„Pár végső jégcsákánycsapással” 1953. május 29-én, nem sokkal délelőtt fél 12 előtt Edmund Hillary és Tendzing Norgaj elérte a Mount Everest, tibeti nevén a Csomolungma tetejét. Rövid ideig maradtak a csúcson – 15 percig –, de azt jól dokumentálták. Hillary azt írta: „Nem csalás, nem ámítás, ragályos [Tendzing] ellenállhatatlan, örömtől ragyogó mosolya”. Az új-zélandi csak egy részletet hagyott ki az eredeti beszámolóból – hogy miután megmászták a világ legmagasabb hegyének 8849 méteres csúcsát, „nem volt más választása, mint levizelni”.
Furcsa, hogy megemlítették, de miként a Mount Everest meghódításának története mutatja, ez fontos részlet. Az 1953 óta eltelt hét évtizedben számos országból több mint hatezren álltak az Everesten csúcsán. Abban az időben gyakorlatilag „brit” hegynek számított, először a brit uralom alatt álló Indiából indulva hódították meg. Kétségkívül az Everest megmászása volt a birodalom utolsó nagy vállalkozása.
A történet 1847-ben kezdődött, amikor India „nagy trigonometriai felmérése” a Keleti- Himalája vidékéhez érkezett. A távoli horizonton, 193 kilométerrel az indiai–nepáli határon túl, jelentős csúcs emelkedett, amit a britek kezdetben XV. csúcsnak neveztek. Csak öt évvel később, a komplex számítások befejezése után állapította meg a felmérés „fő számítógépe”, Radhanath Sikdar matematikus, hogy ez a hegy a világ legmagasabbja, amit Sir George Everestről nevezték el, aki korábban főfelügyelőként térképezte fel Indiát.
Álruhában Tibetben
A hegymászósport – részben a Brit Alpinista Klub erőfeszítéseinek köszönhetően – akkoriban élte aranykorát Európában. De a csúcsra törőktől évtizedekig megtagadták a lehetőséget, hogy feljussanak az Everestre, mivel az a Tibet és Nepál közötti tiltott területen állt. Az 1903–1904 között zajlott, eufemisztikus elnevezésű „Ifjú férj expedícióját” követően, ami valójában brit invázió volt, Tibet megnyitotta a határait. De a régió helyzete továbbra is nagyon bizonytalan maradt, a hegymászást pedig szigorú korlátok közé szorították. Nyugati ember először 1913-ban tett komoly kísérletet az Everest megmászására: egy brit katonatiszt, John Noel, álruhába öltözött, hogy illegálisan jusson be Tibetbe. 64 kilométernyire megközelítette a hegyet, és ő lett az első nyugati, aki közelről látta, de később a tibetiek letartóztatták és visszatoloncolták a brit területre.
A XIX. század folyamán Nagy-Britannia – a Királyi Földrajzi Társaság – felügyelete alatt a bolygó nagy részét feltérképezték. A XX. században a Királyi Földrajzi Társaság már nem örült annyira, mivel más országok mind az Északi-, mind a Déli-sarkon megelőzték Nagy-Britanniát. 1919-ben, amikor Noel előadást tartott utazásairól a Királyi Földrajzi Társaságnál, a tagok rádöbbentek, hogy a világ legnagyobb hegye még mindig érintetlen, új felfedezésre váró terület, amit csak a „harmadik pólus” néven emlegettek. Így a Földrajzi Társaság meghívta az Alpinista Klubot, hogy Mount Everest Bizottság néven, új testületként csatlakozzanak hozzájuk.
Ekkor még alig tudtak valamit az Everestről. Noel talált egy lehetséges mászóútvonalat az északi, majd az északkeleti gerinc mentén, de senki nem tudta, hogyan lehet odáig eljutni. A kirakós játék megoldásához vezető első lépést az 1921-es felderítőexpedíció tette meg, amely Tibet felől közelítette meg a hegyet, mivel Nepál még le volt zárva a külföldiek előtt. Az expedíció tagjainak, köztük a tragikus sorsú George Mallory hegymászónak, sikerült 31 ezer négyzetkilométernyi ismeretlen területet felderíteni. Mallorynak nehézségekkel teli, kanyargós út után sikerült bepillantania a Nyugati Cwm-be (a Cwm walesiül völgyet jelent), egy meredek falú mélyedésbe, ami később kulcsfontosságú lett a csúcsra való feljutás szempontjából.
A legfőbb kérdésre adandó választ azonban még mindig nem sikerült megtalálni: hogyan hódítsák meg az északi gerincet? A részletek akkor kezdtek összeállni, amikor a csoport rádöbbent, hogy az egyik köves lejtőről zubogó patakot egy rejtett forrásból származó olvadékvíz táplálja – a korábban ismeretlen Keleti Rongbuk gleccser, amit eltakart a magas hegygerinc. A jégfolyó fölött felkapaszkodva 1921. szeptember 24-én egy csapat elérte az Északi Col nevű köves hágót –
A csúcs meghódítására indított expedíciók 1922-ben és 1924-ben folytatódtak. Az 1922-es kísérletben Mallory is részt vett, de ezt fel kellett függeszteni, miután hét serpát elsodort a lavina – ez volt az első feljegyzett csoportos haláleset a hegyen.
A következő expedíciójáról Mallory és mászótársa, Andrew „Sandy” Irvine már nem tért vissza, ez volt a harmadik kísérletük, hogy feljussanak a csúcsra. Mallory holttestét csak hetvenöt évvel később találták meg. Mindazonáltal jelentős eredményeket értek el, csakúgy, mint Edward Norton, aki 1924-ben kísérelte meg a csúcs meghódítását, és elérte az akkor rekordmagasságnak számító 8573 métert, és csak a nehéz terep és az időhiány miatt fordult vissza.
Az 1930-as években a következő négy brit expedíció egyike sem döntötte meg Norton rekordját. Az egyik hegymászó, Eric Shipton is azok közé tartozott, akik az 1950-es évek elején fontos szerepet játszottak az Everest meghódításában.
Nagy a nyomás
A második világháború sok egyéb mellett a csúcs meghódítására tett kísérletek kényszerű felfüggesztését is eredményezte. Az 1950-es években megváltozott a geopolitikai helyzet, a kínai hadsereg elfoglalta Tibetet, és elzárta az Everestre vezető bejáratott utakat.
A leendő csúcshódítók szerencséjére viszont Nepál végre megnyitotta határait a nyugati hegymászók előtt. A brit Királyi Földrajzi Társaság archívumában a második világháború alatt titkos felderítő repülések során készített, az Everest délkeleti gerincét ábrázoló fényképek rejtőztek. Ezek a fotók megerősítették a Mallory által még 1921-ben felderített, délről a Nyugati Cwmen keresztül felfelé vezető hegymászó útvonal lehetőségét. A Mount Everest Bizottság újból összeült, csak ezúttal Egyesült Himalájai Bizottságnak nevezték magukat. A feladat viszont a régi volt: utat kellett találni a hegyre.
Mallory megfigyelése szerint, amikor először pillantotta meg a Nyugati Cwmet, a gleccsere szörnyen töredezettnek és meredeknek tűnt – ez volt a hírhedt Khumbu-jégesés. A Shipton vezette 1951-es Everest Felderítő Expedíció, amelynek az új-zélandi Hillary is tagja volt, az átvezető út megtalálását tűzte ki célul. Hillary érte el először a jégesés tetejét, de átjárót talált a Nyugati Cwmhez, amit egy hatalmas gleccserszakadék zárt el.
Ám nem a földrajzi adottságok jelentették az egyetlen akadályt. Az Egyesült Himalájai Bizottság késve adta be a nepáli kormányhoz benyújtandó iratokat egy 1952-es expedícióhoz, így egy svájci csapat foglalta le arra az évre a hegyet. A britek szerencséjére, bár a svájciak először tették meg a Khumbu-jégesés tetejétől a délkeleti gerincen a Déli Colig vezető utat, kénytelenek voltak megállni a déli csúcs alatt.
Mivel nem voltak közvetlen tapasztalataik az Everesttel – különösen a „piramis”-rendszerrel, ami során az ellátmányt fokozatosan csökkenő mennyiségben szállították egyre feljebb egyik hegyi táborból a másikba, hogy így lássák el a hegycsúcs megmászását megkísérlők számára felállított, legmagasabban fekvő tábort – a svájci csapat számos hibát követett el. Nem vittek működőképes kályhákat a felső táborba, így nem tudták vízzé olvasztani a jeget. A magukkal hozott oxigénkészülékek bányászok számára készültek, nem pedig hegymászóknak, és csak akkor tudták használni őket, amikor a mászók pihentek.
1953-ra Nagy-Britannia nem csupán nyolc korábbi expedíció tapasztalataira számíthatott, hanem a második világháborús élettani kutatások eredményeire is. Még így is nagy volt a nyomás – és más országok is várakoztak a startvonalnál.
Modern segítség
Mindenki arra számított, hogy a hatalmas tapasztalatokkal rendelkező Shipton vezeti majd a következő expedíciót. Ő azonban inkább felfedezőként, mintsem hegymászóként tekintett magára – és az az igazság, hogy elege lett az Everestből. 1952-ben derült ki, hogy alkalmatlan a feladatra, amikor a 8150 méteres Cso-Oju meghódítására induló brit expedíciót vezette. A régió 8000 méteres csúcsai közül a legegyszerűbbnek tartott Cso-Oju megmászására induló expedíció csúfos kudarcot vallott – márpedig ezt a kísérletet tekintették az Everest meghódítására tett főpróbának.
Griff Pugh, az expedíció orvosa Shipton legádázabb kritikusai közé tartozott. A fiziológus a második világháború alatt kiterjedt kutatásokat folytatott a hegyekben szolgáló katonák magashegyi akklimatizációjával kapcsolatban. Világossá vált, hogy az Everesten oxigént kell használni, de Pugh arra is rájött, hogy ilyen magasságnál az ivóvíz is alapvetően fontos, és úgy számolt, hogy akár napi 4 literre is szükség lehet. Miután módja volt megfigyelni Shiptont a Cso-Ojun tett kísérlet során, Pugh úgy látta, hogy az ő vezetésével nem fognak sikert aratni. Bár a nagy nyilvánosság előtt Shiptont támogatta, magánemberként Hillary pártján állt:
Véleményem szerint Eric [Shipton] teljesen alkalmatlan arra, hogy az Everest meghódítására induló expedíció vezetője legyen.
Így 1953-ban végül John Hunt ezredes irányította az Everestre induló csapatot. Bár Hunt alkalmas volt a feladatra, nem számított kiváló hegymászónak, ő katonai profilt adott a küldetésnek, és törzstiszti képességeit a szervezés és a logisztikai kérdések megoldása terén is kamatoztatta. Az expedíció számos, a háború alatt kifejlesztett anyagot hasznosított: a nejlont a ruházatnál és a sátraknál, a vízhatlan lábbelit, alumínium eszközöket, de fontos szerep jutott a könnyű walkie-talkie-knak és a tápláló, kompakt élelmiszertartalék-adagoknak is. Míg a háború előtti időszakban a hőszigetelésre alkalmas liba- vagy kacsatollal töltött ruházatot csak egyetlen mászó használta, az ’50-es évek elejére már alapvető kellék lett.
Az oxigénpalackokat is tökéletesítették. Az expedíció Primus tűzhelyeket vitt magával, melyeket Pugh úgy alakított át, hogy a magashegyi körülmények között is működjenek, így tudták felolvasztani a jeget, hogy hozzájussanak a létfontosságú ivóvízhez. A Khumbu-jégesés tetején dúralumínium létrákkal hidalták át a hasadékot.
Mint azt az expedíció vezető serpája (ők olyan himalájai emberek, akik hagyományosan a szállítást intézik, és segítséget nyújtanak a hegyekben), Tendzing Norgaj megállapította, vannak egyéb hasadékok is a jégesésben, amik lelassították az utánpótlást. Ők úgy oldották meg a problémát, hogy fenyőfákat döntöttek ki, és a törzsüket használták fel a szakadékok áthidalására. Tendzingnek ez volt a hatodik útja az Everesten – többször járt a hegyen, mint a hegymászók közül bárki –, és 1952-ben a délkeleti gerincen magasra jutott fel a svájciakkal. Mivel ő volt az expedíció legtapasztaltabb tagja, senkit sem lepett meg, hogy Hunt úgy döntött, ő legyen a csúcsot meghódítók egyike.
A britek és a serpák hagyományosan barátságos, de atyáskodó viszonyban álltak, valójában munkaadóként és fizetett alkalmazottként tekintettek egymásra. A svájciakkal egyenlőbb volt a viszony, mindkét népet hegyi emberek alkották, és a kapcsolatukat nem terhelte a birodalmi örökség. A britek és Hunt védelmére legyen mondva, szerettek volna serpát látni a csúcson: nagyon tehetséges hegymászóknak tartották őket, és úgy vélték, megérdemelték, hogy ők is ott legyenek. Huntnak ennek ellenére nem mindig sikerült egyenlő jogú partnernek tekintenie a serpákat, mint ahogy egy korábbi katmandui incidens is bizonyítja: a hegymászók kényelmes elhelyezést kaptak a brit követségen, a garázsban elszállásolt serpa kontingens pedig azzal mutatta ki nemtetszését, hogy a kinti útra vizelt. Az ügyet végül elsimították, de azért jelezte, hogy a gyarmati hozzáállás még mindig gondot jelent.
Felkészülés az erőpróbára
Hunt vezetése alatt jól haladt az expedíció, május 1-jén, 6400 méteren állították fel az alaptábort. Május 21-én számos kudarcot és nehézséget követően Wilfred Noyce és Annullu serpa elérte a Déli Colt. A Charles Wylie vezette serpacsapat biztosította, hogy a délkeleti gerinc alján két vagy három csúcskísérletre elegendő ellátmány álljon készen. Május 26-án Charles Evans és Tom Bourdillon a délkeleti gerincen mászott, és az elméletben hatékonyabb, de megbízhatatlan zárt rendszerű oxigénkészülékeket használták. Bár ez a készülék nem működött megfelelően, sikerült elérniük a Déli csúcsot. Mielőtt visszatértek, jó rálátásuk nyílt a gerincre, és észrevettek egy hatalmas lépcsőt, ami elzárta a gerincet. Május 28-án nagyjából 8500 méteren Hillary és Tendzing magashegyi tábort hozott létre George Lowe, Alf Gregory és Ang Njima segítségével. Úgy döntöttek, hogy az új-zélandi Hillary kísérelje meg a csúcs meghódítását, mivel az erősen eljegesedett hazai hegyekben gyakorlatot szerzett a jeges és havas terepen való haladásban, és fizikailag is megfelelő állapotban volt. Tendzingre azért esett a választás, mert valószínűleg ő volt a legerősebb hegymászó.
Május 29-én Hillary és Tendzing hajnali 4-kor keltek, kiléptek a sátrukból és vállukra vették a megbízható, nyitott rendszerű oxigénpalackokat. Reggel 9-kor értek el a Déli csúcsra, majd tovább haladtak a végső éles sziklaháton, a kihívást jelentő lépcsőjével – amit később Hillaryről neveztek el, aki elsőként megmászta. A csúcsot elérve jelzett Tendzingnek, hogy jöjjön fel, aki „összeomlott a csúcson, mint egy óriási hal” – ahogy Hillary írta. A gerinc időnként mintha „nem akart volna véget érni”, és végül „elkeseredett harc” után hirtelen a lejtő „ahelyett, hogy emelkedett volna, most élesen ereszkedni kezdett”, végül csak meghódították a csúcsot.
Hillary visszaemlékezése, hogy a csúcson először is könnyített magán, számos lényeges részletet árult el. Tiszteletlenségről szó sincs: Griff Pugh tanácsára, hogy elkerüljék a dehidratációt, Hillary és Tendzing a csúcstámadás előtt rengeteg forró citromos italt készítettek, amit mind el is fogyasztottak, és az Everest tetejére érve egész egyszerűen muszáj volt könnyíteni magukon. A sikerhez alapvető fontosságú volt Pugh ivóvízzel kapcsolatos felfedezése, ahogy Hunt logisztikai tervezése is, ez a logisztika biztosított elegendő oxigén-, kályha- és fűtőanyag-utánpótlást, amivel az utolsó táborban meg tudták olvasztani a jeget. A háború előtti brit úriemberes, meglehetősen amatőr hozzáállást kőkemény profizmus váltotta fel.
A hegymászók új nemzedéke emelkedett fel. Két évvel később, 1955. május 25-én a világ harmadik legmagasabb csúcsát, a Kancsendzöngát Joe Brown, egy manchesteri munkás származású vízvezeték-szerelő érte el (a középosztálybeli George Band oldalán). A hegymászók világa – ahogy a brit társadalom jó része is – egyre nyitottabbá vált, az élvonalbeli hegymászók már nem csak a magániskolákból, Oxbridge-ből vagy a tisztikarból kerültek ki. Az 1975-ös év első brit hegymászói, akik feljutottak az Everestre, határozottan egalitárius hippik voltak: Doug Scott és Dougal Haston.
A nap lehanyatlott a Brit Birodalom fölött, és az Everesten álló serpák helyzete is radikálisan megváltozott. Ma már saját jogukon is nagyra tartják őket, biztos jövedelmet biztosít nekik az, hogy felkísérik az ügyfeleket a csúcsra, szerepük szó szerint életmentő.
A cikket Rindó Klára fordította.
