„A napokban a Szovjetunióban kísérleti célokból felrobbantották a hidrogénbomba egy fajtáját. (…) A kísérlet bebizonyította, hogy a hidrogénbomba hatóereje sokszorosan felülmúlja az atombomba hatóerejét. (…) A szovjet kormánynak ez a bejelentése hatalmas visszhangot keltett külföldön. Egyes külföldi körök, amelyek azelőtt az Egyesült Államok atombomba-monopóliumára, majd hidrogénbomba-monopóliumára alapozták politikájukat, ijesztgetni akarták a népeket azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunió rendelkezik a hidrogénfegyver gyártásának titkával. Ezzel kapcsolatban – a fegyverkezési hajsza érdekében – riadalmat igyekeztek kelteni. A szovjet kormány szükségesnek tartja kijelenteni, hogy – mint eddig – riadalomra most sincs semmi ok”
– állt az 1953. augusztus 20-i szovjet közleményben, amely éppen azért adhatott okot az aggodalomra, mert a Szovjetunió tagadta azt: a hidegháborús fegyverkezési verseny újabb szintet lépett azzal, hogy a kommunista szuperhatalom is felrobbantotta a maga termonukleáris fegyverét, amelynek pusztító ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb az atombombáénál.
Az történik, mint a Napban
Az atombomba a maghasadásakor felszabaduló energiát hasznosítja, ami láncreakciót indít be, és tovább hasítja a bomba hasadóanyagaként (túlnyomóan) használt plutónium atommagjait. A plutónium az uránból először 1940-ben előállított, mesterséges – a természetben csak nyomokban előforduló – kémiai elem. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott 1945. augusztusi bombák hatóereje 15 ezer, illetve 20 ezer tonnányi TNT-nek felelt meg (az ekkora pusztítóerőt 15, illetve 20 kilotonnának nevezik). A hidrogénbomba ereje ennél ezerszer pusztítóbb: annak „detonátora” ugyanis maga egy atombomba, amelynek robbanása összenyom más atommagokat, így a H-bomba köpenyében lévő hidrogénmolekulák héliummolekulákká egyesülnek.
Hogy eközben mennyi energia szabadul fel, azt könnyű elképzelni, hiszen ugyanez a folyamat játszódik le a Napban – a termonukleáris fúzió elméletét Teller Ede dolgozta ki George Gamowval közösen. Az Egyesült Államok először 1952 novemberében egy 10 megatonnás (10 millió tonna TNT erejének megfelelő) bombát, az „Ive Mike”-ot próbált ki, de mivel külön állványt kellett építeni a háromemeletnyi magas, 82 tonnás első hidrogénbombának, az abban a formájában nem volt bevethető. Így az első „használható” hidrogénbombát a 15 megatonnás „Castle Bravó”-t 1954. március 1-jén robbantották fel kísérleti céllal a csendes-óceáni Bikini-atollon.
Egy régi vicc így szól: mekkora a szovjet törpe? Óriási! Az amerikai hidrogénbomba erejéhez képest azonban kivételesen mégis eltörpült a szovjet: végül „csak” 400 kilotonnásnak (vagyis 400 ezer tonnányi TNT erejével felérőnek) bizonyult az RDSZ–6sz (Reaktivnij Dvigatyel Szpecialnij), amely 1953 júliusában készült el, és a szemipalatyinszki kísérleti telepen robbantották fel, a kazahsztáni pusztában, ahol 1949 és 1989 között több száz atomkísérletet végeztek.
Nem is volt igazi?
Andrej Szaharov szovjet atomtudós a következőképpen emlékezett vissza a robbantásra: „Végül elérkezett a kísérlet napja, augusztus 12-e. Odautaztam a robbantás színhelyétől 35 kilométerre lévő megfigyelőállásba, együtt figyeltem a robbanást elméleti szakembereinkkel. Az előírások szerint mindannyian hasra feküdtünk, arccal a robbanás felé. Megkezdődött a visszaszámlálás. Mindannyian felvettük a védőszemüveget. Amikor elhangzott, hogy »egy«, a horizonton valami megvillant, aztán megjelent egy gyorsan táguló fehér gömb. Letéptem a szemüvegemet, és bár elvakított a sötétben megjelent világosság, még megláthattam a táguló, hatalmas felhőt s alatta a bíborszínű port. Aztán a felhő elszürkült, gyorsan elvált a földtől és felfelé emelkedett, közben narancsszínű villanásokat bocsátott ki magából. Fokozatosan létrejött a gomba »kalapja«. Ezt sajátos »szár« kötötte össze a földdel, amely azonban sokkal vastagabb volt a szokásos atomrobbanások fényképein látható száraknál. A »szár« alapjainál porfelhő emelkedett, ami gyorsan elborította a földfelszínt. Ebben a pillanatban ért el hozzánk a lökéshullám, teljesen megsüketített, meglökött. Aztán folyamatos vészjósló morajlást hallottunk, ami egy-két perc alatt lecsendesült. Néhány perc múlva a felhő sötétkékké vált, fenyegetően borította el a horizont felét. Észrevettük, hogy a legfelső régiókban lévő szél gyorsan viszi a felhőt dél felé, az emberektől megtisztított hegyek, sztyeppe és kazah falvak felé.”
A sikeres robbantás után nem sokkal maga Georgij Malenkov, a minisztertanács elnöke külön üdvözletét küldte a szovjet hidrogénbombát kifejlesztő Szaharovnak, amiért „ilyen jelentősen hozzájárult a béke ügyéhez”. Bár ezt Szaharov inkább később ellenzéki tevékenységével tette. Míg a „hidrogénbomba atyját”, Teller Edét hidegháborús uszítóként – a Stanley Kubrick-szatírából ismert eszelős atomtudós, Dr. Strangelove egyik inspirálójaként – őrizte meg az emlékezet, addig Andrej Szaharov az „enyhülés” ügye mellett kötelezte el magát, ellenzéki szerepet vállalt, és 1975-ben Nobel-békedíjjal jutalmazták (nevét ma az Európai Parlament 1988-ban alapított Szaharov-díja őrzi).
De valóban hidrogénbomba robbant Szemipalatyinszkban? A szovjet atomtudósok későbbi önleplező visszaemlékezései és a mai ismereteink szerint az 1953-as szovjet bomba felrobbantásakor nem szabadult el annyi fúziós energia, hogy azt „hidrogénbombának” lehessen tekinteni, inkább „csak” egy felerősített atomba volt. Vagyis eufemisztikusan szólva: valóban „egyfajta” hidrogénbomba, amelyből az első „igazira” 1955-ig kellett várni.
