Amíg az 1970-es évek a hidegháború „enyhüléséről” szóltak, amelynek jelképes eseménye az 1975-ös Szojuz–Apollo-program lett, addig az 1980-as évek első felében, Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerüléséig, a „peresztrojka” és a „glasznoszty” meghirdetéséig, nem túlzás az amerikai–szovjet diplomáciai kapcsolatok fagyhaláláról beszélni.
Kis hidegháború
A „kis hidegháború” kezdetét az 1979. decemberi afganisztáni szovjet intervencióra tehetjük: a Szovjetunió imperialista politikájára válaszul az amerikai szenátus már nem ratifikálta a stratégiai nukleáris fegyverek számát limitáló SALT-II szerződést, a Carter-elnökség gabonaembargót vetett ki a szovjetekre, az amerikai olimpiai csapat (és vele együtt az egész Nyugat) pedig bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát. Ebben a légkörben lőtte le a szovjet légierő 1983. szeptember 1-jén a Korean Air Lines 007-es járatát, a hidegháború időszakának talán legfelháborítóbb botrányát okozva: a tengerbe zuhant Boeing 747-es gépen 269-en (a 240 utas és a 29 fős személyzet) lelték halálukat.
Bár hidegháborús történetekkel kapcsolatban – az 1983-as nem hivatalos James Bond-film címével – „soha nem mondd, hogy soha”, valószínűleg soha nem leszünk majd teljesen biztosak abban, hogy mi történt. A hivatalos verzió szerint a New Yorkból az alaszkai Anchorage érintésével Szöulba tartó Boeing 747-es utasszállító repülőgép a navigációs rendszer hibája miatt átsodródott a Szovjetunió légterébe. Mivel az egyik rádiónavigációs jeladója nem működött, a repülőgépet tehetetlenségi navigációs rendszerre kapcsolták át az alaszkai tankolás után, ám annak hibás használata miatt Dél-Korea felé továbbhaladva, a repülőgép fokozatosan letért az eredeti útirányáról, így ahelyett, hogy Japán felé megkerülte volna, behatolt a szovjet légtérbe.
Megsértette a légteret, hát lelőtték
A Kamcsatka fölött elrepülő Boeing 747-es megsemmisítésére előbb két MiG-23-as vadászrepülőgépet küldött a Távol-Keleten felhalmozott nukleáris arzenáljuk miatt minden potenciális kémtevékenységre érzékenyen reagáló szovjet légvédelem, ám a vadászgépek elvétették a félszigetet gyorsan elhagyó célt. Így amikor Szahalin szigeténél a dél-koreai repülőgép ismét szovjet légtérbe tévedt, a Boeing 747-esnek egy MiG 23-as mellett már két Szu 15-ös is a nyomába eredt. Utóbbiak egyike két R-98-as levegő–levegő rakétát is kilőtt, amelyek közül az egyik talált, ha nem is telibe:
A radarról eltűnt dél-koreai járatot először a japánok kezdték keresni, a roncsokat szeptember 15-én mégis a szovjet haditengerészet emelte ki a tengerből, ám a repülőgép fekete dobozának tartalmát egészen a Szovjetunió összeomlásáig nem hozták nyilvánosságra. Az anyagot csak Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció elnöke adta át a dél-koreai kormánynak 1993-ban.
A Szovjetunió először tagadta, hogy köze lenne a KAL 007-es tragédiájához, hiszen annak lelövése kimagyarázhatatlan volt: a Boeing 747-es repülőgéptípust, vagyis a jól ismert „Jumbo Jet”-et csak polgári célokra használták (ellentétben az átalakítások után kémkedésre is igénybe vett 707-es verzióval). De az Egyesült Államok csakhamar leleplezte a szovjet hazugságokat: mivel a repülőgépen 62 amerikai utas, köztük egy amerikai kongresszusi képviselő, a legendás Patton tábornok unokaöccse, Larry McDonald, az ultrakonzervatív John Birch Society elnöke is életét vesztette, érthetően választ követeltek az „incidensre”, és azt meg is szerezték, ha már a szovjetek maguktól nem adták.
Bizonyíték
A Szovjetunió nemcsak morálisan, de technológiailag is megsemmisült, amikor Ronald Reagan elnök 1983. szeptember 5-én belenézett az amerikai tévénézők szemébe a Fehér Házból közvetített beszédében, és bejelentette, hogy a szovjet légvédelem lőtte le a civil utasszállítót. „Ez egy barbár tett volt” – ítélkezett Reagan elnök, aki szerint ez a barbárság az államszocialista diktatúra természetéből következett, és fel is idézte az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as „prágai tavasz” macskakövekbe taposását, valamint az afganisztáni atrocitásokat. Hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió nem egyszerűen Dél-Korea, hanem az emberiség és az emberiesség ellen követett el merényletet.
Bizonyítékként bejátszottak egy részletet a szovjet légi irányítás és az utasszállítót lelövő Szu-15 pilótájának beszélgetéséből, amelyet lefüleltek az amerikaiak. Ezzel egyszerre cáfolták a repülőgép lelövéséről hazudozó, „tájékoztatásnak” álcázott szovjet propagandagépezetet, és tették egyértelművé a lehallgatással, hogy mennyire fölötte állnak a szovjeteknek technikailag. Ráadásul két héttel később kiderült, hogy az amerikaiak már műholdas helymeghatározó-rendszerrel is bírnak, miután Reagan elnök szorgalmazni kezdte, hogy a hasonló katasztrófák megelőzésére engedjék át civil használatra a GPS-t, de ez végül csak 1995-ben következett be, immáron Bill Clinton engedélyével.
