„Úriemberek nem olvasnak bele egymás levelezésébe” – jelentette ki Henry L. Stimson amerikai külügyminiszter. Ezzel a hat szóval Stimson fel is számolta a „Black Chamber” („Fekete szoba”) nevű, civilekből álló, a külföldi országok kommunikációs kódjának feltörésével foglalkozó, az első világháború alatt létrehozott egységet (a „Fekete Szoba” elnevezés a francia cabinet noir kifejezésre utalt, így nevezték azokat a helyiségeket, ahol az erre kijelölt hivatalnokok kibontották a gyanús személyek leveleit.) A hírszerzés az amerikai függetlenségi háború óta kulcsszerepet játszott a fiatal állam védelmében és terjeszkedésében, azonban az amerikai hírszerzőszolgálatok szoros szálakkal kötődtek a hadsereghez, és alapvetően fegyveres szervezetek voltak, ám így nem igazán tudták elfogadtatni magukat a civil felfogású amerikai társadalommal. Némi engedékenységről háborús időkben lehetett szó, de hogy az ország békeidőben is a kémkedés alantas tevékenységét folytassa, azt a legtöbben ellentétesnek ítélték meg az Egyesült Államok eszméivel, értékeivel és hagyományaival.
Valami megváltozott
A különlegességérzést tovább erősítette az, hogy az Egyesült Államok vizeit sokáig nem zavarták az Európát és Ázsiát felforgató konfliktusok. Az ország megtehette, hogy saját elvei talaján állva lépjen kapcsolatba a többi nagyhatalommal. De Japán hadüzenet nélküli, több mint 2500 amerikai életet követelő támadása 1941. december 7-én összetörte ezt az álomvilágot. A „gyalázat napja”, ahogy Roosevelt elnök megfogalmazta, új pályára állította az Egyesült Államokat. Kifogyhatatlannak látszó erőforrásaira támaszkodva hatalmas hadsereget épített, és nagyszabású keresztes hadjáratot indított Japán és Németország ellen. A győzelem előbb az európai fronton jött el, Japánra két atombombát is ledobtak, mielőtt 1945 augusztusában a szigetország megadta magát. Amerika újra békében élhetett.
A háborút megelőző években Japán Kína és Indokína területén történt előrenyomulása veszélyt jelentett a Fülöp-szigeteki amerikai kolóniára, ezért a katonai és haditengerészeti hírszerzés igyekezett alaposan szemmel tartani a japán erők mozgását, és kikövetkeztetni Tokió szándékait. A két szervezet közös erőfeszítései végül az Enigmához hasonló japán rejtjelező szerkezet, az amerikaiak által a „Bíbor” kódnévre keresztelt gép kódjának feltöréséhez is elvezettek. Ez nagy siker volt, de nem hozott elég eredményt.
A különböző hírszerző szervezetek információit nem vetették össze, és nem is kommunikálták megfelelően a kormányzat felé, a Pearl Harbor-i támadás a számos gyanús jel ellenére teljesen váratlanul érkezett. A USS Arizonával a kikötőben hullámsírba merült több mint 1100 tengerészgyalogosnak és tengerésznek 1962-ben emlékművet állítottak, amelyet milliók látogatnak meg évente. De nem kevésbé időtálló emlékműve a támadás áldozatainak a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) 1947-es felállítása.
Amerikai Gestapo?
Egy háború utáni kormányzati jelentés is levonta azt a következtetést, hogy a „CIA létezése a Pearl Harbor elleni meglepetésszerű támadásnak tulajdonítható”. Ez pontos meglátás, de keveset árul el arról a hosszadalmas folyamatról, amely végül mégis egymás levelezését elolvasó fickókat faragott az amerikai úriemberekből, sem arról, hogyan nőtt aztán még ezen is jócskán túl a CIA tevékenysége. A folyamat 1942 júniusában indult meg, amikor Roosevelt a britekkel konzultálva a hadügyminisztériumon belül felállította a Stratégiai Szolgálatok Hivatalát (Office of Strategic Services – OSS). A kongresszus által becsület érdeméremmel kitüntetett William „Vad Bill” Donovan vezette szervezet az ország legjobb koponyái közül sokakat felvett soraiba, köztük négy későbbi CIA-főigazgatót. Nem sokat túlzott az, aki később megállapította, hogy „az OSS a CIA-s kémek keltetőjeként működött”.
Donovan még a háború vége előtt előállt egy tervvel, amely az OSS-t civil irányítás alá helyezte volna (ezen ő leginkább azt értette, hogy senki se szólhasson bele az ő irányításába). A második világháborút győztesen megvívó szövetség gyors felbomlása és az atomkorszak beköszönte csak fokozta Amerika félelmét egy újabb kellemetlen stratégiai meglepetéstől, úgyhogy Donovan okkal volt optimista az esélyeit illetően. Roosevelt utódja, Truman viszont attól tartott, hogy a politikai ambíciókat is dédelgető, meggyőződéses republikánus Donovan nem lesz képes tiszteletben tartani a liberális demokráciát a rendőrállamtól elválasztó határvonalakat. Az elnök szerint
Truman a barátai és az ellenségei között is szövetségesekre lelt ebben az ügyben. A külügyi, hadügyi és haditengerészeti vezetők attól féltek, hogy egy központi hírszerző szervezet az ő felségterületükön is tevékenykedne. Konzervatívok és liberálisok együtt tiltakoztak az ellen, hogy veszélyeztetné a polgári szabadságjogokat, ha „bekukucskálnánk az emberek ablakain” – még akkor is, ha a szervezet csak külföldön tevékenykedne. A roosevelti New Deal ellenzői is beszálltak a kórusba azt hangoztatva, hogy egy önálló hírszerző ügynökség csak egy újabb túlterjeszkedő szövetségi intézménnyé alakulna. Truman visszautasította Donovan javaslatát, és 1945. szeptember 20-án az OSS-t is megszüntette.
Létrejött a CIA
Itt véget is érhetne a történet, azonban a Pearl Harbornál történtek mélyen beívódtak az amerikai köztudatba, és 1946-ra az amerikaiak jó része már nagyobb fenyegetésnek látta Sztálint, mint korábban Hitlert. Több kormányzati megbízásra készült tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy 1941 decemberének megismétlődését csak úgy lehet elkerülni, hogy kiépítenek valamilyen mechanizmust, amely stratégiai figyelmeztetésekkel láthatja el a kormányzatot. A biztonság erősítésének egy különböző érdekeket és megközelítéseket összebékíteni kívánó megoldásaként Truman 1946-ban – elnöki utasítással – felállította a Központi Hírszerző Csoportot (Central Intelligence Group – CIG). A központi hírszerzési igazgató által vezetett és a Szövetségi Hírszerzési Hatóság felügyelete alá tartozó csoportba a külügyminisztérium, a hadsereg, a haditengerészet képviselői mellé az elnök is delegált tagot, a feladata pedig „a nemzetbiztonságot érintő hírszerzési információk” összevetése és értékelése, valamint az ezekből következő „politikai és stratégiai intézkedések a kormányzaton belüli megfelelő elterjesztése” volt.
Truman beszédet mondott a kongresszus két házának összevont ülésén 1947 júniusában, amelyben a szovjet agressziót „a világbékét és ezen keresztül az Egyesült Államok biztonságát fenyegető” tűrhetetlen lépésnek titulálta. A következő hónapban aláírta a nemzetbiztonsági törvényt, amely felállította a kereteket ahhoz, hogy az Egyesült Államok „a szabad világ vezetője és védelmezője” lehessen. A törvény a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztérium védelmi minisztérium néven történő összevonásával egyesítette a katonai vezetést. Felállította az elnök mellett tevékenykedő Nemzetbiztonsági Tanácsot (National Security Council). Végezetül pedig a CIG-t a Központi Hírszerző Ügynökséggel váltotta fel. Történetében először létrejött az Egyesült Államoknak egy békeidőben is működő, civil kontroll alatt álló, saját költségvetéssel rendelkező hírszerző ügynöksége, amely közvetlenül az elnöknek jelentett a munkájáról.
A CIA elsődleges feladata az információk begyűjtése, elemzése és a megfelelő kormányzati szintekre történő eljuttatása volt. Azonban a nemzetbiztonsági törvényben szerepelt egy igen rugalmas passzus, amely szerint az ügynökség hatóköre kiterjed „olyan egyéb feladatokra, amelyeket a Nemzetbiztonsági Tanács álláspontja szerint hatékonyabban lehet központilag megoldani”.
Az első nagy kudarc
A Nemzetbiztonsági Tanács 1948-ban a politikai hadviselés feladatát a Politikai Koordinációs Iroda (Office of Policy Coordination – OPC) illetékességébe utalta, a szervezet neve tudatosan igyekezett elfedni valódi célját, azaz „fedett akciók tervezését és végrehajtását”. A CIA-val közös székhelyen tevékenykedő, az OSS veteránja, Frank Wisner vezette OPC pedig boldogan vetette bele magát a munkába. Még egy év sem telt el felállítása óta, amikor már a brit MI6-szel közös, az albán kommunista vezető, Enver Hodzsa (Hoxha) megbuktatását célzó akcióban vett részt. A terv alapján felfegyverzett albán emigránsokat dobtak le ejtőernyővel az országban – katasztrofális eredménnyel, ugyanis a kettős ügynök Kim Philby leadta a drótot a szovjeteknek, akik figyelmeztették Hodzsát a veszélyre. Gyakorlatilag minden egyes ügynök fogságba esett, nagyjából 300-at ki is végeztek.
A CIA is átélte első nagy kudarcát 1949-ben, amikor semmiféle előzetes figyelmeztetéssel nem szolgált arról, hogy a szovjetek sikeres atomfegyver-kísérletet fognak végrehajtani. A következő évben újra kudarcot vallott, ezúttal Dél-Korea Észak-Korea általi lerohanásának előjelei kerülték el az ügynökség figyelmét. Azonban a CIA operatív szárnyaként működő – és nem sokkal később már Operatív Ügyek Igazgatósága (Directorate of Operations) névre keresztelt – OPC számára a koreai háború nagy előretörést hozott. Ügynökök és titkos akciók árasztották el Koreát, hogy aztán Kínára, Délkelet-Ázsiára és a Fülöp-szigetekre is kiterjedjenek a műveletek. 1952-re az igazgatóság személyi állománya a tízszeresére, költségvetése a 15-szörösére nőtt, ezzel a CIA költségvetésének 75 százalékát emésztette fel.
Ebben az évben választották elnökké azt az Eisenhowert, aki John Foster Dullest nevezte ki külügyminiszterének, testvérét, Allen Dullest pedig a CIA igazgatójának. Ezek a kinevezések megerősítették a CIA nemzetbiztonsági intézmények között elfoglalt helyét, illetve intézményesítették a titkos akciók elsődlegességét az ügynökségen belül.
Az első védelmi vonal
Eisenhower sokkal nagyobb mértékben hagyatkozott a CIA elemzéseire és előrejelzéseire, mint elődje, és támogatta az U-2-es kémrepülőgép kifejlesztését és a Szovjetunió feletti bevetését is. Ő adott zöld utat a Corona-programnak is, amely az U-2-eseket egy olyan műholdrendszerre cserélte le, amely sokkal átfogóbban és pontosabban tudta feltérképezni a szovjet és más „tiltott” területeket bármilyen kémrepülőgépnél. Szintén ő állította fel a Nemzetbiztonsági Ügynökséget (National Security Agency – NSA), amelynek fő feladata az elektronikus kommunikáció megfigyelése lett. Hiába fejlődött azonban a CIA információ-gyűjtési kapacitása, Washingtonban egyre inkább a titkos – sőt fegyveres, félkatonai szervezetek segítségével végrehajtott – akciókhoz kötötték a szervezetet, és fő hasznának is ezeket tekintették. Jól elhelyezett megvesztegetések, az MI6 segítsége, megrendezett tüntetések és a vakszerencse együttes hatásának köszönhetően 1953-ban sikerrel járt az Ajax fedőnevű hadművelet, amely megdöntötte Mohamed Moszadek iráni miniszterelnök kormányát, és visszaültette Reza Pahlavit az ország trónjára.
Egy évvel később a CIA újabb sikert aratott a guatemalai Success-hadműveletben. Az ügynökök sikeresen elhitették egy, a szomszédos Nicaraguában támadásra készülődő „Felszabadítási Hadsereg” létét a guatemalaiakkal, saját rádióadóikkal sugároztak híreket a hadsereg Guatemala ellen megindult inváziójáról, és felbéreltek pilótákat, hogy kézigránátokra erősített dinamitrudakat és benzinnel töltött üdítős palackokat dobjanak le jól látható célpontokra, hogy a robbanások és a tűz hatására pánik törjön ki. (A guatemalaiak sulfatosnak, azaz „hashajtóknak” nevezték a repülőgépeket, az általuk elért hatásra utalva.) Hagyományos katonai hadművelet helyett a Success-hadművelet a pszichológiai hatásra épített, létrehozva és fenntartva „egy igen jelentős katonai erő látszatát”. És működött is. A guatemalai hadsereg nagy része dezertált, Jacobo Árbenz Guzmán elnök pedig elmenekült az országból, a helyét Amerika-barát vezetés vette át.
Azonban sem Moszadek, sem Árbenz nem volt kommunista, a CIA pedig nem volt legyőzhetetlen. Három hónappal beiktatása után Kennedy elnök jóváhagyta a Success mintájára készült CIA-terv végrehajtását, a cél ezúttal egy „igazi” kommunista, Fidel Castro hatalmának megdöntése volt. A nagyjából 1400 főt számláló, a CIA által kiképzett kubai emigránsokból álló, a Disznó-öbölben partra tett „hadsereg” katasztrofális kudarcot vallott. Több mint százan elestek a harcban, nagyjából felüket fogságba ejtették, sokakat kivégeztek. „Hogyan lehettem ilyen ostoba?” – tette fel Kennedy fennhangon a kérdést.
Inkább egy kommandós egység
A válasza pedig az volt, hogy Allen Dullest hibáztatta, majd ki is rúgta. De a CIA ettől nem változott meg. A kongresszus továbbra is pénzzel és erőforrásokkal hizlalta az operatív részleget, miközben az éhhalál szélén tartotta a hírszerzési részleget. A hidegháború megvívásának jegyében a következő évtizedekben a CIA titkos akciók sorozatát hajtotta végre Vietnámban, Laoszban, Kongóban, Dél- és Közép-Amerikában és a Közel-Keleten. Kormányok megdöntésére tett kísérleteket, merényletekben vett részt, kémkedett amerikai állampolgárok után, valamint olyan kirakatszervezeteket hozott létre, amelyek megpróbálták az Egyesült Államokkal baráti vagy ellenséges viszonyban álló országok választásait és politikai életét befolyásolni. Ezek az akciók több bajt hoztak, mint eredményt. Közben viszont a CIA nem figyelmeztette a kormányt előre a szovjet rakéták kubai telepítésére, az 1979-es iráni forradalomra, az afganisztáni szovjet beavatkozásra, vagy éppen a hidegháború végére sem.
A kritika gátjait a CIA a 2001. szeptember 11-i merényletek megakadályozásában vallott kudarca, illetve az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos hamis jelentései szakították végleg át. Az ügynökséget az újonnan felállított, a titkosszolgálatokat felügyelő szövetségi hivatal, az Office of the Director of National Intelligence (ODNI) felügyelete alá rendelték. Ennek ellenére a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában és Afrikában terroristaként számon tartott személyeket célzó drónprogram irányításával a CIA továbbra is az amerikai biztonságpolitika első vonalába tartozik, noha információgyűjtési és -elemzési képességei tovább csökkentek.
Az 1947-ben eredetileg hírszerzési adatok gyűjtésére, elemzésére és terjesztésére létrehozott ügynökség első, 2001-ben Afganisztánban, tálib célpontok ellen végrehajtott fegyveres drónbevetései után „pokoli gyilkológépezetté” vált, hogy egy magas rangú hírszerzőtiszt véleményét idézzük – vagy ha egy amerikai kormánytisztviselő szavait vesszük kölcsön, akkor egy „különleges kommandós egység, amely hírszerző ügynökségnek álcázza magát”. A CIA 2013 és 2017 közötti igazgatója, John Brennan nyilvánosan is elítélte az ügynökség militarizálódását, arról beszélve, hogy „több ballonkabátot és kevesebb golyóálló mellényt” szeretne látni. A történelem egyelőre nem az ő oldalán áll.
A cikket Litván Dániel fordította.
