A The Washington Post 1972. június 18-án rövid hírt közölt arról, hogy előző éjszaka tetten értek öt személyt, akik betörtek a Demokrata Párt elnökének irodájába, és ott lehallgatókészülékeket szereltek fel. Ekkor még valószínűleg senki sem sejtette, hogy az irodának helyet adó Watergate nevű épületegyüttes rövidesen az évszázad és az amerikai történelem egyik legnagyobb botrányának a szinonimájává válik. Abban, hogy így történt, a lap két oknyomozó újságírója – Carl Bernstein és Bob Woodward – játszott fontos szerepet.
Nekik tűnt fel, hogy a letartóztatott öt személy egyike nem is olyan régen még CIA-ügynök volt, és hírszerzéssel foglalkozott. Aztán újabb és újabb, a legfelsőbb kormánykörökig nyúló szálakat fedeztek fel. Legfőbb informátorukról, akit „Mély Torok”-nak neveztek, csak az új évezred elején, tehát több mit 30 évvel később derült ki, hogy nem volt más, mint Mark Felt, az FBI egyik akkori igazgatóhelyettese.
Mindent lehallgattak
Az újságírók kutakodása és az ügyészség által elrendelt nyomozás eredményeként bebizonyosodni látszott, hogy a betörés és a lehallgatókészülékek elhelyezése Richard Nixon 1976-os újraválasztása érdekében indokoltnak látszó információszerzést kívánta szolgálni, és hogy az akció legfőbb irányítója John N. Mitchell igazság-ügyminiszter, egyben az elnök kampányfőnöke volt. A megalapozott gyanú árnyéka vetült Nixon néhány közvetlen munkatársára, többek között kabinetfőnökére és egyik tanácsadójára is. Az elnök először védeni próbálta őket, ám amikor már az ő nyaka körül is szorult a hurok, menesztette munkatársait. Ezzel azonban csak még inkább gyanúba keverte magát.
Ilyen előzmények után állt fel a szenátusi vizsgálóbizottság, amely 1973. május 17-én kezdett érdemi munkához. A törvények értelmében minden ilyen bizottság tevékenysége – az ügyészségi nyomozástól eltérően – a legteljesebb nyilvánosság biztosítása mellett zajlott. Ez igaz volt erre a testületre is, amelyet elnöke (Sam Ervin) után egyszerűen csak Ervin-bizottságnak hívtak. A közvélemény szemében nagy tekintélyre szert tett grémium minden más szervezetnél nagyobb szerepet játszott az ügy felderítésében. Az egyik 1973. júliusi meghallgatásán történt, hogy a légierő egyik tisztje közölte: a Fehér Ház fontosabb termei, így
A bizottság ezt követően fordult Nixonhoz a hangfelvételekért, aki azonban továbbra is ügyeskedni próbált. A kilenc kazettából – nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – csak hetet adott át, és mint kiderült: az egyik hangfelvételről 18 percnyi anyag „véletlenül” törlődött. Közel egy évet kellett várni rá, amíg a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján 1974 tavaszán a két hiányzó kazettát is megkapták Ervin és munkatársai.
A kegyelemdöfés
A szenátusi bizottság másik meghallgatásán hangzott el Nixon egyik tanácsadójának, Jeb Stuart Magrudernek az a vallomása is, mely szerint 1972 márciusában, amikor az egész tervet kiötlötték, Nixont is tájékoztatták elgondolásukról, aki határozottan az akció végrehajtására utasította őket. Ezek és más vallomások alapján a bizottság megállapította, hogy nemcsak az igazságügyminiszter és az elnök választási stábja felelősek az illegális adatgyűjtés elrendeléséért, hanem maga Nixon is, akit ezen túlmenően az igazságszolgáltatás akadályozása, illetve félrevezetése miatt is felelősség terhel.
A kegyelemdöfést számára a „füstölgő puskacső” néven híressé vált, 1974. augusztus 5-én bemutatott hangfelvétel jelentette, amelyből kiderült, hogy hónapokkal korábban egy FBI-ügynököt próbált rábeszélni a nyomozás leállítására. Bár perdöntő bizonyítékot nem találtak bűnrészességére, az Ervin-bizottság által feltárt anyagok morális okokból egyszerűen lehetetlenné tették hivatalban maradását. Augusztus 9-én benyújtotta lemondását, és közvetlen, a rádiók és a tévék által egyaránt közvetített élő adásban, könnyek között búcsúzott el választóitól.
Az „elnök emberei” közül a bíróságok végül 69 kormánytisztviselőt helyeztek vád alá, és közülük 48-at találtak bűnösnek. Közöttük volt a külügyminiszter, akit négy évre ítéltek, és ebből 19 hónapot le is töltött, valamint Nixon kabinetfőnöke és három tanácsadója, akik néhány hónapos börtönbüntetést kaptak. A többséget, köztük a kereskedelmi minisztert, pénzbüntetésre ítélték. Ha bíróság elé állítják, valószínűleg börtön várt volna Nixonra is, akit azonban addigi helyettese és egyben az elnöki székben utóda, Gerald Ford egyéni kegyelemben részesített, így megmentette a még nagyobb szégyentől.
