Dózsa György számára vereséggel indult a keresztes háborúnak indult felkelés: előőrsei súlyos vereséget szenvedtek az apátfalvi csatában 1514. május 23-án. Dózsa végül a Maros és a Körösök között gyülekező seregtestek ellen indult, előőrsei azonban május 23-án az apátfalvi csatában súlyos vereséget szenvedtek.
Vad kegyetlenség
Furcsa módon éppen ez a vereség hozta meg a Dózsa-féle felkelés sikersorozatát, ugyanis az elbizakodott Báthory István temesi ispán – későbbi nádor – és Csáky Miklós csanádi püspök alvezéreikkel Nagylakra vonultak, hogy megünnepeljék a diadalt.
A nemesek azt hitték, Apátfalva mellett a parasztok főseregét verték meg, nemsokára azonban kellemetlen meglepetésben lett részük, ugyanis Dózsa megérkezett Nagylak alá, és a kastélyt a lakomázó urakra gyújtatta. A vezérek nagy része bennégett az erődben, egyedül Báthory és a püspök menekültek meg, de utóbbit később elfogták a jobbágyok, és karóba húzták – írja a Rubicon.hu.
A felkelők csillaga azonban hamarosan leáldozott, a döntő csatát július 15-én vívták Temesvárnál. Dózsa Györgyöt élve fogták el, Szapolyai János erdélyi vajda pedig elrettentő példát akart statuálni a vezér büntetésével. A történetíró Istvánffy Miklós szavaival: „Borzad a lélek elmondani kegyetlen, szörnyű és eddig még soha nem látott és hallott gyötrelmes kivégzését a szerencsétleneknek. Bár minden halálbüntetést megérdemeltek, mégis méltányos lett volna, hogy azok a jámbor keresztények szánalommal és könyörülettel mérsékeljék vad kegyetlenségüket”.
Nem sírt, nem jajgatott
A foglyok közül kiválasztottak 40 férfit, napokig éheztették őket a börtönben, amit mindössze kilencen éltek túl. Ezután „… vasból trónt, koronát és kormánypálcát – a király jelvényeit kovácsolnak. Az izzó trónra ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart. Azután odavezetik azt a kilenc, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le és nyeljék le.
Közben pedig György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázva, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét”.