A Buckingham-palota kapuja 1840. június 10-én, délután 6-kor kinyílt, és Viktória királynő a férje, Albert herceg kíséretében kikocsizott levegőzni a Hyde Parkba. Amikor a nyitott tetejű kocsijuk átvágott az éljenző tömegen a Constitution Hillen, egy 18 éves fiú előhúzott a zsebéből egy párbajpisztolyt. Ahogy közelebb ért hozzá a királynő, a fiú „színpadias pózban” előlépett a tömegből, és tüzet nyitott.
A kocsi megállt, mert a bennülők meg akarták tudni, mi okozta a zajt, de a fiú nem hagyta abba. „Van egy másik is”, mondta hetykén, és gyorsan elsütötte a második pisztolyt is. A támadó hatlépésnyire állt, de Viktória mégis sértetlen maradt, és nyugodt hangon utasította a kocsist, hogy hajtson tovább. Amikor a királyi hintó elhajtott, az ifjú merénylőt elnyelte a dühös tömeg, majd három rendőr eredt a nyomába.
Titkos forradalmi társaság?
Újságírók és rendőrök versenyeztek egymással, hogy felfedjék a támadó személyazonosságát. A fiú neve Edward Oxford volt, és csaposként dolgozott – bár az újságok megvetően csak „pikolónak” (pincérfiúnak) nevezték. A szállásán egy titkos rekeszben talált levelek azt bizonyították, hogy tagja volt az Ifjú Anglia nevű titkos forradalmi társaságnak, de erről hamar kiderült, hogy csak a merénylő fantáziájában létezik. A fiú mindenáron híres akart lenni.
Oxfordot felségárulásért állították bíróság elé, és halálbüntetés várt rá – azonban az eljárás során az ügyészség problémába ütközött. A rendőrség ugyanis semmiféle golyót nem talált a helyszínen, és nem tudta bizonyítani, hogy Oxford pisztolyai a puskaporon túl mással is meg voltak töltve. Közben a védelem számos tanút vonultatott fel, akik bizonyították, hogy Oxford viselkedése korábban is kiszámíthatatlan volt, barátai, főnökei, orvosai és még a saját anyja is olyan képet festett róla, hogy „hajlamos erőszakos dühkitörésekre”, és olykor mániákus nevetési rohamok törnek rá.
Oxfordot „őrültsége miatt” nem találták bűnösnek. A királynőt nagyon feldúlta, amikor az operában ülve meghallotta az ítéletet: a naplójába azt írta, hogy a bíróság „végtelenül ostoba volt”, és kijelentette,
soha nem fogom elhinni, hogy ez az ember a legcsekélyebb mértékben is őrült lenne.
Oxford megúszta a halálbüntetést, de a Bethlem Royal Hospitalba zárták, abba az elmegyógyintézetbe, aminek csak „Bedlam” volt a közkeletű elnevezése. Itt az évek során összeszedte magát, megtanult házat festeni, hegedülni, franciául, németül és olaszul beszélni. 1867-ben engedték szabadon azzal a feltétellel, hogy Ausztráliába emigrál, és soha nem tér vissza. Új nevet talált magának – John Freeman –, és tisztességes életet élt Melbourne-ben, ahol senki nem ismerte a múltját.
A „gazember”, aki kétszer próbált lecsapni
John Francis foglalkozására nézve ács volt, az apja mellett dolgozott a Covent Garden színházban, díszleteket és különleges effektusokat készített. 1842-ben, 19 éves korában megpróbált a saját erejéből érvényesülni, egy dohányüzletet nyitott – de az üzlet befuccsolt. Nem sokkal azután a háziura észrevette, hogy pénzt próbál lopni, ezért kihajította.
Az élete pár óra leforgása alatt összeomlott, az álmai kútba estek. Dühös kétségbeesésében május 29-én pisztolyt vásárolt, és a Buckingham-palota felé indult. Albert herceg, amikor a királyi pár visszafelé tartott esti kocsikázásából, kiszúrta Francist, aki „pisztolyt szegezett a kocsira”, de az őrök közül senki nem látta a merénylőt, aki így el tudott menekülni.
A miniszterelnök, Robert Peel, amikor tudomást szerzett az esetről, szorgalmazta, hogy a királynő maradjon a Buckingham-palotában, amíg letartóztatják a titokzatos fegyverest, de Viktória ragaszkodott hozzá, hogy már másnap is kikocsizzon. Albert herceg elkísérte, aggodalmasan figyelve a tömeget, „a gazember arca után kutatva”. Nem kellett sokáig várnia. Amikor a kocsi a Constitution Hillre ért – pont oda, ahol Oxford csapott le két évvel korábban –, John Francis pisztollyal a kezében előlépett, és meghúzta a ravaszt.
Francist felségárulással vádolták meg, majd halálra ítélték. Miközben a kivégzésére várt, apja levelet írt a királynőnek, és kegyelemért könyörgött, amit az utolsó pillanatban meg is kapott. Van Diemen-földre (ma Tasmania) száműzték élete végéig, ahol büntetése lejártával feleségül vett egy Martha nevű nőt, és 10 gyermeket nemzett.
Az „ártalmatlan különc”, aki vért ontott
Ennek a merénylőnek sikerült először megsebesítenie az uralkodónőt, a támadás 1850. június 27-én történt, miközben elhagyta nagybátyja kastélyát a Piccadillyn. Viktória a naplójában leírta, mi történt:
„Egy kicsivel a tömeg előtt állt egy fiatalember, akit gyakran láttam a parkban, halvány, szőke, csinos bajuszos, a kezében egy kis pálcát tartott. Mielőtt ráébredtem volna, hol vagyok, mi történik éppen, ő előlépett, éreztem, hogy kemény ütést mérnek rám, ami a kocsi bal oldalához csapott. A kalapom tönkrement, a kezemet a homlokomhoz kaptam, és a jobb oldalon hatalmas zúzódást éreztem, szerencsére jóval a halántékom és a szemem fölött! A férfit azonnal galléron ragadták, és amikor felszálltam a kocsira, összeszedtem magam és mondtam a jó embereknek, akik aggodalmaskodva körülvettek, »Nem sérültem meg«, és láttam, hogy őt erőszakosan elrángatták az emberek.”
Robert Pate volt az, aki fejbe vágta Viktóriát egy fémvégű pálcával – ez az ütés könnyen meg is ölhette volna. A királynő előző támadóitól eltérően, Pate gazdag családból származott, és úriemberként ismerték, egy rövid ideig a 10. huszárezredben szolgált, ugyanakkor mentális egészségi problémái miatt megengedték, hogy csöndben visszaadja megbízatását. Londonba költözött, egy divatos lakásban lakott a West Enden a Fortnum & Mason áruház felett. Szellemi állapota egyre romlott, gyakran látták díszlépésben menetelni Nyugat-London parkjaiban, pálcájával kardként lesújtva. Az egyik rendőr még gúnynevet is adott neki: „Üsd-vágd”, de ártalmatlan különcnek tartotta.
Az a hír járta, hogy Pate a börtönben vagyona és rangja miatt kivételezett elbánásban részesült – egy szabómester készíthette a ruháit, magánzárkában lakhatott, és báránysültet ehetett vacsorára. Ennek ellenére a legsúlyosabb büntetést kapta: hét év tasmaniai száműzetést. Büntetése letöltése után elvett egy ausztrál örökösnőt, és később visszatért Londonba.
Az elszánt ifjú, aki hősi halálra vágyott
Huszonkét év telt el a királynő elleni következő támadásig, ez alatt az idő alatt Viktóriát megtörte Albert herceg halála, és visszavonult a közélettől. 1872-ben meggyőzték, hogy vegyen részt egy Londonon áthaladó nagy felvonuláson, aminek a Szent Pál-katedrálisban tartandó istentisztelet lesz a csúcspontja. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy üdvözölje a királynő visszatérését a fővárosba – köztük volt a hatodik merénylő is.
A 17 éves Arthur O’Connornak radikális vér folyt az ereiben. Ír forradalmár üknagybátyja mellett a nagybátyja, Feargus O’Connor a chartista mozgalom vezető alakja volt, akit a „Szabadság oroszlánjának” neveztek. Az ifjú O’Connor arról álmodozott, hogy a nyomdokaikba lép, ezért vakmerő tervet eszelt ki: az alattvalók ezreinek szeme láttára fegyvert tart az uralkodó halántékához, és arra kényszeríti, hogy írja alá azt a dokumentumot, amelyben elrendeli egy csapat, függetlenségért harcoló köztársaságpárti ír fogoly szabadon engedését. Arra számított, hogy majd hősi halált hal.
Két nappal azután, hogy a Szent Pál-székesegyházban sikertelenül próbálta végrehajtani a rajtaütést, O’Connor a Buckingham-palotához indult, ahol átmászott a kerítésen, miközben az őrök másra figyeltek. Amikor a királynő hazatért, O’Connor odaszaladt a kocsijához, de mielőtt megvalósíthatta volna a tervét, John Brown, Viktória szeretett skót inasa elfogta.
Ám ahelyett, hogy hősként ünnepelték volna, „bomlott agyú” ifjúnak titulálta a sajtó, ráadásul az ír köztársasági mozgalom is nyilvánosan elítélte. Bűnösnek találták, és egy év kényszermunkára, illetve megkorbácsolásra ítélték. Viktória írt a miniszterelnöknek, és felpanaszolta O’Connor büntetésének „rendkívül engedékeny voltát”, egyúttal kifejezte afeletti aggodalmát, hogy az ilyen támadások „újra és újra előfordulnak majd, és egy napon rosszul végződnek”. A királynő megnyugtatására a kormány megegyezett O’Connorral: a férfi beleegyezett, hogy elhagyja az országot, és Ausztráliába utazik. Arra számítottak, hogy majd ott marad száműzetésben, de alig egy évvel később felszállt egy Angliába tartó hajóra, és nagy szenzáció közepette visszatért a Buckingham-palotához. Később elmagyarázta,
A becsődölt író, aki mindenütt ellenséget látott
1882-ben Roderick Maclean revolverrel lőtt rá Viktóriára, amikor Windsorban elhagyta a vasútállomást. A királynő egy rövid, Londonban tett látogatás után tért vissza a palotába, de támadójának ez egy sokkal hosszabb és szomorúbb utazás végét jelentette.
Maclean gyarapodó középosztálybeli családba született. Az apjáé volt a Fun szatirikus magazin – a Punch riválisa –, és Roderick irodalmi karrierről álmodozva nőtt fel. Sajnos a család elvesztette a vagyonát, és egy, az ifjabb Maclean fejét véletlenül elérő ütés alapvetően megváltoztatta a fiatalember személyiségét. Mindenütt ellenségeket kezdett látni, és lenyűgözte a kék szín, illetve a négyes szám. Képtelen volt tartósan munkába állni, csak sodródott az egyik dologházból és elmegyógyintézetből a másikba. A nővérei küldtek neki pénzt, de ő úgy gondolta, hogy több jár neki.
Egyre inkább a királynő lett a mániája, vásárolt egy pisztolyt egy portsmouth-i boltban, és egész Windsorig elgyalogolt vele. Miközben a királynő vonatára várt, levelet írt a nővérének: „Nem kellett volna ezt a bűntettet elkövetnem, ha te – ahogy tenned kellett volna – hetente 10 shillinget küldtél volna, nem pedig megalázó heti 6 shillinget a megélhetésemre. Érzékelhetted volna, hogy a kis pénz milyen nagy jót tehet, ha nem bolondként kezeltél volna, és ez nem állított volna szembe azokkal a felfuvalkodott arisztokratákkal, mint amilyen a vén Lady Vic is, aki egy átkozott rabló minden értelemben.”
Macleant, miután rálőtt a királynőre (és elhibázta), elfogták, a broadmoori elmegyógyintézetbe vitték, és élete hátralévő részében itt is maradt. Maclean merénylete volt az utolsó a Viktória életének kioltására tett kísérletek sorában. A királynő egy olyan korszakot élt túl, amikor viszonylag sok politikai merényletet követtek el: két amerikai elnök, az orosz cár, az olasz király, több tucat politikus és egy sor arisztokrata lelte halálát merényletben Viktória hosszú uralkodása alatt.
A meggyilkolására tett kísérletek azonban csak megszilárdították a pozícióját, mert minden támadás az alattvalók hűségének újabb elragadtatott hullámát váltotta ki, amit a királynő így fogalmazott meg: „Megéri, ha rálőnek az emberre, mert látja, mennyire szeretik.”
A cikket Rindó Klára fordította.
