1076. december végén sok-sok év óta a legcudarabb tél tombolt, az Alpok hegyeit olyan vastag hótakaró borította, hogy „sem pata, sem láb nem járhatott biztonságosan rajta”. Ez mégsem tántorított el egy mintegy 50 utazóból álló kis társaságot attól, hogy megkísérelje az átkelést. Már a felfelé vezető út is elég rémes volt, lefelé viszont minden még rosszabbnak bizonyult. A hóviharok és a dermesztő hideg nyomán az Itáliába vezető út egyetlen halálos veszélyt rejtegető vastag jégfolyammá változott. Míg a társaság nőtagjainak jobb dolguk volt, és marhabőrből készített szánokra ülhettek, a férfiak kénytelenek voltak gyalogszerrel csúszkálni, néha a hegyi vezetők vállára támaszkodva, olykor négykézláb tapogatózva előre. Méltatlan módja ez az utazásnak – különösen egy császár számára.
Henrik, aki ezen a néven már a negyedik uralkodója volt népének, a legnagyobb keresztény birodalom ura volt, apját és nagyapját egyaránt császárrá koronázták Rómában. Maga Henrik, noha hivatalosan még nem nyerte el ezt a címet, mindig is magától értetődőnek tartotta, hogy az jog szerint megilleti őt.
A császári rang birtokosának lenni valóban remek dolog lehetett. Bár az ókori római császárság már régóta elenyészett, csillogó hírneve még mindig ragyogó fényt vetett örököseinek képzelgéseiben. A császár személye még azok számára is a mennyekben uralkodó égi császár félelmet keltő, de természetes pótléka volt, akik sohasem voltak az alattvalói. Egy keresztény császárnak ezért pogány elődeitől eltérően, misztikus hatalmának fenntartásához nem volt szüksége adókra, bürokratákra és állandó hadseregre. Fővárosra sem – még arra sem, hogy római legyen. Igazi tekintélyének forrása magasabb rendű volt. „Krisztus után az elsőként uralkodik a Földön.”
Egy hatalmas ellenfél
De most Isten helyettese éppen összevissza töri magát a hegyoldalt megmászva – ráadásul farkasordító hideg télben. Henrik nehéz helyzetét a körülötte kirobbant válság okozta, a német fejedelmek közül kikerülő ellenségei évek óta a tönkretételén mesterkedtek. Nincs ebben semmi kivételes: a német fejedelmeknek nagyjából-egészében a természetéből fakadt, hogy mesterkednek királyuk ellen. Teljesen kivételes helyzetet teremtett viszont egy olyan ellenfél hirtelen felbukkanása, aki nem tartott fenn várrendszert, nem parancsolt harcosok nagy létszámú seregének, még csak kardot sem viselt. Ennek az ellenfélnek alig pár hónap alatt és a német fejedelmekkel szövetségben mégis sikerült térdre kényszerítenie a legnagyobb hatalmú keresztény királyt.
A félelmetes ellenfelet mindaddig Hildebrandnak hívták, amíg három évvel korábban fel nem vette a VII. Gergely nevet. Róma püspöke volt, ám ennél sokkal több is, mert ahogy Henrik is szeretett Caesar örököseként pózolni, úgy Gergely, a kereszténység fővárosában álló trónon ülve igényt tartott arra, hogy az egyetemes egyház „atyja”, „pápája” legyen.
Törvényszerű volt a konfliktus? Nem szükségképpen. Császárok és pápák évszázadokon át elég jól kijöttek egymással úgy, hogy a pápák játszották az engedelmeskedő fél szerepét. Végtére is a világ kegyetlen és erőszakos hely, és Rómát körös-körül fenyegető szomszédok vették körül. Olyan császár még nem akadt, aki védelemért folyamodott volna a pápához, viszont a fordítottja sokszor előfordult. Emiatt a keresztények régóta magától értetődőnek tartották, hogy egy cézárnak nem csupán joga, hogy beavatkozzon az egyház dolgaiba, hanem egyenesen felelősséggel is tartozik azokért.
Válságos helyzetekben egy császár tulajdonképpen még a végső szankcióig is elmerészkedhetett: lemondásra kényszeríthetett egy címére méltatlannak bizonyult főpapot. IV. Henrik, akinek meggyőződése volt, hogy Gergely pápa méltatlan a hivatalára, 1076 elején éppen ilyesmit fontolgatott: persze kínos kötelességének érezte, de semmi olyasmivel nem próbálkozott, amit előtte az apja ne tudott volna sikeresen véghezvinni. Gergely pápa viszont távolról sem engedelmeskedett a császár kényének-kedvének, nem lépett le ellenállás nélkül a színről, hanem egy teljesen példátlan lépésre szánta el magát: ellenszegült. Kijelentette, hogy
Illendően a pápa nyomába eredt
Gergely pápa húzása alig néhány hónap elteltével elsöprő erejűnek bizonyult: Henrik ellenségeit a végsőkig felbátorította, a császár barátai pedig elfogytak. Év végére egész birodalma kormányozhatatlanná vált. Így történt, hogy a téli viharokkal dacolva az immár kétségbeesett király rászánta magát, hogy átkeljen az Alpokon. Eltökélte, hogy felkeresi a pápát, s kellő bűnbánatot tanúsítva a bocsánatáért esedezik. Hiába volt császár, mégsem maradt más választása.
Amint a kimerült királyi társulat leereszkedett Lombardiába, és beköszöntött az új év, természetesen kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy megtudják a pápa hollétét. Henrik kémei azt jelentették, hogy Gergely pápa a karácsonyi időszakot Észak-Itáliában töltötte, ám most, értesülve a király közeledtéről, sebesen sarkon fordult, és egy helyi támogatójának erődítményébe vonult vissza. Henrik levelekkel ostromolta, amelyekben békés szándékairól biztosította a pápát, és illendően a nyomába eredt.
Január vége felé, alig néhány kísérője társaságában Henrik ismét felfelé vette útját. Az Appenninek barátságtalan és csipkézett vonulata magaslott előtte. Alig tíz kilométernyire távolodott el a síkságtól, amikor többórányi tévelygés után végre egy völgy elé érkezett, amelyet mintha a vad hegyi tájból metszettek volna ki, és egyetlen hegygerinc hidalta át. Mögötte egy teljesen megmászhatatlannak tetsző függőleges és kopár szirttetőn a király megpillantotta a pápa búvóhelyének bástyáit.
Henrik nekiindult, beért a vár árnyékába. Amint odaért, megnyíltak előtte a külső kapuk, majd félúton a szirttető felé, egy második várfal kapui is. Még a gyanakvó őrszemek számára is elég nyilvánvaló lehetett, hogy a látogatónak nincsenek rossz szándékai, és nem is jelent semminemű veszedelmet.
A bűnbánat félelmetes látványa
„Mezítláb és gyapjúöltözékben, mellőzve minden, királyhoz illő fényűzést” Henrik fejet hajtott, könnyek záporoztak az arcán. Jámbor módra, más bűnbánók tömegéhez csatlakozva állt meg a vár legbelső falának kapuja előtt. Ott várakozott Krisztus helytartójára, reszketve a hóesésben. Arról sem feledkezett meg, hogy folyamatosan siránkozzon, „amíg csak – mint az őt figyelő Gergely mondta – a jelenlevőket, vagy akik hírét vették a történéseknek, oly könyörületre és sajnálkozó együttérzésre nem késztette, hogy azok imáikkal és könnyeikkel kezdtek közbenjárni az érdekében”.
Valóban hihetetlen látvány volt, végül még a mindig szigorúnak és hajthatatlannak mutatkozó pápa sem volt képes ellenállni neki. Január 28-án reggelre, a királyi bűnbánat harmadik napjára Gergely már eleget látott. Végre elrendelte, hogy vonják fel a belső kapukat. Megkezdődtek a tárgyalások, amelyek hamar be is fejeződtek. A pápa és a király szemtől szemben találkozott, a cserzett arcú bűnbánót a pápa csókkal oldozta fel. Így tettek pecsétet az európai történelem egyik sorsdöntő epizódjára.
Mint a Rubicon átlépésében vagy a Bastille megostromlásában, a Canossa várában történt eseményekben is egy valóban korszakos válság kristályosodott ki. Sokkal több forgott kockán, mint pusztán két uralomra vágyó férfiú személyes hiúsága. A pápának, miközben kétségkívül elkeseredett hatalmi harcot is folytatott, lélegzetelállítóan nagy léptékű és horderejű törekvései is voltak. Hogy mi volt a célja? Nem kevesebb, mint megteremteni „a világ helyes rendjét”. Gergely kiáltványa értelmében az egész kereszténység, a csúcsoktól a legkisebb faluig, két részre osztandó: spirituális és világi birodalomra. A királyok számára immár nem megengedett, hogy az egyház ügyeibe ártsák magukat. Mint mondta,
a császár nem egyetemes uralkodónak, hanem pusztán emberi lénynek – sárból vétetett teremtménynek – tekintendő.
A kortársak, akik nagy erőfeszítéssel próbálták megfejteni az egész rendkívüli vállalkozás értelmét, tökéletesen felfogták, hogy a keresztény emberek életében eddig előzmény vagy akár párhuzam nélküli megrázkódtatást élnek át. A canossai leszámolást megelőző három és az azt követő négy évtized a középkor egy híres szakértőjének megítélése szerint olyan időszak volt, amelyben a kereszténység eszményei, kormányzati formái, sőt, még a társadalmi és gazdasági szövedékei is „szinte minden tekintetben megváltoztak”. Ekkor alakult ki, Sir Richard Southern szavaival, az igazi Nyugat. „Európa tágulása komolyan megkezdődött. Hogy mindez ilyen rövid idő alatt következhetett be, a középkor történelmének legfigyelemreméltóbb ténye.”
S ha még mi is ennyire figyelemre méltónak találjuk, mennyivel figyelemre méltóbb lehetett azok számára, akik valóban átélték. A 21. században már hozzá vagyunk szokva a haladás fogalmához: hiszünk abban, hogy az emberi társadalom ahelyett, hogy kikerülhetetlenül romlásnak indulna, jobbá tehető. A 11. században élt férfiak és nők ilyesmiben nem hittek. Gergely pápa, amikor vette magának a bátorságot, hogy kihívja IV. Henriket, valami félelmetes dolog előhírnöke volt. Lehet, hogy ő és támogatói nem jöttek rá, de az ókor utáni Nyugaton tőlük ered az első forradalmi tapasztalat.
Gergely pápa ma talán nem örvend akkora hírnévnek, mint egy Luther, Robespierre vagy Marx, ám ebben nem a kudarca, ellenkezőleg, inkább teljesítményének nagyságrendje tükröződik. Emlékezni a befejezetlen forradalmakra szoktunk; a sikeresek sorsa, hogy végül már magától értetődővé válnak.
Természetesen nem arról van szó, hogy Gergely pápának akár a leghalványabb szándéka lett volna, hogy kitiltsa Istent az emberi élet egy egész dimenziójából. A forradalmaknak azonban kivétel nélkül vannak nem szándékolt következményeik is. Amint a 11. század második felétől kezdve az egyház, saját törvényeket megfogalmazva, saját bürokráciát és önálló jövedelemforrásokat teremtve nekilátott önállósága megerősítésének, válaszul a királyok is indíttatva érezték magukat, hogy ugyanezt tegyék. „A mennyek az Úrhoz tartoznak, a föld azonban az ember fiáé” – jelentette ki IV. Henrik fia válaszul egy papnak, aki rá akarta beszélni, hogy ne akasztasson fel egy grófot a saját vára falai között, mert ezzel kiválthatja Isten haragját.
Hasonló szellemben rakták le a modern nyugati állam alapjait, amelyek jórészt mindenfajta vallási dimenziót nélkülöznek. A történelem pikáns iróniája, hogy a világi társadalomnak még a fogalma is végső soron a pápaságnak köszönhető. Voltaire és az amerikai alkotmány első kiegészítése, a multikulturalizmus és a melegházasság – mindezek mérföldkövek a Canossa felől vezető úton.
Gergely pápa volt a modern világ keresztapja, azon a három emlékezetes napon az Appenninekben.
A cikket Berényi Gábor fordította, a teljes cikk és Vatikán világi hatalmakkal való összeütközéséről szóló további írás az új, májusi BBC Historyban olvasható el.
