 1973. július 28-a és augusztus 5-e között, hogy rész vegyen a 10. Világifjúsági Találkozón. A rendezvény mottója ez volt: „Az antiimperialista szolidaritásért, békéért és barátságért.”
Több mint két évtized telt el azután, hogy 1949. október 7-én megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, azaz az NDK – nyugati, kapitalista szomszédja, az ugyanazon év májusában kikiáltott Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK szocialista ellenpontjaként. Ez idő alatt a két német állam feszült versengésben létezett egymás mellett, a hidegháború legfontosabb törésvonalának két oldalán.
Szeretjük a körülöttünk lévő világot egyértelmű kategóriákra bontani, és a kettéosztott Németország esetében sincs ez másként. Nyugaton az NDK-t és az NSZK-t Németország fekete és fehér verzióiként kezdték látni – és e felfogás máig érezteti hatását. Miközben Nyugat-Németországot egy jól működő demokráciaként, boldog és szabad társadalomként festik le, Kelet-Németország legtöbb ábrázolása csak egy elnyomó diktatúrát mutat, amelynek tervgazdasága olyan szenvedéseket okozott lakóinak, hogy fallal kellett megakadályozni a szökésüket. Az egyik jó volt, a másik gonosz – és minden kísérlet, ami összezavarná a gonoszról alkotott képet, kényelmetlen kérdésekhez vezet a jó természetével kapcsolatban is.
Akkor, néhány nappal a fesztivál kezdete előtt a nyugatnémet Der Spiegel magazin a közelgő eseményt „a kelet-európai államszocializmus propagandaműsorának” titulálta. Ugyanez a lap egy 2008-as írásában így fogalmazott: „némi szabadságot adtak – hogy ezzel talán elfeledtessék a kemény korlátozásokat”. Egy színes, hangos, túláradó fiatalsággal teli nyár képe kényelmetlenül zavarja a vasfüggöny mögötti szürke, alávetett, roskadozó világ képét, így el kell hessegetni valamilyen álmagyarázattal: a fesztivál egy anomália, átverés, legjobb esetben is csak szünet volt a fojtogató elnyomásban. De az akkori résztvevők életének megismerése sokkal bonyolultabb történeteket vetít elénk.
Azokra a zenével és vitával teli 1973-as napokra széles körben emlékeznek izgalmas időként. A 13 éves Uwe Schmieder álomként élte meg a fesztivált. Ő még hivatalosan nem volt elég idős ahhoz, hogy részt vehessen a Szabad Német Ifjúság (Freie Deutsche Jugend, FDJ), az NDK egyetlen engedélyezett ifjúsági szervezetének rendezvényein. Az FDJ-nek a 14 és 25 év közötti fiatalok túlnyomó többsége a tagja volt. Uwe kisvárosa, Zeitz helyi FDJ-szervezetének viszont kellett még egy dobos, ezért Uwe megkapta az FDJ búzavirágkék ingét, és büszkén ütötte a dobot Kelet-Németország fővárosának szívében. A fiú „részegítőnek” találta a hangulatot, felidézve a „békét, a barátságokat és a skandálásokat, (…) nagyon közel éreztem magamat az országhoz azokban a percekben.”
Sok fiatal keletnémet érezte úgy, hogy a fesztivál bebizonyította: az állam, amelyben felnőttek, megérkezett a világ színpadára. Alig néhány héttel később, 1973. szeptember 18-án Kelet-Németországot az NSZK-val egyetemben felvették az ENSZ-be. Az előző évben a két állam kölcsönösen alapszerződésben ismerte el egymás szuverenitását, az évtized végére az NDK-nak közel 200 országban nyílt nagykövetsége. Az ország látszólag olyan lett, mint bármelyik másik a világon.
Nemzeti álmok
Mintha csak ez is egy új korszak kezdetét jelezte volna, az államot sokadmagával megalapító és 1971-ig pártfőtitkárként, további két évig pedig államfőként is vezető Walter Ulbricht a fesztivál idején halt meg nyolcvanéves korában. Ő a kommunisták régi gárdájának tagja volt, akik átélték a XX. század első felének zűrzavarát.
A második világháború után a németek, főleg a fiatalabb generációk tagjai teljes szívvel a jobb ország építésének terve mögé tudtak állni a militarizmus és a nácizmus borzalmai után. Regina Faustmann 16 éves volt 1951-ben, és már bőven megkapta a maga részét a történelmi felfordulásból. Apja 1945-ben meghalt, anyja egyedül maradt vele és két testvérével, közben pedig közeledett a Vörös Hadsereg. Így hát Reginán volt a sor, hogy belevesse magát a munkába. Kémiai labortechnikus-gyakornokként talált munkát egy helyi gumigyártó cégnél. Nem erről álmodott korábban – varrónő akart lenni, mint családjából korábban többen is – de az nem jött össze. Segítenie kellett eltartani a családját, e ponton lépett be az életébe egy jóképű, fiatal gumigyári munkás, Günther. Együtt kezdtek az új színházakba, táncklubokba és mozikba járni, amelyek gombamódra nőttek ki a földből ebben az időszakban.
Mindketten beléptek a frissen megalakult FDJ-be. Katolikus neveltetése ellenére Regina jól érezte magát a változatos programokon, amelyeket a szervezet kínált neki és főként protestáns, illetve vallástalan kortársainak, akik közül akadtak, akik nem sokkal korábban még lelkes Hitlerjugend-tagok voltak. Szerveztek társas esteket, zenés programokat, de Németország újjáépítéséért is kemény munkát folytattak, például ócskavasat gyűjtöttek. Ahogy évtizedekkel később fogalmazott, jó érzés volt a részese lenne egy közös erőfeszítésnek, amely „a nekünk ajándékozott új, fiatal demokrácia építésére irányult”.
Azonban a fiatalok minden lelkesedése és tettvágya ellenére az újszülött NDK megroskadt az országra kirótt súlyos jóvátétel igája alatt. A szovjeteknek szokása volt például bejelentés nélkül megjelenni Regina gumigyáránál, és lefoglalni az elkészült árut, teljesen felborítva ezzel a gyártási terveket is.
Összetört remények
Ehhez hasonló eseményekre egész Kelet-Németország szerte sor került. A „jóvátétel” címszava alá kerültek sima fosztogatások és öncélú rongálások, a képzett szakemberek Szovjetunióba szállítása, de komplett üzemek szétszerelése és áttelepítése is. 1949-re, mielőtt még egyáltalán megalakulhatott volna az új állam, a keletnémet területek iparának harmada eltűnt, 1953-ra pedig a szovjetek hivatalosan is 15 milliárd dollár értékben vontak el forrásokat maguknak jóvátételre és a megszállás költségeinek fedezésére. Az NDK-nak esélye sem volt a talpra állásra.
Az életminőség zuhanni kezdett, a munkaterhek pedig elviselhetetlen mértékűre nőttek az átlagemberek számára, így eltűnt az első évek jövőbe tekintő optimizmusa is. A 17 éves Heinz Just minden nap csak bevonszolta magát egy lipcsei acélgyárba, hogy elvégezze a semmi előrelépéssel nem kecsegtető munkáját – de már elege volt. Három gépet egyszerre kezelve, egy éjszakai műszakokat és összevissza munkaórákat is tartalmazó beosztásban, lesújtva nézte át 1952 decemberében az adózási papírjait. 250 márkát keresett havonta – éppen csak a minimálbér felett, ez nem volt elég ahhoz, hogy elköltözzön a szüleitől. Ahogy később némi keserűséggel visszaemlékezett, még ahhoz sem érezte elégnek a keresetét, hogy barátnőt találjon magának.
Amikor a keletnémetek jelezni próbálták a problémákat Ulbricht felé, ő figyelmen kívül hagyta a jelzéseket. Amikor a kelet-berlini munkások tüntetni kezdtek 1953. június 16-án, és a jellemző módon Stalinallének elnevezett sugárúton a kormányzati épületek felé vonultak, hogy Ulbrichttal beszéljenek, a főtitkár még mindig tagadásban volt. „De esik az eső – erősködött. – Az majd feloszlatja őket.” Nem így történt. A következő napon általános sztrájk tört ki az egész országban, amelyben a becslések szerint egymillió ember vehetett részt. Szovjet csapatokat hívtak be, hogy könyörtelenül eltapossák a mozgalmat. A halottak száma máig erősen vitatott, de a történészek szerint
Közéjük tartozott a 26 éves fémmunkás, Alfred Diener is, aki más tüntetőkkel együtt vonult az utcára. 1953. június 18-án Weimarba vitték és kivégezték.
Töredezett társadalom
Az 1953-as általános sztrájk, a berlini fal 1961-es felépítése és az 1989-es forradalom, amellyel elkezdték ledönteni a falat: általában ezt a három kulcspontot szokás megjelölni az NDK-t meghatározó elnyomás és ellenállás történetében – és ebben van is némi igazság. A társadalom szoros kontrollját a szovjet modell szerint építették ki. Amikor az Állambiztonsági Minisztériumot (Ministerium für Staatssicherheit, röviden Stasi) 1950-ben felállították, kis szervezet volt. Mégis azonnal és könyörtelenül munkához látott, kihasználva a 35 cellát, amelyek az Albrechtstraße 26. szám alatti négyemeletes épületben voltak. E falak között brutális kínvallatásoknak vetettek alá olyan embereket, mint például Kurt Müller, a nyugatnémet KPD helyettes vezetője. Mülleren nem segített, hogy sikeresen építette újjá a kommunista pártot Nyugat-Németországban, nemcsak helyettes vezetőjévé válva, de választásokon parlamenti képviselői helyet is szerezve.
Müller túl sikeressé vált saját, független kommunista útját követve, és az csak súlyosbította a dolgokat, hogy valaki azt állította róla, „elhajló nézetei” vannak, illetve „karaktere nem túl jó”. A politikust hamis indokkal csalták az NDK-ba a határ még nyitva maradt szakaszainak egyikén át, majd borzalmas körülmények között próbálták megtörni, hogy utána átadják a szovjeteknek, akik 25 év szibériai kényszermunkára ítélték. Konrad Adenauer német kancellár mentette ki őt a szovjetekkel a német hadifoglyokról kötött, 1955-ös egyezsége keretében – de ez már öt hosszú évvel az elfogása után történt.
A Stasi az NDK életének minden területén jelen volt, és az 1980-as évekre már 91 ezer főre duzzasztott szervezet az iratok tanúsága szerint közel 10 millió állampolgárról készített jelentéseket, azaz az NDK közel minden második lakójáról – ezt a munkát nagyrészt a jelentéseket írogató, szintén milliósra tehető besúgóhálózatán keresztül. Nem meglepő, hogy a Stasi és a szervezetet régóta vezető Erich Mielke volt az 1989-ben felszínre törő elégedetlenség fő célpontja, amely aztán a fal lebontásához is vezető tömegtüntetésekben kulminált. Mégsem lehet az NDK-t egyszerűen azzal elintézni, hogy a Stasi országaként tekintünk rá.
Kulturális fejlődés
Közel három évtized telt el a berlini fal megépítése és lebontása között, és a keletnémetek nem töltötték ezt az időt végig kilátástalanságban, a felszabadítást várva. Az élet ment tovább – és sok tekintetben virágzó volt. Az NDK művelt, jól képzett, politikailag tudatos társadalom volt, büszke az eredményeire, és kereste a továbblépés lehetőségeit – és ez lehetővé tette a keletnémetek számára, hogy kiléphessenek a cenzúra és a Stasi szabta szűk keretek közül.
Gazdag, számos művészeti formát magában foglaló kulturális örökséget hoztak létre, vegyük például Christa Wolf ünnepelt 1963-as regényét, a Der geteilte Himmelt (Kettészelt ég). A történet egy fiatal párról szól, akik nem tudnak kibékülni az NDK morális és gazdasági realitásaival. Manfred Nyugat-Berlinbe menekül, még pont a fal építése előtt, miközben Rita – aki szintén boldogtalan, de az anyagias Nyugatból is kiábrándult – sikertelenül próbálja meggyőzni, hogy térjen vissza. A nő öngyilkosságot kísérel meg, a történetet pedig az ő szemszögéből ismerhetjük meg, miután a kórházban felébred.
Wolf egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy a mű részben saját élményein alapul. Az NDK nyílt és éles kritikája ellenére a könyv bestseller lett a keleti országrészben, és Nyugat-Németországban is széles körben olvasták, valamint sok nyelvre le is fordították (Magyarországon 1964-ben jelent meg).
Zenei kavalkád
De az irodalom nem az egyetlen médium volt, amelyen keresztül a keletnémetek kifejezhették magukat. Az NDK a zenében is sajátos stílusokat hozott létre, ezek közül egyesek a brit és az amerikai trendek hatásait tükrözték: a nyugati zenét szabadon lehetett játszani, igaz, csak nagyjából 40 százalékos arányban a keleti blokk előadói mellett. A nyugati zenészek időnként még az állami televízióban is feltűntek, az ABBA például játszott az Ein Kessel Buntes című, kéthavonta jelentkező nagyszabású revüműsorban 1974-ben.
A keletnémet zenészek egy egyedi popzenei stílust is megalkottak, amelyet „Ostrock” néven emlegettek. Az egyik legsikeresebb együttes a Puhdys volt, amelynek lemezeit 1989-ig 20 millió példányban adták el, és nemzetközi rajongótábora is kialakult. 1970-ben, még kis, nyugati számokat játszó kocsmazenekarként eltiltották a bandát a fellépéstől, miután egy tisztviselő arra panaszkodott, hogy „társulat kizárólag angol nyelvű tételeket játszik”, és hogy „egyes dalokat sikoltásokkal és artikulátlan zajokkal fűszerezik a főleg tinédzserekből álló közönségnek, amelynek tagjai a zenétől felhevülve degenerált mozgásokat hajtanak végre”. Amikor azonban a Puhdys ígéretet tett arra, hogy saját, német nyelvű számokat írnak, újra felléphettek. A sors iróniája, hogy a cenzúra segített megtalálni az együttesnek a saját hangját ahelyett, hogy csupán a nyugati sztárokat utánozták volna.
A Puhdys is az 1973-as Világifjúsági Találkozó egyik fellépője volt. Az 1953-as és az 1989-as tömegmegmozdulásokkal ellentétben ezt a rendezvényt nem tekintik fontos momentumnak az NDK történetében, pedig ugyanúgy a része. Olyan országot villant fel, amely ki tudott nőni első ingatag éveiből, és a szocialista blokk egyik legmagasabb életminőségét tudta kínálni a lakóinak. Igaz, hogy az NDK gazdasági mutatók tekintetében messze a Nyugat mögött kullogott, de a lakhatás, az élelmiszer, a tömegközlekedés, a gyermekgondozás, az egészségügy és az oktatás költségeit olyan nagy mértékben támogatta az állam, hogy az NDK lakóinak – más szocialista országok polgáraihoz hasonlóan – nem kellett attól a fajta létbizonytalanságtól rettegnie, mint sok szegényebb nyugatinak.
Volt némi társadalmi fejlődés is. A nők teljes munkaidőben dolgozhattak, sőt, erre bátorították is őket, a munkásosztálybeliek bejuthattak a felsőoktatásba, és fejleszthették a képességeiket. Mindezekre korábban alig volt lehetőség. Persze mindez egy nagyon szoros ideológiai keretben történt, de az emberek mindig meg tudták találni az ideológiától távoli területeket, amelyeket saját tartalommal tölthettek meg.
Volt remény, kreativitás és pozitív hangulat is 1973-ban, ám ezt Nyugaton általában elfelejtik, mert nem fér bele a vasfüggöny mögötti világról kialakított képbe. Az igazság viszont az, hogy 1973 csak annyira tekinthető atipikus évnek az NDK történetében, mint 1953 vagy 1989. Mindhárom ugyanannak a spektrumnak a széleit képviseli, amelynek keretében az NDK az egyik oldalon a brutális elnyomás és a gazdasági összeomlás fenyegetése, a másikon az idealizmus és az egyenlőség szélsőségei között oszcillált. Ez mind része az NDK kaleidoszkópjának, amelyben az összes szín megmutatkozott, nem csupán a szürke árnyalatai.
A cikket Litván Dániel fordította.
