A második világháború idején az Egyesült Királyságban körülbelül 3,75 millió házat tettek tönkre a németek, azaz átlagosan hétből kettőt, ezek közül 220 ezret a föld színével tettek egyenlővé. Többségük két időszakban szenvedte el a legnagyobb károkat: a Blitz idején, 1940 szeptemberétől 1941 májusáig, valamint a V-megtorlófegyverek bevetésekor, 1944 júniusától 1945 márciusáig.
A háború előtti, meglehetősen korlátozott felkészülés során elsősorban a bombákra és a gáztámadásra koncentráltak a brit hatóságok. Ezeket már a kezdetektől egy sokkal gyakorlatiasabb teendő váltotta fel: azoknak az – egyre növekvő számú – embereknek az elszállásolása, akik a folyamatos bombázások idején vesztették el otthonukat. A Blitz miatt gyorsan kellett cselekedni, a bombázások utáni szolgáltatások, köztük az átköltözéshez szükséges szociális munka, a háború hátralévő részében megfelelően működött Angliában. A fedél nélkül maradóknak ezzel együtt is sokszor a saját erőforrásaikra vagy kezdeményezőkészségükre kellett támaszkodniuk.
A kibombázottak, ha tudtak, inkább helyben maradtak, nem akartak messzebbre menni a munkahelyükről, illetve inkább a megszokott közösséget választották. Néhányan visszatértek megsérült lakásaikba, ám a helyreállításra nem nagyon volt lehetőség: beázó tetővel, repedésekkel teli falakkal, bedeszkázott ablakokkal kellett együtt élniük. Mások inkább odébb álltak, kerestek valami bérlakást vagy rokonokhoz költöztek. Olyanok is akadtak, akiket az önkormányzatok szállásoltak el az elhagyott otthonokban, melyeket rekviráltak. 1945-ben már több millió brit élt az 1930-as évek végénél rosszabb, zsúfoltabb lakáskörülmények között, így lett a háború utáni politikában kulcskérdés a lakásügy.
