Ha pusztán a számokat nézzük, a japán miniszterelnökként mindössze 1972 júliusától 1974 decemberéig tevékenykedő Tanaka Kakuei legfeljebb epizódszereplője kellene, hogy legyen Japán második világháború utáni történetének. A politikus azonban valójában évtizedekig volt a szigetország egyik legnagyobb hatalmú embere, alakja pedig ma is megosztja az ország közvéleményét.
Ügyes üzletemberből lett politikus
Érthető persze, hogy Tanaka pályája negyedszázaddal halála után is megmozgatja az emberek fantáziáját, hiszen igazi self-made man volt, aki a semmiből küzdötte fel magát az ország legbefolyásosabb politikusai közé. Amikor százöt éve, 1918. május 4-én megszületett Honsú sziget északi részén, családja szerencséje éppen meglehetősen rosszra fordult. Apja ugyanis az első világháború végén úgy döntött, ő lesz a környék első tejipari vállalkozója, ám gyorsan csődbe ment, Tanakának pedig az elemi iskola elvégzése után, 15 évesen kétkezi munkát kellett vállalnia.
A háború idején Mandzsúriában szolgált, de egy súlyos betegség miatt hazatérhetett, majd le is szerelhetett. Egy építési vállalatnál helyezkedett el, ahol taktikusan el is vette feleségül a tulajdonos lányát, így a céget is megszerezte 1944-ben, miután apósa meghalt. Az immár Tanaka Építési Vállalat néven futó cég ingatlanjai szerencsés módon szinte sértetlenül átvészelték az amerikai bombázásokat, Tanaka pedig egy ügyes húzással még a békekötés előtt pénzzé tette hadikötvényeit, az üzletember így befektethető tőkével várhatta a háború utáni lehetőségeket.
Úgy döntött, beszáll a politikába is, először a Mérsékelt Progresszív Párt színeiben indult a választásokon, de annak ellenére is csak 4 százalékot ért el az 1946-os választáson, hogy csak saját plakátjainak kiragasztása céljából vásárolt meg tucatszám épületeket a körzetében. A következő évben aztán belépett a Demokrata Pártba, és ezúttal a vidéki szavazókra támaszkodva képviselői helyet is szerzett, de 1948-ban már a Demokratikus Liberális Párt tagja volt, miután összebarátkozott a párt korábbi miniszterelnökével és befolyásos emberével, Sidehara Kidzsúróval. A regnáló kormányfő, Josida Sigeru is felfigyelt rá, és hamarosan már igazságügyminiszter-helyettes lett, a legfiatalabb az ország történetében. De még ennek az évnek a végén kirobbant első botránya, amikor letartóztatták azzal a váddal, hogy egymillió jent tett zsebre azért, hogy bányásztársaságok útját egyengesse.
Egyre magasabban
Ezután szervezte meg Ecuzankai nevű szervezetét, amely szülővidékének infrastrukturális fejlesztéseit fogta össze – hivatalosan az egyesület közvetítette a környék elmaradott falvainak igényeit a kormányzat felé, majd szervezte meg a beruházások végrehajtását állami pénzből. Az egyesületbe belépők (létszámuk egy időben elérte a 100 ezer főt) tagsági díjat fizettek, az Ecuzankai pedig ebből a pénzből járult hozzá a térség politikusainak, elsősorban persze Tanakának a választási kampányaihoz. A politikus természetesen a beérkező állami pénzekből is lefölözött valamennyit, így többszörösen jól járt.
Pályája újra felívelni látszott, ám az újabb és újabb botrányok is mindig megtalálták pont akkor, amikor úgy tűnt, immár minden a legjobb úton halad számára, 1957-ben postai és távközlési miniszterré nevezték ki, majd egy újabb kormányban már pénzügyminiszterként tevékenykedett; a Japán gazdaság páratlan ütemben erősödött, így nem lehet meglepő, hogy 1965-ben legesélyesebb jelöltként indulhatott az időközben Liberális Demokrata Párt néven újjáalakult pártja főtitkári posztjáért. A gyanús tokiói ingatlanüzletek kapcsán kirobbanó „Fekete köd” botrányban való érintettsége miatt végül riválisa, Fukuda Takeó lett a befutó.
Mindent megúszott
Ennek ellenére 1971-ben Szató Eiszaku miniszterelnöksége alatt kereskedelmi miniszterként dolgozhatott, ebbéli minőségében kedvező megállapodásokat kötött az Egyesült Államokkal, sőt a megszállva tartott Okinava szigetét is „visszaszerezte” országának. Népszerűsége 1972-ben a miniszterelnöki posztig repítette, ahol szintén jó eredményeket tudott felmutatni, ám az Ecuzankai gyanús ügyletei miatt indított vizsgálat hatására lemondásra kényszerült. De nem ez volt a végső csapás, hanem az, hogy belekeveredett a Lockheed cég világméretűvé dagadó, még 1971-ben kirobbant korrupciós botrányába, és idővel az is bebizonyosodott, hogy a japán állami légitársaság és légierő az amerikai cégnek kedvező döntései fejében ő is kapott mintegy 3 millió dollárt.
Hiába vették azonban őrizetbe 1976-ban, majd ítélték 1983-ban börtönbüntetésre is, ezt nem kellett letöltenie, képviselői helyét pedig szilárdan őrizte. Ugyan többet nem kerülhetett kormányzati pozíció közelébe, befolyása óriási maradt a szigetország politikai életében, nem véletlenül emlegették az „árnyéksógun” néven. Valódi visszavonulásra csak romló egészségi állapota kényszerítette 1989-ben, de 1993-as halála, majd az Ecuzankai a következő években történő lassú hanyatlása, illetve 2012-es megszűnése mégis szinte korszakhatárnak tekinthető a háború utáni Japán történetében.
A mostanában egyesek által Donald Trumphoz hasonlított politikus nőügyeivel és aranyköpéseivel is az érdeklődés középpontjában állt hosszú politikai pályája alatt, és manapság sokan már vissza is sírják machinációit, mivel úgy gondolják, kétes ügyei ellenére legalább jó irányba kormányozta az ország hajóját, ráadásul megtörte a korábbi, még a XIX. században létrejött belterjes elit hatalmát.
