A résztvevő listája önmagában is jelzi az 1878. július 13-án, egy hónapi nehéz tárgyalások után egyezmény aláírásával befejeződött berlini kongresszus jelentőségét. Az akkori világ két legnagyobb formátumú politikusa, Disraeli és Bismarck mellett a Monarchiát, Oroszországot, Franciaországot és Olaszországot a külügyminiszterek képviselték – közülük Andrássy Gyula és Alekszandr Gorcsakov meghatározó szerepet vittek –, viszont a felosztására tetemre hívott Törökország felettébb alacsony rangú látszatdelegációt küldött.
Voltaképpen ez érthető is volt, neki volt a legkisebb befolyása arra, hogy a nagyhatalmak miként rendezkednek hajdan volt birodalmán. Ott voltak még a szerb, a román, a montenegrói, az albán, a görög és az iráni kormány meghatalmazottjai – ők csak az országukat érintő kérdések tárgyalásakor lehettek jelen.
Felborult az egyensúly
Az 1870-es évek derekáig úgy tűnt, hogy a Balkán miatt nem kell fájjon a fejük a nagyhatalmaknak: az 1871-es londoni konferencia egyezségeinek lehet néhány évtizedük. Franciaország a sedani csata után diplomáciailag meggyengült, és csak a német–francia határra fordította figyelmét, a keleti kérdést korábban többször mozgásba hozó Oroszország is megelégedett az elért eredményekkel, és minden erőfeszítését a közép-ázsiai terjeszkedésre összpontosította. A keleti kérdés másik két érdekeltje, Anglia és az Osztrák–Magyar Monarchia a status quo fenntartásának híve volt, és örült, hogy Oroszország sem mozgolódik a térségben. Az Oroszország, Ausztria–Magyarország és Németország 1873-ban egybekovácsolt paktuma, a „három császár szövetsége” az európai béke hosszú távú garanciájának tűnt.
A zavart nem is a hatalmi mesterkedések okozták, hanem egy egészen váratlan tényező: a balkáni népek önállósulási törekvései. 1875 nyarán törökellenes felkelés robbant ki Hercegovinában – már ez is diplomáciai villongást váltott ki Oroszország és a Monarchia között –, majd 1876 áprilisában Bulgáriában robbant ki felkelés, amelyet a törökök véres kegyetlenséggel elnyomtak. A nagy nemzetközi visszhangot kiváltó vérfürdő hatására Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak. Mindezek nyomán a hatalmi egyensúly fenntartása folyamatos egyeztetést, helyzetelemzést és alkut követelt meg Oroszország és Ausztria–Magyarország között. A háborúban Szerbia és Montenegró súlyos vereséget szenvedett, a török csapatok már Belgrád felé közeledtek, ami kiváltotta Oroszország katonai fellépést.
Ez megakasztotta ugyan a török támadást, de felborította a Monarchiával fenntartott egyensúlyt, következésképpen az egész európai hatalmi egyensúlyt.
Elsöprő orosz győzelem
A feszültség eszkalálódása és amiatt, hogy Szentpétervár nem akarta elveszíteni a balkáni szláv nemzetek bizalmát, egyre közelebbi lett az orosz–török háború kirobbanása. Rendkívül kényes volt a helyzet. Oroszország harapófogó helyzettel találta szembe magát: balkáni pozíciói és tervei megkerülhetetlenné tették a fegyveres beavatkozást, ez viszont óhatatlanul Ausztria–Magyarország ellenében történt volna, amellyel nem volt érdeke tovább rontani a viszonyt. A nagy befolyású Bismarck a legnyersebben hozta az oroszok tudomására, hogy a Monarchiát nem hagyja meggyengíteni. Ily módon Szentpétervár arra kényszerült, hogy még a háború előtt egyeztesse a Monarchiával a háború várható következményeit. 1877 januárjában Budapesten megállapodtak: Ausztria–Magyarország semlegességre kötelezte magát, Oroszország pedig megígérte, hogy a hadműveleteket nem terjeszti ki a Balkán-félsziget nyugati felére.
1877 februárjában megindultak az orosz hadak, júniusban sikeresen átkeltek a Dunán, és nem sokkal később elfoglalták a Balkán-hegység átjáróját, a Sipka-szorost, majd 1878. január végére minden török ellenállást megtörtek, nyitva állt előttük az út Konstantinápoly felé.
Itt kellett azonnal közbelépniük a nagyhatalmaknak, az elsöprő orosz győzelmet, Konstantinápoly elfoglalását mindenképpen meg kellett akadályozniuk. A diplomáciai nyomás hatására Oroszország beszüntette a hadműveleteket, és 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet, ám miután Gorcsakov nem tudta megnyugtatni riválisait, Anglia fontolóra vette az Oroszország elleni háborút, és a földközi-tengeri brit hadiflotta február közepén befutott a Boszporuszba. Bécsben Andrássy háborús javaslatot terjesztett a közös minisztertanács elé, amit az elvetett, és emiatt Anglia sem kezdett hadműveleteket.
A helyzet megoldására 1878. március 3-án Konstantinápoly elővárosában, San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, amely az Égei-tenger partvidékét és Macedóniát is magába foglaló Nagy-Bulgária létrehozásával teljesen Oroszország érdekei szerint formálta át a Balkán-félsziget hatalmi viszonyait.
A berlini egyezmény
A békét London és Bécs azonnal elutasította. Angliát Nagy-Bulgária létrehozása háborította fel, mert benne orosz ugródeszkát látott Konstantinápoly felé. Ausztria–Magyarország attól tartott, hogy Bulgária orosz megszállása nyomán a Balkán-félsziget nyugati fele is Szentpétervár érdekszférájába kerül. Az orosz diplomácia két hétig tartotta magát, majd március végén beadta a derekát: elfogadta, hogy Bismarck elnöklete alatt, valamennyi érintett bevonásával tárgyalóasztalhoz üljenek. Az egyeztetések már a június 13-i nyitóülés előtt megkezdődtek, és igen kemény tárgyalások után tudtak aláírásra alkalmas dokumentumot kiizzadni.
Az egyezmény elismerte Szerbia és Montenegró függetlenségét, ám szűkebb határok között, mint amelyeket San Stefanóban rajzoltak meg. Románia megkapta Dobrudzsát, de le kellett mondania Dél-Besszarábiáról Oroszország javára – a cárt a balkáni veszteségekért a Kaukázusban kárpótolták. A legtöbbet a Monarchia kapta: jogot nyert Bosznia és Hercegovina okkupálására, és elérte, hogy Szerbia ne jusson ki az Adriai-tengerre. A berlini egyezmény legnagyobb vesztese a névleges török függőség alatt maradó Bulgária volt: elvesztette szuverenitását, és le kellett tennie a San Stefanó-i békében megszerzett trákiai és macedóniai területekről.
A történelem a rettenetes diplomáciai erőfeszítésekkel összetákolt berlini rendezésnek sem adott kifutási időt: a függetlenségi mozgalmak és az Oszmán Birodalom további gyengülése nyomán a Balkán a következő évtizedekben is Európa puskaporos hordója maradt, amely 1914-ben végleg felrobbant.
