Az első világháború idején a németek által folytatott korlátlan tengeralattjáró-háború komoly károkat okozott a brit Királyi Haditengerészetnek is, amelynek eredményeként rengeteg kereskedelmi és hadihajó süllyedt el, hullámsírba temetve legénysége nagy részét. Mivel a hanglokátor technológiája még gyerekcipőben sem járt, az antant kétségbeesetten kereste az ellenszert a német U-bootok ellen.
Az egyik ötlet a korábban komoly haditengerészeti karriert befutó Sir Frederick Samuel Inglefield admirális fejéből pattant ki, akire az első világháború elején már csak tartalékos járőrparancsnokként tartottak igényt. A Brit Találmányi és Kutatási Testület támogatásával kidolgozott egy szisztémát, amelyet a sirályok értelmi képességeire alapozott. A terv az volt, hogy álperiszkópokból etetett sirályokat tanítanak be, amelyek aztán a friss hal reményében ott fognak körözni és vijjogni a felszín alatt úszó tengeralattjárók körül, így fedve fel jelenlétüket a hadihajóknak. Egy másik hasonlóan zseniális ötlet arra épült, hogy a sirályokat beidomítják:
Az elképzelések nem találtak osztatlan elismerésre a szárnyasok körében, amelyek nem voltak hajlandók megfelelni a nem különösebben átgondolt ötleteknek. Az elképzelést az amerikaiak is felmelegítették 1917-ben, amikor beléptek a háborúba, egy ornitológus javaslatára a Michigan-tó kézhez szoktatott madarait vetették volna be hasonló célokra, de a fantáziadús gondolatok itt sem váltak valóra. A konvojokba szervezett hajók védelmének megerősítése, a hatékonyabb vízibombák és más katonai eszközök végül a sirályok helyett is megoldották a félelmetes U-bootok elleni védekezést.
