2023 egyik leginkább várt filmje a Christopher Nolan rendezésében, Cillian Murphy főszereplésével készült Oppenheimer, amelyet július 20-án mutatnak be Magyarországon. A film a modern történelem egyik leghíresebb, legnagyobb hatású és egyben legellentmondásosabb kutatójának, az atombomba egyik atyjának állít emléket. Az alapanyagot Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ös, Pulitzer-díjas életrajzi könyve, az American Prometheus szolgáltatja, a filmben magyar színész is felbukkan.
Már gyerekként görög filozófiát olvasott, Albert Einstein bolondnak nevezte, Teller Ede „elárulta”, és hiába segítette hozzá az Egyesült Államokat a második világháború lezárásához, végül kegyvesztett lett: Julius Robert Oppenheimer élete és munkássága valóban filmvászonra való.
Nagyon érdeklődő volt
Oppenheimer 1904-ben született tehetős, New York-i bevándorló német zsidó családba. Tehetsége már fiatalon megmutatkozott, hétéves volt, amikor elkezdték foglalkoztatni a kristályok, kilencévesen már latinul és görögül olvasott filozófiát.
Szinte megszállott ásványgyűjtővé vált, a családi írógéppel pedig hosszú, részletes levelezésekbe kezdett helyi geológusokkal. Az egyik kutató nem ismerte fel, hogy egy 12 éves fiúval kommunikál, ezért felkérte az ifjú Oppenheimert: tartson előadást a New York-i Mineralógiai Klubban. A fiút meggyőzte apja, hogy látogasson el a rendezvényre, ahol az összegyűlt szakértők először nevetve fogadták, beszéde elmondása után viszont vastapsot kapott – állítólag egy dobozra kellett állnia, hogy egyáltalán felérje a pulpitust.
Hat idegen nyelven beszélt, az angol mellett a görögöt, a latint, a franciát, a németet, a hollandot és az ősi indiai szanszkrit nyelvet is elsajátította – a hollandot hat hét alatt tanulta meg egy hollandiai előadása kedvéért. Fiatalkorától kezdődően igen érzékenynek, nyomás alatt törékenynek, ám ambiciózusnak mutatkozott.
1922-ben a Harvardon kezdett el fizikát, kémiát, latint, görögöt és keleti filozófiát tanulni, majd a Cambridge-i Egyetemen folytatta. Itt a szóbeszéd szerint a féltékenység és elégedetlenség miatt egy alkalommal vegyszeres almával próbálta megmérgezni oktatóját, az eset után pszichiáterhez kellett fordulnia.
Fizikai doktori címét Németországban, a Göttingeni Egyetemen szerezte meg 23 évesen. 1927-ben az Egyesült Államokba visszatérve előbb a Kaliforniai Műszaki Egyetemen kezdett el tanítani, majd egy európai út után a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemre került. Diákévei küzdelmesek voltak, azonban Amerikában, oktatóként sikerült megtalálnia szakmai útját.
Bolondnak vélték
Kíváncsiságát egész pályája során megtartotta, egy időben még asztrofizikával is foglalkozott, és az elsők között vetette fel a fekete lyukak létezését. Furcsa karakterét, érzelmi éretlenségét, törékeny jellemét és politikai naivitását sokan hamar felismerték, Albert Einstein az 1950-es években egyenesen narrnak, azaz bolondnak, bohócnak nevezte.
„Oppenheimer polihisztor volt, és némileg misztikus is, vonzódott a hindu miszticizmushoz, ami barátja és fizikustársa, Isidor Rabi szerint annak volt a jele, hogy kevésbé integrált személyiség.
Úgy gondolom, hogy Rabi felismert valamit, ahogy Einstein is
– értékelte mindezt egy interjúban Kai Bird, az Oppenheimer-könyv egyik szerzője.
A kutató lelki egészségének a pszichiátria nem sokat segített, az irodalom és a filozófia ugyanakkor annál többet. Az 1930-as években olvasta el az ősi szanszkrit hindu költeményt, a Bhagavad-gítát, amely óriási hatást gyakorolt gondolkodására. Innen merítette későbbi, az első atomrobbantáshoz fűződő híres idézetét, amelyet lentebb taglalunk majd.
Ami tagadhatatlan: Oppenheimer munkájával nagyban előmozdította az elméleti csillagászatot, az atomfizikát, a spektroszkópiát és kvantumtérelméletet, számos későbbi felfedezést előre megjósolt. Amikor csatlakozott a Manhattan tervhez, már az Egyesült Államok egyik legelismertebb fizikusának számított, szakmai érdemei mögött azonban ott rejtőzött a korabeli Amerikában ekkor még megtűrt, ám később tűzzel-vassal üldözött világnézete.
Oppenheimer meggyőződéses baloldaliként az 1930-as évek elejétől aggodalommal figyelte a fasizmust és a nemzetiszocializmust, ez is komoly szerepet játszott abban, hogy aztán belevágott a fegyverfejlesztésbe. Noha az Amerikai Kommunista Párthoz hivatalosan nem csatlakozott, sok szál fűzte a szervezethez – testvére, a szintén fizikus Frank Oppenheimer, valamint későbbi felesége, a biológus Katherine Oppenheimer egyaránt tag volt.
Végül épp politikai beállítottsága jelentett ürügyet nyilvános megbuktatására.
Az atombomba atyja
Szilárd Leó segítségével Einstein 1939-ben fordult egy levéllel Franklin Roosevelt elnökhöz, amelyben felhívták a figyelmet a nukleáris fenyegetettségre. Ekkoriban a kérdés a fizikusokat már igencsak foglalkoztatta, az amerikai döntéshozókat viszont kevéssé, mégis, a német törekvések utóbb a legfelsőbb köröket is lépésre sarkallták.
Oppenheimert 1942 nyarán hívták meg az első nukleáris fegyverek létrehozásával foglalkozó Manhattan tervbe – nem tudhatott róla, de ekkorra már több mint egy éve megnyitotta az aktáját az FBI. Bár a szakértő közismerten baloldali volt, hazafisága, fasizmusellenessége és megfelelési vágya megfelelő alannyá tette a beszervezésre.
A program keretében a kutató a Los Alamos Laboratóriumot irányította – az akkor Project Y-ként emlegetett egység a fejlesztés lényegi részéért, a tudományos oldalért volt felelős. Néhány hónap után a korszak legnevesebb fizikusait és más szakértőit, többek között Teller Edét is soraiban tudó interdiszciplináris csapat megerősítette, hogy – elméletileg legalábbis – létrehozható a maghasadással működő bomba.
A konkrét tervek 1942 szeptemberében kezdtek el körvonalazódni. A kutató a program etikai oldalát nézve azon az állásponton volt, hogy tudósként nem az ő felelőssége a fegyver felhasználása, ám ezen szemlélete később drasztikusan átalakult.
Amikor a Project Y elindult, a németek egyes becslések alapján mintegy 18 hónapos előnyben voltak az atombomba fejlesztésében. A történelem első nukleáris tesztjét, a Trinityt évek kemény munkáját követően, 1945. július 16-án hajtották végre egy új-mexikói bázison, ekkorra a Harmadik Birodalom már összeomlott, az európai háború véget ért.
Japán a csodafegyverre hivatkozva kapitulált, valójában azonban a támadások nélkül is nagyon közel állt a megadáshoz.
Világok pusztítója
Hirosima után Oppenheimer viselkedése a környezete szerint látványosan megváltozott, felesége levelei arról tanúskodnak, hogy mély depresszióba zuhant. Állapota csak rosszabb lett, amikor megtudta, hogy Japán az atomtámadásokkor már a kapituláció küszöbén állt, Washington pedig az eredményeket látva hatalmas nukleáris arzenált akar építeni.
A kutató nyilvános narratívájában fontos mérföldkő volt az 1945 októberében, Philadelphiában megtartott beszéde. Ebben kijelentette, hogy az atombombák nem védelmi célúak, hanem az agresszorok, a terror fegyverei, az Egyesült Államoknak pedig módszert kell találnia a technológia nemzetközi terjedésének szabályzására. Ezzel a hatalom szemében a hősből egy szempillantás alatt fenyegetés, ellenség lett.
„Úgy érzem, hogy véres a kezem” – mondta Oppenheimer Harry S. Trumannak ugyanabban az évben egy személyes találkozójukkor. Az elnök az esetet követően a háta mögött nem éppen pozitív jelzőkkel illette a tudóst, akit nyafogósnak, bőgőmasinának nevezett, de négyszemközt azért megnyugtatta: a felelősség valójában nem a tudósé. Ez egészen összhangban van Oppenheimer világhírűvé vált visszaemlékezésével.
A kutató a Trinity tesztről beszélve egy 1965-ös interjúban azt nyilatkozta, a robbantáskor a fentebb említett Bhagavad-gíta egy részlete jutott eszébe, amikor a harc előtt Ardzsuna Visnu földi megnyilvánulásától, Krisnától kér tanácsot, attól tartva, hogy ő lesz a bűnös társai meggyilkolásáért. Krisna a költeményben magára veszi a felelősséget, isteni eszköznek nevezve Ardzsunát, és azt kéri, teljesítse kötelességét.
Most én lettem a halál, a világok pusztítója
– emlékezett vissza Oppenheimer a robbantás pillanatára.
A kutató az 1950-es évek elején az Atomenergia Bizottságban dolgozva már a hidrogénbombák fejlesztése ellen érvelt, egyre több befolyásos ellenséget szerezve magának. Ez a korszak az Egyesült Államokban a baloldali-ellenes, gyakran koholt vádakra építő boszorkányüldözés, a mccarthyzmus időszaka volt, kapcsolatai és nézetei miatt pedig Oppenheimer tökéletes célponttá vált.
Teller Ede árulása
1954-ben a politikai nyomás meghozta eredményét: az Atomenergia Bizottság felszólította a tanácsadóként dolgozó tudóst, hogy számoljon be a kommunista szervezetekkel való kapcsolatáról. A félelem az volt, hogy a kulcspozícióban tevékenykedő, súlyos titkokat ismerő szakember szovjet kém lehet.
Miután a bizottság felfüggesztette biztonsági engedélyét, meghallgatást kért, ahol Teller Ede is tanúskodott. Bár a két kutató a Manhattan tervben egy ideig együtt dolgozott, a magyar fizikus hamar elvesztette érdeklődését, miután meggyőződött az atombomba megvalósításának lehetőségéről. Ekkor kezdett el foglalkozni a fúziós fegyverekkel, Oppenheimer pedig utóbb elengedte a csapatából, hogy saját, hidrogénbombás vizsgálatai felé fordulhasson.
Míg a háború után Oppenheimer az atombombák visszafogása mellett állt ki, addig Teller továbbra is a hidrogénbomba fejlesztésén fáradozott. A két fizikus kapcsolata megromlott, aktívan rivalizáltak egymással, ezért amikor lehetősége adódott a magyar kutatónak, keresztbe is tett kollégájának.
A meghallgatáson Teller azt állította, Oppenheimer cselekedeteit több alkalommal is nehezen tudta értelmezni. „Számos kérdésben egyáltalán nem értettem vele egyet, tettei pedig őszintén szólva zavarosnak és bonyolultnak tűntek számomra. Ennek tükrében úgy érzem, azt szeretném, ha az ország létfontosságú érdekei olyan kezekbe kerülnének, amelyeket jobban megértek, és ezáltal jobban megbízom bennük” – mondta vallomásában.
Teller ugyan azt állította, kollégáját hűnek tekinti az Egyesült Államok kormányához, összességében mégis kifejezetten negatív képet festett vetélytársáról. Oppenheimer a meghallgatás után sem kapta vissza engedélyét, és ezzel végleg kikerült a döntéshozatalból.
A bizottságból való kiléptetés a kutató kapcsolatai és múltja miatt feltételezhetően Teller megszólalása nélkül is megtörtént volna, ám a magyar fizikus számára saját szavai komoly következményekkel jártak. Míg szakértők tömegei álltak ki Oppenheimer mellett, Teller vallomása óriási felháborodást keltett a tudományos körökben, és a magyar származású tudóst lényegében kiátkozták az akadémiai világból.
55 évvel a halála után rehabilitálták
Oppenheimert óriási csalódásként érték a történtek, tényleg bízott benne, hogy tovább formálhatja a washingtoni politikát. „Nem értik ezt a technológiát, nekem pedig jó célra kell felhasználnom a hírnevemet” – magyarázta a meghallgatás előtt Einsteinnek, aki nem értette naiv kollégája törekvéseit. Einstein e párbeszédet követően nevezte narrnak a fizikust.
Nyilvános megalázását, a szakmai megsemmisítését jelentő kizárását követően Oppenheimer hosszú időre önkéntes száműzetésbe vonult az Amerikai Virgin-szigetekre. A hatalom ugyan mellőzte, de sok gondolkodó körében népszerű maradt, és visszatérve folytatta fizikatudományi munkáját, a Princeton Egyetemen oktatott.
A kutató kamaszkora óta láncdohányos volt, többször is kimutattak nála tuberkulózist, végül torokrákban halt meg 1967-ben, 62 éves korában.
Oppenheimer megszólalásaival, a döntéshozatalba való bevonódásával és aktivizmusával sok később kutató számára jelentett követendő példát, a fizika területén elért eredményei pedig mind a mai napig meghatározóak. Mégis, az atombomba egyik atyjaként nagyon vegyes a megítélése még napjainkban is.
A Manhattan terv és ezzel együtt Oppenheimer öröksége évmilliókig a bolygón marad majd a nukleáris fegyvertesztek révén lerakódott anyagok képében. Egyes szakértők úgy gondolják, hogy ezen szennyeződések megjelenésével, az 1950-es évektől kezdődően egy új földtörténeti kor kezdődött: az antropocén, amelyben már az emberiség tevékenysége határozza meg a bolygó arculatát.
