I. (Nagy) Lajost 1342. július 21-én koronázták meg, öt nappal apja, Károly Róbert halála után. Ezután kedvező időszak köszöntött az országra: a lovagkirály 40 éves uralkodását a középkori Magyar Királyság egyik fénykoraként emlegetik – írja a Múlt-kor.
Bátor harcos és sikeres király
Lajos nagy örömet lelt a fegyverforgatásban, így szívesen vett részt a hadjáratokon és sokat vadászott, amely tevékenységek többször is életveszélyes helyzetbe sodorták. A harc mellett érdekelte a csillagászat és a történelem is, valamint sok nyelvet elsajátított: a magyaron kívül tudott franciául, németül, olaszul és latinul is.
Uralkodása alatt az országban belső béke honolt, a hozzá hűséges bárói réteg és a teli kincstár segítségével pedig a külpolitikában kiváltképp aktívnak bizonyult. 1370-ben a lengyel korona is a fejére került, így egy igazi európai nagyhatalom uralkodójává vált.
Két példaképe Szent László magyar király és Nagy Sándor, a makedón hódító voltak, így ő is a lovagkirály eszményének igyekezett megfelelni. Érzelmeit nem palástolta, nyitott és jókedvű királyként ítélték meg, aki bátorságát minden helyzetben igyekezett bizonyítani.
Háborúk és halál
Céljai és habitusa arra vezették, hogy uralkodása során több mint harminc nagyobb hadjáratot indított – ezek egy részét személyesen vezette –, harcolt Dalmáciában és Horvátországban, hadban állt Velencével, ismertek a balkáni háborúi, de részt vett a litvánok elleni csatában is. A számos ütközet és hadjárat közül a nápolyi konfliktus volt az egyik legjelentősebb, amely gyakorlatilag egész életében végigkísérte Lajost.
Az ambiciózus lovagkirály által indított ütközeteknél azonban nem egyszer hiányzott a racionális megfontolás, ráadásul azok rendkívül költségesnek bizonyultak.
A lovagkirály időskorában félrevonulva élt, a kormányzást pedig főleg felesége és bizalmasai végezték.
Fiú gyermeke nem született, így halála után leánya, Mária viselhette a koronát, aki az ország első királynője volt.
