Mire gondolunk a „középkor” szó kapcsán? Akár egy kastély vagy egy kolostor jut először az eszünkbe, komolyan fennáll a lehetőség, hogy a szót erőszakkal, tudatlansággal, törvénytelenséggel, babonával és bigottsággal hozzuk összefüggésbe. Gondoljunk csak Marsellus Wallace mondatára a Ponyvaregény (1994) című Tarantino-filmben, és világos lesz, mire gondolunk: „I’m gonna get medieval on your ass” (nagyjából: „középkorias leszek a hátsóddal!”).
A történészeknek mindmáig nem sikerült megváltoztatniuk a középkorral kapcsolatos felfogást a közgondolkodásban, sőt néhányan inkább kiaknázták, mintsem elutasították ezt az előítéletet.
Bár a korszak történészei közül sokan megpróbálták a középkor valós technológiai felfedezéseire fordítani a figyelmet, munkájuk általában csak a középkori technológia a modern kor vívmányaival szembeni primitív voltát tette nyilvánvalóvá. A közönség képzeletében a mechanikus óra és az ágyú a történészek minden igyekezete ellenére sem lesz képes elnyerni a pálmát a számítógéppel vagy az űrhajóval szemben. A közelmúltban történt néhány kísérlet a középkor reális bemutatására. De a legnépszerűbb történelemkönyvek továbbra is a középkor technológiai elmaradottságát hangsúlyozzák, mintha csak ez közelebb vinne bennünket a korszak megértéséhez.
Például Yuval Noah Harari a Sapiens – Az emberiség rövid története (angolul: 2012, magyarul: 2015) című könyvének 14. fejezetében ez áll: „Ha, tegyük fel, egy spanyol paraszt álomba merül 1000-ben, és közel 500 évvel később Kolumbusz matrózainak lármájára ébred, amint a Niña, a Pinta és a Santa Maria fedélzetére szállnak, egészen ismerősnek találta volna az őt körülvevő világot. A technika, a viselkedés és a politikai határok változásai ellenére ez a középkori Rip Van Winkle otthon érezte volna magát. Ha viszont Kolumbusz egyik matróza zuhan ugyanilyen álomba, és egy 21. századi iPhone csengőhangjára riad fel, ő egy felfoghatatlanul különös világban találná magát. Ez a mennyország? – kérdezné magától egészen biztosan. Vagy talán a pokol?” (Torma Péter fordítása).
Vagyis a szerző azt állítja, hogy az elmúlt ezer év első ötszáz évében nem sok minden történt. Az említett „technika, a viselkedés és a politikai határok változásai” szerinte a később történtekkel összehasonlítva jelentéktelenek voltak, és aztán a legnépszerűbb modern ikonban, az okostelefonban érték el csúcspontjukat.
Nem nehéz megérteni, miért fogadják el az emberek olyan lelkesen ezt az álláspontot. A modern világ technológiai vívmányai elbűvölnek bennünket, ezért magától értetődik, hogy a középkori embert teljesen megzavarták volna. Ha azonban pusztán a technológiai fejlettség alapján ítéljük meg a társadalmi változásokat, akkor elkerülhetetlen, hogy olyasmiket hagyjunk figyelmen kívül, hogy Harari 1000-ben élt parasztja muszlim lett volna, ha azon a területen él, ahonnan Kolumbusz kihajózott (Palos de la Frontera). Több okból sem érezte volna „otthon magát”, ha 1492-ben ébred fel, és ezek közül csak az egyik, hogy az éppen keresztes hadjáratot vívó állam úgy döntött, végez vele a vallása miatt.
Shakespeare a nevünkben szól
Ha meg akarjuk érteni a középkort, meg kell szabadulnunk a technológiával színezett szemüvegünktől, és friss szemmel kell néznünk a világot. Gyakran elhangzik: „Shakespeare a nevünkben szól”, mivel művei az emberi természet mély ismeretéről tanúskodnak. Pedig semmit sem tudott az ipari forradalom óta elért technológiai fejlődésről. Vagyis a technológia fejlődésének eredményeképpen az emberi természet nem változott, valójában inkább a középkor terméke. Egyetlen, Shakespeare kora előtt négy évszázaddal élt írót sem magasztaltak úgy a korabeli emberek, hogy a nevükben szól. Minden, ami közös bennünk Shakespeare-rel – az angolszász országok nyelvétől kezdve egészen addig, hogy mit várhatnak el az emberek, mások miként viselkedjenek velük – az az 1660-as évek előtt végbement társadalmi, kulturális és pszichológiai fejlődés több évszázados csúcspontja.
Legegyszerűbb, ha kulturális horizontokban gondolkodunk. Kezdjük a földrészekkel. A British Library XI. századi térképe egy alig felismerhető, négyzet alakú Európát ábrázol, és India egy távoli sziget a keleti szélén. Ám Magellán és Juan Sebastián Elcano 1519 és 1522 között vezette az első expedíciót a legalább féltucat közül a XVI. században, amely körbehajózta a világot. Két későbbi világkörüli expedíciót angolok vezettek: Francis Drake 1577–1580-ban és Thomas Cavendish 1586–1588-ban. 1600-ra a térképkészítők ismerték Afrika, India, Kína, Észak- és Dél-Amerika, valamint a világ többi részének körvonalait. A kulturális látókör kitágult, hogy átölelje a világot.
Táguló horizontunk vizsgálata sokkal jobb módja a középkor megismerésének, mint az erőszak tanulmányozása, vagy a technológiai fejlettség összehasonlítgatása annak hiányával. Az európaiak tágabb világról való tudása a XI–XVI. század között hatalmasat változott – sok téren csaknem elérte a maximumot. Függetlenül attól, hogy ezt jónak tartjuk vagy rossznak, európai emberként a kulturális horizontunk törzsi szintről nemzetivé, aztán nemzetközivé, végül globálissá vált. Ezt a tényt a „középkori” szó negatív jelentésárnyalata miatt csak ritkán értékelik. Ráadásul ez csak egy módja annak a sok közül, ahogy a metaforikus horizont segítségével más színben lássuk a középkort.
Irány a csillagos ég
Gondoljunk csak a mérnöki tudományokra. 1000 környékén csak nagyon kevés kőműves tudott 30 méter magas épületet építeni. A XII. században a német császárság kőművesei a speyeri katedrálissal áttörték a 60 méteres határt. Chartres 103 méter magas déli tornyát 1220-ra fejezték be. Angliában 1300-ra a régi Szent Pál-katedrális bizonyította, hogy a kőművesek és ácsok 146 méter magas épületet is képesek építeni. 1311-ben a lincolni katedrális tornya már 150 méterre magasodott. Felemelő gondolat, hogy 1000 és 1300 között a legmagasabb londoni épület magassága hat- vagy hétszeresére nőtt, míg most a legmagasabb épület – a 309,7 méter magas The Shard nevű felhőkarcoló – csak alig kétszer magasabb középkori elődjénél.
Az égbetörő épületek legalább annyira jellemzően középkori jelenségek, mint amennyire modern koriak. De nézzük csak a kereskedelem horizontját. Egy Æthelraed uralkodása alatt Londonban készített jegyzék bizonyítja, hogy 1000 körül a várost Normandiából, Észak-Franciaországból, Flandriából, a mai Belgium területéről érkező kereskedők látogatták meg. Valószínűleg dánok is üzleteltek a városban. Ötszáz évvel később európai kereskedők a Maluku-szigetek (az ún. Fűszer-szigetek) maláj szigetcsoportjáról hoztak fűszereket, hatalmas mennyiségű ezüstöt Latin-Amerikából és az indiai szubkontinensről származó kókuszdióból készítettek poharakat.
Vagy itt van például az emlékezés horizontja. 1000-ben csak nagyon kevés dolgot írtak le. Az angolszász korból egész Angliában alig 2000 oklevélszöveget ismerünk – és ebből is sok a későbbi hamisítvány. Csak néhány krónika és hagiográfia maradt fenn, és a ránk maradt hivatkozásokból ismert elveszett könyvek száma is viszonylag alacsony. Azonban a XVI. századra már nagyon sokrétű irodalmi kultúrát találunk Európában, Angliában négy férfiból nagyjából egy, a nők közül pedig tízből egy tudott írni és olvasni, és mindenki nevét feljegyezték a plébánia anyakönyvében. Az évente lejegyzett alig 2 millió szóból több mint 10 milliárd lett, ami elősegítette az oktatás, a polgári közigazgatás és a jogalkalmazás elterjedését. Ahogy ezek a példák is bizonyítják, a változás meghatározása azon múlik, hogy megfelelő perspektívából vizsgáljuk-e a korszakot.
Ez a nézőpont egyéb dolgokra is megtaníthat minket. Például a XI. században az írástudó nők száma még elenyészően csekély volt, ezért az a tény, hogy 1600-ra a nők 10 százaléka már tudott írni–olvasni, rendkívül jelentős eredménynek tekinthető. A kulturális horizont előtérbe állításával tanúi lehetünk, hogy az intellektuális élet miként veszítette el kizárólagos „férfiasságát”. Ha megszokjuk ezt a fajta megközelítést, nemsokára felfedezzük a metaforikus horizont „eszközének” több lehetséges alkalmazását is. Ezen a lencsén keresztül például az erőszak kérdését is szemügyre vehetjük.
Háború, vagy béke
Ma úgy gondoljuk, hogy a béke a normális és a háború az eltévelyedés. A XVI. századi gondolkodók is így vélekedtek, 1515 körül Erasmus azt írta, hogy a konfliktust mindig el kell kerülni – mert a legpocsékabb béke is jobb, mint az igazságos háború. Nem sokkal ezután Morus Tamás Utópia (1516) című művében azt bizonygatta, hogy a háborúnak mindig a legutolsó eshetőségnek kell lennie. A modern vélemények széles skáláján is nagyjából ezt a két nézet tükröződik.
Ám mindkettő viszonylag új keletű. 1000-ben, ha egy fejszéjüket lóbáló vikingekkel megrakott hajó érkezett a faluba, akkor rögtön kitört a háború, a béke nem volt alternatíva. A XI. század végén hatalmas embertömeg özönlött a keresztes hadjáratokba, hogy visszafoglalják Jeruzsálemet, Európában később a lovagi erényekre apellálva tartották fenn az erőszak iránti lelkesedést a fegyverforgató férfiakban.
A középkor kezdetén sok ember akart harcolni, ez indokolta a nemesség létjogosultságát. De az utolsó keresztes hadjárat kudarca 1396-ban Nikápolynál és a teuton lovagrend Grünwaldnál elszenvedett veresége (1410) a lengyel–litván hadaktól a keresztes háborúk utolsó szikráját is kioltotta. Ezzel egyidőben a lőfegyverek elkezdték kisöpörni a lovagiasságot a csataterekről, a hadseregek nagyobbak, pusztítóbbak és kevésbé nemesek lettek. A férfiak vonakodva mentek a háborúba, a béke horizontja kitágult. Egy olyan társadalomból, amelyben természetesnek tartották a háborút, átléptünk egy olyan társadalomba, ahol már a békét tekintik a normális állapotnak.
A szabadság felfedezése
A másik fontos kulturális ikon, amit a technológiai fejlődés szemellenzőjét viselők gyakran figyelmen kívül hagynak, a személyes szabadság. A XI. századi Angliában a népesség egytizede jogilag rabszolgaságban élt. Ez nem csak rájuk vonatkozott; azt is jelentette, hogy a gyerekeik is automatikusan a gazdájuk tulajdonává váltak – a tulajdonosuk pedig tetszése szerint eladhatta, munkára kényszeríthette vagy bántalmazhatta őket. Jobbágyként a lakosság háromnegyede nem hagyhatta el születési helyét, és kényszerítették, hogy az urának dolgozzon. Házasságot csak ugyanabból a helységből származó emberrel köthetett, így a gyermekeik is ugyanilyen jogfosztottak lettek.
Angliában a normann hódítás után egyre kisebb szerepet játszott a rabszolgaság, és a XIII. század elejére meg is szűnt. A pestisjárványt követően a jobbágyság intézménye is erodálódni kezdett. A XVI. század végére már csak nagyon kevés paraszt maradt szolgaságban, a szabadság horizontja, amit 1086-ban csak a népesség alig 15 százaléka élvezhetett, több mint 99 százalékra növekedett.
Könnyű adottnak venni a fejlődés olyan elemeit, mint a személyes szabadság és a magától értetődő béke, ezek technikai szempontból nem lenyűgözőek. De senki sem gondolja komolyan, hogy az iPhone-ja fontosabb a békénél? Vagy a szabadságnál? Vagy annál, hogy a gyerekeiket nem vetik rabszolgasorba?
Az otthon kényelme
Már ezekből a példákból is látszik, hogy a sokoldalúság a metaforikus horizont egyik komoly előnye. Számtalan nézőpontból vizsgálhatunk egy korszakot, például szemügyre vehetjük az otthonok minőségét is. A XI. század elején a leghatalmasabb angol főurak az istállóknál alig díszesebb, füstös, egyemeletes, fából készült kúriákban laktak. Ötszáz évvel később már beüvegezett, sok helyiségből álló, többemeletes épületekben éltek, mint amilyen a Burghley House és a Hardwick Hall, ahol kandallók, konyhák és kényelmes mellékhelyiségek sora állt rendelkezésre. Minden társadalmi rétegről elmondható, hogy tagjai egyre nagyobb és jobb minőségű otthonokban éltek. A sokféle fém főzőedénynek köszönhetően az étkezési kultúra is olyan robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, amiről a XI. században nem is álmodtak.
Ha a kulturális horizont lencséjén át vizsgáljuk a társadalmat, olyan kérdések vetülnek fel, amelyek korábban talán eszünkbe sem jutottak. A középkor során vajon mennyire voltak öntudatosak az emberek? És kialakult-e az önérzetük? Persze nem ezek a történelmi kutatás elsődleges kérdései, de a társadalmi fejlődés szakaszait ezen a területen is követni tudjuk.
A XII. században a katolikus egyház által kihirdetett purgatórium-doktrína valószínűleg fordulópontot jelentett abban, ahogy a hétköznapi emberek magukra tekintettek. Azelőtt a nőknek és a férfiaknak életük során csupán a rokonságuk és a szomszédságuk előtt kellett vigyázniuk a hírnevükre; aztán később szükségük lett az élőkre, hogy imádkozzanak értük a haláluk után, így a haláluk utáni hírnevükre is gondolniuk kellett, ami arra késztette őket, hogy megfontolják, miként tűnnek fel mások szemében.
A tükör újabb fordulópontot jelentett – ez a tárgy ugyan évszázadokra „elveszett”, de a XII. század elején a nemesség újból felfedezte, és a XV. századra már széles körben elterjedt. Ezeken a stációkon keresztül nyomon követhetjük, hogy miként terjedt el a társadalomban önmagunk fejlesztése és az individualizmus, és ennek eredményeként a XVI. században megszülettek az első naplók és életrajzok.
Sokféle módon tekinthetünk a múltra; a legnagyobb kihívás, hogy megtaláljuk azt a nézőpontot, ahonnan a legjobban láthatjuk azt, amit tudni szeretnénk. A középkorról nem tudunk meg sokat, ha túlzottan gonosznak, maradinak és kegyetlennek látjuk. Akkor sem jutunk hozzá közelebb, ha a korabeli technológia színvonalát a miénkhez hasonlítgatjuk. De a kulturális horizont elmélete lehetővé teszi, hogy megkerüljük ezt a problémát, és úgy tekintsünk erre az időszakra, mint a remény, a jövőkép, az erőfeszítés és a fejlődés korszakára.
A legújabb, júliusi BBC History magazinban olvasható teljes cikkből kiderül még, hogy mi volt a fejlődés 10 legnagyobb eredménye a középkorban, és hogy milyen ütemben gyorsult fel az élet. A cikket fordította: Rindó Klára.
