Sarkvidéki hóvihar süvített a szurdokban, meghajlította a fenyők törzsét, és jeges havat vágott a szikláknak. A Rjukan-szurdok pokoli hely volt a skandináv tél idején, ahová még a körülményekhez jobban alkalmazkodó állatok sem szívesen merészkedtek, nemhogy emberek. Mégis, 1943. február 27-én éjszaka tíz emberi árnyat vehetett volna észre az ügyes megfigyelő, amint épp a mélyedés alján küzdenek a szél által összehordott mély hóval. A kis csapat minden tagja hónapokig készült e bátor szabotázsakcióra, amely még így is annyira kockázatos volt, hogy igazából nem is bíztak benne, hogy élve megússzák.
Joachim Ronneberget és öt emberét Nagy-Britanniából repülővel szállították Norvégia fölé, ahol ejtőernyővel értek földet, majd találkoztak a küldetést végrehajtani nem tudó előző csapat négy tagjával, hogy együtt próbálják meg működésképtelenné tenni a náci megszállás alatt álló Európa legfontosabbnak tartott ipari létesítményét. A Norsk Hydro nevű vállalat nagy mennyiségben állított elő deutérium-oxidot, más néven „nehézvizet”, ami az atombomba készítésének egyik elengedhetetlen eleme. Ha az volt a cél, hogy Hitler atomfegyver építésére irányuló erőfeszítéseit késleltessék, a Norsk Hydro vemorki gyárát ki kellett kapcsolni a termelésből. Ez azonban némi nehézségbe ütközött, ugyanis az üzem egy több mint 200 méter magas sziklafal tetején épült meg, az egyetlen út pedig egy jól őrzött, kivilágított, a Rjukan-szurdokon átívelő hídon keresztül vezetett.
A másik lehetőség a szurdok meredek falainak megmászása, majd a gyárba hátulról történő behatolás volt. Az akció ilyenformán történő végrehajtásához viszont elképesztő állóképesség és hegymászótudás is kellett amellett, hogy az egység tagjainak természetesen érteniük kellett a robbanóanyagokhoz, valamint ahhoz is, hogy csendben és gyorsan végezni tudjanak bárkivel, aki az útjukba áll.
Lángba borítani Európát
A 23 éves Ronneberg 1942 őszén benne volt a külföldre menekült norvég ellenállóknak abban a kis csapatában, akik pontosan ezeknek a képességeknek az elsajátítására jelentkeztek egy szigorú titoktartás mellett felállított iskolába. Az STS 21-et Skóciában hozták létre azzal a céllal, hogy a leendő szabotőröknek megtanítsák a gerilla-hadviseléshez szükséges képességeket és a piszkos, de hatásos fogásokat.
Az STS 21 a Special Operations Executive (Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége – SOE) irányítása alatt működött, ezt a legnagyobb titokban működő szervezetet bő két évvel korábban maga Churchill parancsára hozták létre. Célja – a brit miniszterelnök szavaival – „Európa lángba borítása” volt, mélyen az ellenség hátországában végrehajtott vakmerő akciókkal. Churchill tréfálkozva mondogatta, hogy ez volt az Úriemberhez Méltatlan Hadügyek Minisztériuma, de a valóság csöppet sem volt szórakoztató: a szervezet mindennapos rutinjába tartoztak a gyilkosságok és a merényletek, illetve a polgári áldozatokat is veszélyeztető szabotázsakciók.
Ahogy az SOE létszáma és tevékenysége egyre kiterjedtebbé vált, úgy nőtt a kiképző iskolák száma is. 1942-re már egész Nagy-Britanniában szétszórva működtek ilyen intézmények, főként elrekvirált vidéki kúriákban. Olyan sok volt belőlük, hogy a szervezet egyik tagja azzal viccelődött: az SOE tulajdonképpen Anglia legnagyobb állami ingatlankezelőjeként működik.
Egyes iskolák a robbanószerekre specializálódtak: a hertfordshire-i 17-es állomáson az ügynökök megtanulhattak felrobbantani bármit a vonatoktól a hidakig. Máshol azt sajátíthatták el, hogyan maradhatnak életben akár hónapokig is az ellenséges területen. Megint más helyek oktatták a titkosított rádiókommunikáció, az ejtőernyőzés vagy éppen a mesterlövészet csínját-bínját.
A legszokatlanabb létesítménynek mégis talán az STS 21 számított, ahová Ronneberg és társai is kerültek. A nyugat-skóciai felföld egy 1941-ben tulajdonosaitól átmenetileg elrekvirált rideg, viktoriánus vadászbirtoka gyorsan átalakult egy elit paramilitáris kiképzőközponttá, amely olyan titoktartás mellett működött, hogy a civil lakosságot még a környező földektől is eltiltották. Ebben a 200 ezer hektáros „no-go zónában” sajátították el Ronnebergék a vemorki nehézvízüzem megtámadásához szükséges képességeket, a késharctól a pisztolyhasználaton és a robbantásokon keresztül a megfelelő állóképesség megszerzéséig.
Penge a húsba
Ronneberget és társait megterhelő fizikai kiképzéssel hozták formába, aminek részei voltak a hosszú futások a kietlen skót tájon, illetve a nehéz hátizsákokkal teljesített végtelen túrák is. Az egyik hírhedt feladat egy nagyjából 15 kilométeres terepfutás volt, amelyben egy több mint 500 méteres magaslat megmászása is benne volt. Ronneberg különösen jól teljesített ebben, teljes 9 percet faragva le a korábbi legjobb időből. Az így megszerzett állóképesség jól jött neki és embereinek, amikor hosszú napokig küzdöttek a tereppel és az elemekkel a norvégiai bevetésükön. Az STS 21 egy másik specialitása a késharc volt. A két kiképző, Fairbairn és Sykes saját kést is tervezett: egy húszcentis, kétélű pengés darabot, amely elsősorban nem hétköznapi feladatok ellátásra, hanem a gyilkolásra volt alkalmas.
és munkájuk eredményét jól mutatta, hogy az ő kezeik alól kerültek ki a háború „legnagyobbat szóló” kommandós akciójának végrehajtói. Az STS 21 falai között pallérozódtak a merénylők, akik Prágában végeztek Reinhard Heydrichhel, illetve azok az ügynökök is, akik használhatatlanná tették a német haditengerészet számára létfontosságú szárazdokkot a franciaországi Saint-Nazaire kikötőjében.
Következő állomásuk a Brickendonbury-birtok volt, ahol a szabotázs és a robbanószerek voltak a tananyag középpontjában. Szükségük is volt esélyeik maximalizálására, a britek számára ugyanis nem az ő akciójuk volt az első próbálkozás az üzem kiiktatására. 1942 novemberében az SOE norvég ügynökeinek négyfős csapata érkezett Norvégiába, hogy előkészítse a terepet a továbbiakhoz. Egy hónappal később két, a célterülethez közel elvontatott vitorlázó repülőgépen összesen 30, állig felfegyverzett brit kommandós ért földet. A terv az volt, hogy földet érés után a csapat frontális támadást indít a nem túl nagy erőkkel védett üzem ellen, a hidat és a gyárat őrző németekkel rövid úton végeznek, a gyárat pedig felrobbantják.
Az akció azonban totális kudarc lett. Egyik gép sem a tervezett körülmények között ért földet, többen már ekkor meghaltak. Az életben maradtakat néhány napon belül elfogták, majd a Gestapo zárkáiba kerültek, ahol alapos kínvallatás után kivégezték őket. A tragikus veszteség mellett az SOE-nek további problémát jelentett az is, hogy a németek ezzel tudomást szereztek a Hydro Norsk üzem elleni támadás tervéről, és ennek megfelelően megerősítették annak védelmét. A megsokszorozott őrség mellett állandó kivilágítással szerelték fel a hidat, az üzem köré pedig aknamezőt telepítettek. A frontális támadáshoz ezután már egy egész hadsereget kellett volna eljuttatni Norvégiába, így mást kellett kitalálni. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy az eredeti, négyfős egység a helyén maradt, és az SOE kapcsolatainak sikerült információkat szerezniük az épület felépítéséről, a munkások és az őrség beosztásáról is.
Katasztrofális pusztítás
Ronneberg és csapata 1943. február 17-én ugrott ki ejtőernyővel Norvégia felett egy szállítógépből, amikor éppen egy sarkvidéki hóvihar csapott le a környékre, nullára csökkentve a látótávolságot. Mégis mind a hatan épségben földet értek a Hardanger-fennsíkon, nem túl messze a Norsk Hydro üzemétől. Miután sikeresen találkoztak a korábbi akcióból megmaradt négy emberrel, illetve „összeszedték” az üzemet jól ismerő helyi kémet is, a csapat napokat töltött megfigyeléssel, majd úgy döntöttek, ideje lecsapni. Február 27-én este 8-kor útnak indultak, leereszkedtek a szurdokba, átkeltek a befagyott patakon, majd elkezdtek felkapaszkodni a csaknem függőleges sziklafalon. Kapaszkodóul a fenyők kilógó gyökerei szolgáltak számukra, Ronneberg pedig magában hálát adott az alapos kiképzésért, miközben igyekezett újra és újra megvetni lábát a jeges sziklákon. A mászás „olyan volt, mint egy edzőgyakorlat Skóciában”, mondta később.
Több óráig tartott, mire felevickéltek a sziklafal tetejére, és már hajnali három óra volt, amikor Ronneberg parancsot adott az üzem hátának megközelítésére. A szabotőrök előrekúsztak, és az informátortól származó tippek segítségével megtalálták azt a kábelek elvezetésére szolgáló szűk aknát, ami az üzem alagsorának egyik használaton kívüli termébe vezetett. Itt szétvált a társaság, Ronneberg néhány emberével az aknát vette célba, a többiek pedig kint maradtak, szemmel tartva a német őrség melegedőhelyét, egy kis házikót, ahol a katonák egy kályha körül kuporogtak.
A másik csapat közben gyorsan munkához látott, amint bejutottak az épületbe. Teljes sötétségben felerősítették a robbanótölteteket a nehézvizet előállító berendezésekre, majd beállították az időzítőket. Amikor megvoltak, visszasiettek kint várakozó társaikhoz, majd az egész csapat angolosan-norvégosan távozva eltűnt az éjszakában. Már lefelé ereszkedtek a szurdokban, amikor hallották a detonációk tompa dörejeit, de az ekkor előrajzó német őröknek esélyük sem volt nyomukra bukkanniuk a káoszban. Az egész akció alatt egyetlen lövés sem dördült el, senki nem sérült meg.
A csapat néhány tagja csalódott volt, hogy a pusztítás nem volt látványosabb. „Ezért küldtek minket ide ezer kilométerről?” – kérdezte egyikük. De a tompa dörrenések pont elegendőnek bizonyultak: a külön erre a célra tervezett bombák direkt minimális zajjal vittek végre maximális pusztítást az üzem felszerelésében. És a pusztítás tényleg katasztrofális volt. Mind a 18 tartály megsemmisült, a bennük tárolt nehézvíz pedig lefolyt a csatornákba és eltűnt.
Tökéletes akció
Két nap sem telt még el a támadás után, amikor Von Falkenhorst tábornok, a norvégiai német megszálló erők főparancsnoka a helyszínen mérte fel a károkat. Amikor világossá vált számára, mi történt, nem tudta nem elismerni a szabotőrök pimaszságát. „Ez a legmegdöbbentőbb akció, amit ebben a háborúban láttam” – mondta. A történtekért a német őrséget tette felelőssé, akik nem vették észre a kommandósokat.
Ronnebergék számára az STS 21-ben kapott kiképzés a túlélés záloga volt, amikor több csapatra szakadva átverekedték magukat a kietlen tájon a svéd határig. Végül mindenki átjutott a háborúban közvetlenül nem részt vevő országba, ahonnan idővel visszakerültek Nagy-Britanniába.
A cikket Litván Dániel fordította.
