Ahogy 1942 tavasza lassan nyárba fordult, a japán Császári Haditengerészet úgy döntött, itt az idő lecsapni. Május végén gyakorlatilag az egész flotta kifutott a tengerre, csapatszállító- és tankerhajókkal kiegészítve: a terv az volt, hogy egy olyan hadműveletet indítanak, amely egy döntő, teljes pusztulást hozó csatába csalogatja az amerikai haditengerészet.
Ha a japán egyesített flotta főparancsnoka, Jamamoto Iszoroku admirális magabiztos volt győzelmi esélyeit illetően Midwaynél, erre minden oka megvolt: az előző hat hónap sikerek sorozatát hozta flottájának. 1941. december 7-én meglepetésszerű, pusztító csapást mért a Pearl Harbor-i amerikai flottatámaszpontra, elsüllyesztve két és súlyosan megrongálva három további amerikai csatahajót, majd ezt a távol-keleti brit flotta megsemmisítése követte. Ez a két győzelem lehetővé tette a japán erőknek, hogy szinte teljesen uralmuk alá hajtsák Délkelet-Ázsiát, valamint a Csendes-óceán hatalmas térségeit. Malájföld, Burma, a Fülöp-szigetek és Holland Kelet-India mind japán ellenőrzés alá került.
De volt egy probléma. A japánok ugyan súlyos veszteségeket okoztak az amerikaiaknak Pearl Harbornál, de nem arattak kiütéses győzelmet. A legfontosabb az volt, hogy egyetlen amerikai repülőgéphordozó sem tartózkodott a bázison december 7-én. A midwayi hadművelet tehát Jamamoto kísérlete volt arra, hogy flottája bevégezze azt, amit fél évvel korábban elkezdett: a csendes-óceáni háború megnyerését.
A hadművelet fő erejét a Kidó Butai, azaz a Mobil Csapásmérő Erő repülőgéphordozó-kötelék adta, amely Pearl Harbornál is kulcsszerepet vállalt. Ekkor két nagy hordozó, az Akagi és a Kaga, valamint két közepes hordozó, a Hirjú és Szórjú tartozott ebbe a kötelékbe, amelynek parancsnoka Nagumo tengernagy volt, és összesen mintegy 246 bevethető harci repülőgéppel rendelkezett.
Elhagytuk a Bungo-csatornát május 26-án, erősen bizakodva abban, hogy ha a Kidó Butai áll az élre, mindent elvégez majd
– írta Nagumo vezérkari főnöke. Közben a flotta úgynevezett főereje is útnak indult a ködös északi csendes-óceáni vizeken, maga Jamamoto főparancsnoksága alatt, aki zászlóshajója, a Jamato szupercsatahajó fedélzetén később tervezett a harcokba avatkozni, miután a repülőgéphordozók már meggyengítették az érkező amerikai kötelékeket.
Irány az atoll!
A tervek szerint a Midway elleni japán támadás egy sor villámgyors csapással indult volna, amelyek meglepetésként érik a felkészületlen amerikai erőket. Az első fázisban Nagumo gépei kiiktatják a midwayi légibázist június 4-én egy váratlan légitámadással. Ez kitapossa az utat ahhoz, hogy június 7-én ötezer tengerészgyalogos rohanja le az atollt. Mivel Jamamoto legjobb tudása szerint az amerikai flotta a négynapi hajózásra lévő Pearl Harborban horgonyzott, így – érvelése szerint – képtelen lesz gyors válaszlépésekre.
Kezdetben látszólag minden a tervek szerint is alakult. Ugyan az amerikai haditengerészet felderítőgépei felfedezték a csapatszállító flotta egyes elemeit június 3. reggelén, az atolltól mintegy 1200 kilométerre, nyugati irányban, Nagumo repülőgéphordozói rejtve, így biztonságban maradtak. Aztán egy éjszakai, teljes gőzzel történt megközelítés után, a négy hordozó 121 repülőgépét – teljes ereje nagyjából felét – küldte Midway ellen. Ezzel egyidőben japán gépek kezdték átfésülni a környéket, hogy megbizonyosodjanak arról, várakozásaiknak megfelelően valóban nem ólálkodnak ellenséges hajók az atoll közelében.
Amikor reggel fél 7 körül a támadó gépek elérték Midwayt, a bázisról felszálló amerikai gépek gyorsan a tapasztalt japán pilóták prédái lettek. De a légibázist nem sikerült működésképtelenné tenni, és a formáció vezérgépe rádión közölte az Akagival az újabb támadást sürgető kódot: „KAWA KAWA KAWA 0700”. Negyedórával később Nagumo tengernagy döntést hozott. Repülőgépeinek felét korábban tartalékban tartotta, torpedókkal és hajó elleni bombákkal felszerelve, felkészülve arra a valószínűtlen esetre, ha mégis ellenséges hajók tűnnek fel. Most parancsot adott, hogy e gépeket szereljék fel földi célpontok elleni bombákkal, egy újabb, az atoll elleni támadásra.
Ez volt az a pillanat, amikor a dolgok elkezdtek kicsúszni Nagumo kezéből. 7 óra 40-kor az egyik keleti irányban járőröző felderítőgép váratlanul a következő üzenettel jelentkezett be. „Vizuális észlelés, látványra tíz ellenséges felszíni hajó, 10 foknál pozícióban, 380 kilométerre Midwaytől.” Ez a japán hajóktól nagyjából 320 kilométeres távolságot jelentett, az óceánnak olyan területén, ahol nem lett volna szabad amerikai hajóknak tartózkodniuk. A korai összecsapás az ellenséges flottával valószínűtlen eshetőségből hirtelen valódi veszéllyé vált. Harminc perccel később a felderítőgép még rosszabb híreket közölt: az ellenséges köteléket egy repülőgéphordozó is erősíti.
Ugyanis május 25-ére az amerikai kódfejtők feltörték a Jamamoto terveit részletező rádióüzeneteket. Ennek eredményeképpen az amerikaiak ismerték a japán célkitűzéseket, a támadó erőt alkotó hajókat is nagyrészt beazonosították, és ismerték indulási dátumaikat is.
Így aztán, miközben Jamamoto azt hitte, a két amerikai hordozókötelék Pearl Harborban húzza meg magát, négy napnyi hajózásra, valójában Midwaytől északra várakoztak, készen arra, hogy rácsapják a japán flottára a csapda ajtaját. „A helyzet a várakozásoknak megfelelően alakul – biztosította parancsnokait Chester Nimitz admirális, a hadművelet főparancsnoka. – A hordozókat, legfontosabb célpontjainkat, hamarosan fel kell fedeznünk. A holnapi lehet a napja, hogy megtáncoltassátok őket.”
Torpedókat kerülgetve
Miközben az amerikai flotta közelített, a midwayi bázisról felszálló bombázók megtámadták a japán köteléket. Az amerikai flotta, légierő és tengerészet bombázóiból összeállított tarkabarka támadóerő komoly ellenállásba ütközött a japán vadászgépek részéről. Az amerikaiak nem értek el egyetlen találatot se, de a japán hajóknak vadul kellett manőverezniük, hogy elkerüljék a bombákat és torpedókat. Ez, valamint az, hogy a fedélzetekről vadászgépeket kellett indítani és fogadni, azt jelentette, hogy a japánok nem tudták újra átfegyverezni a tartalékban hagyott támadógépeiket – immár a közeledő amerikai hajók ellen.
Nagyjából 9 óra 20 perckor egy újabb amerikai légitámadás kezdődött, ezúttal torpedóbombázók érkeztek, immár nem Midwayről, hanem a titokzatos flotta irányából, keletről. A lassú, a torpedóvetés miatt alacsonyan repülni kénytelen gépeket elintézték a japán vadászrepülők, mielőtt elérhettek volna bármilyen eredményt. Azonban Nagumo még mindig nem tudta útnak indítani saját csapásmérő egységeit.
Az első két amerikai támadóhullám nem ért el eredményeket, de a harmadik már egészen máshogy alakult. Nem sokkal azután, hogy a japán felderítők 10 óra 22-kor felfedezték őket, az SBD Dauntless zuhanóbombázók célba vették a japán hordozókat, és ami ezután történt, az eldöntötte a csata kimenetelét. Egy kísérő amerikai vadászgép pilótája így írta le a látottakat: „Aztán láttam ezt a csillogást a napfényben, és úgy nézett ki, mint egy gyönyörű, ezüst vízesés; a zuhanóbombázók száguldottak a cél felé. [A japán vadászgépek] sehol sem voltak a zuhanóbombázók magasságához képest. Soha nem láttam ilyen tökéletes zuhanóbombázást.”
A négy japán hordozó ugyan távol volt egymástól, de a Dauntlessek bombái gyors egymásutánban eltalálták a Kagát, az Akagit és a Szórjút is. A hangárfedélzeteken tárolt repülőgépek, üzemanyag, bombák és más lőszerek miatt ezek a hajók nagyon gyúlékonyak voltak. Egyik sem süllyedt el azonnal, de a lángok gyorsan továbbterjedtek rajtuk, és repülőket már nem tudtak útnak indítani. Az Akagi egyik magas rangú tisztje így emlékezett vissza a pusztításra:
Az égő hangár füstje megtöltötte a folyosókat, aztán elöntötte a hidat és az irányítóközpontot is… A hídra visszakapaszkodva láttam, hogy a Kaga és a Szórjú is találatot kapott, és fekete füstoszlopok szállnak fel belőlük. Borzalmas volt ezt látni.
A Szórjú legénysége húsz perccel később kezdte elhagyni a hajót, 10 óra 47 perckor Nagumo és törzstisztjei is távoztak az égő Akagiról. Az amerikai csapásmérő flotta két csoportra volt osztva: Spruance ellentengernagy Task Force 16-jára, benne az Enterprise és a Hornet hordozókkal, illetve a Fletcher ellentengernagy vezette Task Force 17-re, amelyben a Yorktown hordozó hajózott.
Nagyjából 12 óra 30-kor, majd 14 óra 30-kor a Yorktown súlyos károkat szenvedett a Hirjúról felszálló zuhanó- és torpedóbombázók támadásai következtében, és végül június 7-én el is süllyedt. A Hirjút viszont egy újabb amerikai támadás rongálta meg június 4-én délután annyira, hogy az éjszaka folyamán elsüllyedt. Mire a Hirjú a hullámsírba merült, Jamamoto már elfogadta, hogy a döntő, háborút megnyerő csatája vereséggel végződött, és maradék hajóival Japán felé vette az irányt. Ahogy vezérkari főnöke írta naplójában: „Most arra kényszerülünk, hogy megtegyünk mindent a legrosszabb eshetőséggel való megbirkózásra. Ezt meg kell őrizni elménkben, mint leckét arra vonatkozóan, hogy a háború nem kiszámítható.”
Az esélytelenek nyugalma?
Nyolc évtized telt el azóta, hogy Jamamoto admirális csonka flottája visszaevickélt Japánba, és a midwayi csata még most is a második világháború leginkább ünnepelt amerikai győzelmei közé tartozik. Azonban sok szempontból egyben az egyik leginkább félreértelmezett is: ahogy a japán hordozók a Dauntless bombázók áldozataivá váltak a Csendes-óceán vizein, úgy süllyedt el a csata emlékezete is a mítoszok tengerén.
A csatáról született klasszikus könyvek – mint például az 1967-es Incredible Victory vagy az 1982-es Miracle at Midway – csak tovább erősítették ezt a narratívát. Samuel Eliot Morison történész foglalta össze a legjobban a csatának ezt az értelmezését, amikor az amerikai flottát „Jamamoto Góliátja” mellett eltörpülő „Dávid”-ként írta le.
Csakhogy egyáltalán nem ez volt a helyzet, legalábbis a Midwaytől északnyugatra összecsapó két flotta esetében. A négy japán hordozó alig volt erősebb, mint a három (nagyobb) amerikai hordozó; Nagumo 246 repülőgép-hordozóról indítható repülőgépet, míg az amerikaiak 233 ilyen repülőgépet tudtak bevetni. Az amerikaiakat ráadásul segítette a Midwayen állomásozó 99 repülőgép is, miközben a japánok végzetes hibát követtek el azzal, hogy figyelmüket megosztották Midway és az amerikai flotta jelentette potenciális veszély között.
A „midwayi csoda” mítosza szerint a japán flottát nem pusztán mérete tette félelmetes ellenféllé, hanem parancsnokainak képességei is. A Pearl Harbor-i rajtaütés egyik kiötlőjét, Jamamoto admirálist gyakran festik le kiemelkedő tehetségű flottaparancsnokként, ám számos, a csata előtt és közben hozott döntése mást mutat. Májusban ő hagyta jóvá, hogy a Kidó Butai erőit megosszák, amikor két legmodernebb hordozóját, a Sókakut és a Zuikakut a Csendes-óceán déli részére irányította. Ott aztán károkat szenvedtek és repülőgépeket vesztettek a korall-tengeri csatában, így Midwaynél sem lehettek ott.
Megosztott figyelem
További kérdéseket vet fel a japán döntéshozókkal kapcsolatban a tény, hogy a midwayi hadműveletet egy másik jelentős akcióval, az Alaszkától délkeletre fekvő Aleut-szigetek elleni támadással egyidőben hajtották végre, és ezzel további értékes tűzerőt vontak el Nagumo támadóegységétől. A csata alatt a japán hírszerzés sem működött túl fényesen, jó példa erre, hogy Jamamoto fontos információkat nem osztott meg Nagumóval.
Való igaz, hogy az időjárás és műszaki gondok hátráltatták a japán felderítőgépeket. Az amerikaiaknak valóban szerencséjük volt, hogy egy kapkodva, nagy távolságból indított támadás végén a különböző repülőgép-hordozókról indított zuhanóbombázók egyszerre értek oda a japán flotta fölé. El lehet képzelni olyan forgatókönyvet, hogy egy relatíve kis számú, kiegyenlített erőkkel vívott, a fő célpontként szolgáló hordozók sérülékenysége miatt egy-egy szerencsés találat jelentőségét felnagyító, radarok helyett a vizuális megfigyelésre alapozott, kiszámíthatatlan időjárási viszonyok között sorra kerülő ütközet akár döntetlennel, sőt amerikai vereséggel is végződhetett volna. De nem így történt, és ez legalább annyira a japán hibák és gyengeségek számlájára írható, mint a puszta szerencse eredménye.
A csatára nyolc évtized alatt rárakódott mítoszok közül azonban talán a leginkább kitartó és a közgondolkodásban leginkább gyökeret verő az az állítás, hogy Midway sorsdöntő ütközet volt, amely egyszer és mindenkorra megváltoztatta a csendes-óceáni háború menetét. Ezt főleg az támasztaná alá, hogy Midwaynél megsemmisült a japán repülőgéphordozó-flotta. Csakhogy ez megint csak nem igaz. A Sókaku és a Zuikaku hamarosan újra bevethető volt, ahogy másik négy kisebb hordozó is, amely nem volt része a Kidó Butainak. Egy további, átalakított közepes hordozó közel volt az elkészüléshez, és a Midwaynél bevetett pilóták egy jelentős része túlélte a hordozók elsüllyedését. Mi több, a Santa Cruz-szigeteki csatában, 1942 októberében a japánok erősebb hordozóflottát vetettek be, mint az amerikaiak.
Azt se feledjük el, hogy az amerikaiak maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek a csendes-óceáni háború ezen korai szakaszában. A korall-tengeri csatában elvesztettek egy nagy hordozót, a Yorktown pedig Midwaynél veszett oda, két további nagy repülőgép-hordozó pedig Guadalcanal térségében süllyedt el (az egyiket egy tengeralattjáró süllyesztette el szeptemberben, a másikat hordozókról indított repülőgépek intézték el). A valóságban Nimitznek 1943 elejére csupán egyetlen bevethető nagyméretű repülőgéphordozója maradt, és olyan szorult volt a helyzet, hogy a brit HMS Victorioust is a Csendes-óceánra kellett küldeni erősítésként.
De ez nem sokáig maradt így: 1943 őszére elkezdtek megérkezni a Csendes-óceánra az amerikai dokkokból az új repülőgép-hordozók, amelyek aztán lehetővé tették a győzelem kivívását 1945-re. A japán flottát nem semmisítette meg a midwayi csata, azonban nem volt a hordozók pótlását lehetővé tévő programjuk. Amikor aztán az Egyesült Államok hatalmas ipari kapacitásait felpörgette, Japán végzetesen lemaradt. Miközben minden figyelem a 1942. június 4-én történt „csodára” irányul, valójában a háborút igazából Amerika azon képessége döntötte el, hogy soha nem látott ütemben gyártott új hajókat – és ez a midwayi csata kimenetelétől függetlenül így történt volna.
A teljes cikk és a csendes-óceáni hadszíntér további fontos eseményei elolvashatók a legújabb, júliusi BBC History magazinban. A cikket fordította: Litván Dániel.
