A XVII. századi merkantilisták még úgy gondolták, hogy egy ország jóléte az ott felhalmozott nemesfém, az arany és ezüst mennyiségétől függ, a gazdasági erőt pedig a lakosságszám alapján mérték. Velük szemben a XVIII. századi fiziokraták – mindenekelőtt a XV. Lajos orvosából lett iskolaalapító, François Quesnay –, már megfogalmazták, hogy egy országot nem a nemesfémek teszik gazdaggá, hiszen azokat nem lehet megenni, hanem a termelés, ám kezdetlegesen úgy vélték, hogy csak a mezőgazdasági dolgozók képesek értékteremtésre.
Ezzel egy közgazdasági vizsgateszten 50 százalékot érnének el
– értékelte ironikusan a fiziokraták nézeteit Todd G. Buchholz az Új ötletek halott közgazdászoktól (1989) című művében. Ráadásul a fiziokraták olyan bonyolult táblázatok sorában adták közre eredményeiket, hogy még egymás munkáiban is eltévedtek. Adam Smith azonban helyretette a fiziokraták tévedéseit a máig hivatkozott kalauzával, pedig saját bevallása szerint csak azért kezdte írni azt, hogy valamivel elüsse az időt az 1764-től két évig tartó körutazás során, melyen a skót Buccleuch hercege fiának házitanítójaként vett részt. Miután a Glasgow-i Egyetem korábbi filozófiaprofesszora (a közgazdaságtan a XX. századig nem létezett önálló, egyetemen oktatott tudományként) hazatért Skóciába, még tíz évet dolgozott alapművén.
Önzésre apellál
Adam Smith a tipikus szórakozott tudós volt, a legenda szerint egyszer, egy cserzőüzem meglátogatásakor, annyira belemelegedve mesélt a szabadkereskedelem előnyeiről, hogy belegyalogolt egy undorító masszával teli medencébe, máskor tizenöt mérföldet kóválygott az ágyából kiugorva a hálóneműjében. Ehhez képest az 1776-os A nemzetek gazdagsága (alcímén: E gazdagság természetének és okainak vizsgálata), a modern közgazdaságtan alapvetése, lényeglátóan tárta fel a gazdaság ok-okozati összefüggéseit, törvényszerűségeit, mégpedig moralizálás nélkül.
Adam Smith érvelése szerint hamarabb célhoz érünk, ha nem felebarátaink jóindulatára, hanem önzésünkre apellálunk: „Sokkal valószínűbb, hogy [az ember] célhoz ér, ha önzésüket használja ki a maga javára, és meggyőzi őket, hogy a saját előnyükre cselekszenek, ha megteszik azt, amit kíván tőlük.” Művének híres-hírhedt kijelentését idézve:
Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt.
Bernard Mandeville A méhek meséje című 1714-es művében fogalmazta meg azt a tételt, hogy az erkölcsi szempontból „magánbűnök” – mint az önzés, a kapzsiság – gazdaságilag közhaszonhoz vezetnek, Adam Smith pedig ebből az elgondolásból növesztette ki közgazdasági rendszerét, amelynek kulcsfogalmai a „szabadpiac” és annak „láthatatlan keze”.
„A mohóság jó”
A termék „mohó” előállítójának érdeke, hogy árujának előadásából profithoz jusson, de csak akkor tudja értékesíteni a terméket, ha annak megvétele megéri a „fösvény” vevőknek, akik jól meggondolják, hogy mire adják ki a pénzüket a piacon. Ha egy termékre van kereslet, akkor az kínálatot teremt (miképp ezt majd Jean-Baptiste Say meg is fogalmazza doktrínájában), márpedig, ha egy termék előállítása haszonnal kecsegtet, akkor többen fogják gyártani-értekesíteni, ami pedig versenyhez vezet a vevők kegyeiért. Ekképp egyre jobb minőségű árukat kínálnak majd, és az eladók között árverseny is kialakul a „szabadpiacon”, amelyről a neoliberális iskola atyja, Friedrich A. von Hayek azt írta, hogy
Nem véletlen, hogy Ronald Reagan 1980-ban történt elnökké választásakor többek között Adam Smithre hivatkozva hirdették meg a neokonzervatív elnökségnek a gazdasági intervencionizmus (lásd a New Dealt) évtizedei után a szabadpiacnak újra utat engedő, deregulációs gazdaságpolitikáját, amelynek emblematikus mondata lett Gordon Gekko kijelentése Oliver Stone 1987-es Tőzsdecápák című klasszikusában: „A mohóság jó.” (Mintha csak Mandeville-t vagy Smith idézte volna.)
Kialakult a kartellezés
Adam Smith szerint a korlátozásoktól mentes szabadpiacon – amely minden résztvevőjének akkor nyújtja a legjobb hasznot, ha világméretű, mert így például Magyarországon nem kell siralmas eredménnyel gyapottermesztéssel próbálkozni, hanem olcsón is jó minőségben lehet pamutot importálni – a „láthatatlan kéz” tart rendet: ha valaki túl drágán kínálja a termékeit, a vevők más eladók portékáit vásárolják meg.
Csakhogy a klasszikus liberális közgazdaságtan megteremtőjének alapelvei a XIX. század végén már nem működtek: az értékesítők rájöttek, hogy növelik a profitjukat, amennyiben összefognak a vevőkkel szemben, ha az árak magasan tartására kartelleznek. Majd az újabb és újabb összefogások, a tőkekoncentráció eredményeként kialakultak a versenytárs nélküli óriásmonopóliumok (mint az Egyesült Államokban John D. Rockefeller Standard Oil vállalata), amelyek a kedvükre szabhatták meg az áraikat.
A XX. századra így felértékelődtek a kormányok, melyeknek már az lett a feladatuk, hogy az Egyesült Államokban például trösztellenes törvényekkel lépjenek fel a piac szabadságának érdekében, a versenyt megfojtó óriásvállalatokkal szemben. Hogy az államnak pozitív szerepe is lehet, azt maga Adam Smith, a „láthatatlan kéz” liberális elméletalkotója is megtapasztalhatta: a szabadpiac híve ugyanis 1778-tól 1790-es haláláig, tizenhárom éven át dolgozott a brit kormánynak állami hivatalnokként.
