A XVII-XVIII. századi európai haditengerészetek gyakran, sőt meglehetősen szisztematikusan alkalmazták az erőszakos toborzás intézményét annak érdekében, hogy egy háború kitörésekor mindig elegendő katona legyen a hajókon, illetve, hogy helyettesíthessék a meghalt vagy megszökött legénységet. Elviekben a kényszersorozás nem különbözött a kötelező katonai szolgálattól. A cél az volt, hogy áthidaljanak egy alapvető problémát: háború idején soha nem akadt elegendő ember a brit Királyi Haditengerészetben, hogy kitöltse a létszámot, és még mindig maradjon legénység a kereskedelmi hajókon.
A férfiakat a tengerről és a szárazföldről is besorozták. Papíron a 18 és 55 év közötti hajósembereket vették fel katonai szolgálatra, ám a haditengerészet nem volt szívbajos, ha fejpénzt kellett kínálni a „szárazföldi patkányoknak” is, hogy tengerre szálljanak. A tengerészek egyfajta „munkaköri kockázatként” tekintettek a kényszertoborzásra, és ha elkapta őket egy sorozóbrigád,
A toborzótisztek gyakran fenyegetőztek erőszakkal, de ritkán alkalmazták, mert a halott vagy sérült tengerésszel nem sokra mentek volna. Ezzel együtt a kényszertoborzás eléggé népszerűtlen volt, hiszen távol tartotta az embereket a jobban fizető kereskedelmi hajózástól.
Legutoljára a napóleoni háborúk idején, 1814-ben alkalmazták a Brit-szigeteken, de még jó ötven évig törvényes lehetőség maradt, annak ellenére, hogy széles körű kampány indult az eltörléséért. A brit kormányzat egészen az 1860-as évekig fenntartotta magának a jogot, hogy erővel toborozzon, ekkor azonban létrehozták a tartalékos haditengerészeti szolgálatot, amelyet veszélyhelyzet idején mozgósítani tudtak. A legújabb kutatások szerint nem sok igazság van a kényszertoborzásokról keringő horrorsztorikban, de el kell ismerni, hogy mindennapos jelenségnek számított: 1793 és 1815 között kevés olyan tengerész akadt, aki megúszta volna a hosszabb-rövidebb ideig tartó szolgálatot a brit haditengerészet kötelékében.
