A Jamaicán született Dwayne Fields hatévesen került Londonba, ahol fiatalon az erőszak világával is közelről megismerkedett. Végül úgy döntött, változásra van szüksége, nem sokkal később pedig belevágott egy sarkvidéki expedícióba: több mint 640 kilométert gyalogolt, hogy az első fekete brit, egyúttal Matthew Henson után a második fekete legyen, aki elérte a mágneses Északi-sarkot.
A kalandor az évek során számos szélsőséges környezetben megfordult, és több televíziós műsorban is feltűnt. A #WeTwo Foundation társalapítójaként a célja az, hogy élmények, például extrém utak révén mentorálja és támogassa a hátrányos helyzetű fiatalokat. Fields a közelmúltban egy, a bolygó legbarátságtalanabb tájait bemutató sorozatot készített. A hét legkeményebb nap első epizódja március 29-én szerdán, este 10:00-tól lesz látható a National Geographic csatornán, a kalandorral a műsor kapcsán beszélgettünk.
∗
2010-ben beírta magát a sarkkutatás történetébe. Hogyan kötött ki egy Jamaicáról származó fiú a póluson?
Ez egy hosszú történet. Hiszek abban, hogy mind születünk valamire. Életem első éveit Jamaicán töltöttem, egy olyan helyen, ahol magától értetődő volt, hogy a szabadban vagyunk, és szerettem is a természetben időzni. Londonba költözve aztán nagyon más lett a közeg, a városban már arra neveltek, hogy inkább maradjak otthon. Nagyon lehangoltnak, szomorúnak éreztem magam akkoriban. Tinédzserkoromban többször bajba keveredtem, húszas éveim elején pedig egyszer fegyvert fogtak rám, veszélyben volt az életem. Ezután elgondolkoztam, hogy valójában mihez akarok kezdeni, mit élvezek az életben. Azt mondtam magamnak: „Dwayne, te imádsz a szabadban lenni, térj vissza oda”. Belevágtam tehát, megmásztam a legmagasabb hegyet Angliában, Skóciában és Walesben is, túráztam a dzsungelekben, és végül jelentkeztem egy antarktikai expedícióra. Arról lemaradtam, de utóbb esélyt adtak, hogy eljussak az Északi-sarkra. Azóta rengeteg projektben vettem részt, az egyik legnagyobb élő sztárral, Will Smith-szel Izlandon is átkeltem.
Milyen tanácsot tud adni azoknak, akik szintén kiszakadnának a városi életből, és hasonló kalandokra vágynak?
Mindenképp fontos, hogy az ember a saját környékén nézzen szét először, szinte bárhol lehet zöld területeket találni. Első körben érdemes itt felmérni, valóban bírja-e, élvezi-e a túrázást, és persze fontos az is, hogy télen, tavasszal, nyáron és ősszel is kipróbálja magát. Mielőtt tehát feladnánk a munkánkat, a korábbi életünket, nem árt először megtudni, hogy tényleg erre vágyunk-e. Magától értetődően én úgy vagyok vele: nagyon megéri a váltás. Lenyűgöző érzés a szabadban lenni, mindegy, hogy éppen hideg, meleg, száraz vagy csapadékos a környezet.
A vadon próbára tesz, előre hajt, megerősít, és segít megérteni, kik is vagyunk valójában.
Beszéljünk kicsit az új sorozatáról. A műsorban sokféle tájon mozog sivatagoktól esőerdőkön át gleccservidékekig. Hogyan tudott felkészülni ekkora változatosságra?
Meglepő lehet, de a mindennapok során megszerzett tapasztalat máshol, akár a vadonban is alkalmazható. Ha például valakiben van kitartás, az már önmagában igen hasznos, amikor, teszem azt, egy fagyos völgyön kell átvágnia. Persze a gyakorlati tudás is nélkülözhetetlen. Az esőerdőben járva például hiába tudtam, hogyan kell tüzet rakni, hiába volt nálam öngyújtó, ha egyszerűen nem találtam begyújtható fát. Akkor tanultam meg, hogy elő is lehet ám állítani száraz fát, csak le kell vagdosni az átnedvesedett külső részeket. Szerintem a legfontosabb a felkészülésben, hogy az ember minden tanácsot hallgasson meg, folyamatosan tanuljon.
Azért ennél biztosan többről van szó. A természetben járva elvégre csak nem árt tudni, hogy milyen állat jöhet szembe, vagy milyen növényt tilos megenni.
A rutin sokat számít, ez tény, én 15–20 éve foglalkozom ezzel. A fokozatosság elengedhetetlen, éppen ezért hiszem, hogy kis lépésekkel kell kezdeni. Számomra az első bejárt környezet erdőség volt, ott megtanultam bizonyos alapokat, amelyeket később továbbfejlesztettem. Ami a fizikai részét illeti: régóta vezetek hegyi túrákat az Egyesült Királyságban, de a világ más tájaira, így az Antarktiszra is viszek expedíciókat. Nem kérdés, elég aktív és fitt vagyok, igaz, néha szembejön egy-egy fiatal, és ráébredek, hogy mindig van min javítani. Odakint a tapasztalatokból lehet építkezni. A legújabb műsorom sem arról szól, hogy mekkora szakértő vagyok, hanem arról, hogy miként hasznosítom a néha egészen hétköznapi tudást. Van, amikor egy egyszerű párbeszéd, egy tíz évvel korábban olvasott könyv vagy egy YouTube-videó tud hasznossá válni a gyakorlatban.
A sorozatban a tanulási folyamat egy részét is láthatjuk, amikor például a helyi közösségek tagjaival beszélget. Extrém környezetekről van szó, ön szerint az őslakosok miként tudták meghódítani ezeket a zord tájakat? Mi, nyugatiak mit tanulhatunk tőlük?
Érdekes, néha nagyokat vitázom másokkal, akik arról beszélnek, hogy egy-egy környezetet meg kell hódítani, le kell győzni. Szerintem sokkal fontosabb, hogy szinkronban legyünk az adott vidékkel, a gaboni baka törzsben pedig számomra pont ez volt a lebilincselő. Tökéletes összhangban élnek a dzsungellel, onnan szerzik be az élelmet, és amikor úgy érzik, már kimerítenék az esőerdő egy területét, inkább tovább állnak.
Azért boldogulnak el ilyen jól a környezetükben, mert értik, megértik azt.
Amennyiben a világ őslakos közösségeit nézzük, úgy gondolom, ez az egy közös bennük: ráhangolódtak a természetre. Talán ez a leglényegesebb, amit megtanultam tőlük. A másik izgalmas tapasztalat az volt, hogy nem is kell tökéletesen beszélnem a nyelvüket, a kommunikációnak ugyanis megvannak az univerzális módjai.
Az elmúlt 15–20 év alatt akadtak bőven olyan helyszínek, ahol többször is megfordult. Felfedezett változásokat, akár a globális felmelegedéshez köthető hatásokat ezeken a terepeken?
Sajnos igen. A hegyekben rengeteg időt töltök el, és ami egészen biztos: a hóhatár egyre magasabban kezdődik. Azt is észrevettem, hogy a gleccserek fokozatosan visszavonulnak. Egyes pontokon hulladékból is többet vélek felfedezni, amit különösen ki nem állhatok, mert már a világ legeldugottabb régióban is találkozni szeméttel. Mindenképpen biztató ugyanakkor, hogy láttam gyönyörű, gyógyuló helyeket is. A kalandozásokon nemcsak azzal szembesülhetünk, hogy milyen rosszul bánunk a bolygóval, hanem azzal is, hogy igenis érdemes foglalkozni vele. A saját szememmel láttam, hogy bizonyos területeket sikerült visszaadni a természetnek, hogy egész folyórendszereket tisztítottak meg. Vannak tehát pozitív példák is.
A mindennapjaiban vannak olyan lépések, amelyekkel próbálja megóvni a környezetet?
Ahol csak lehet, támogatom az újrahasznosítást, még a ruháim is javított vagy újrahasznosított anyagokból készült darabok. 2021-ben fiatalokat vittem az Antarktiszra, az utat támogató és a felszereléseket biztosító cég pedig szintén újrahasznosított műanyagból létrehozott öltözékeket adott nekünk. Egy-egy kabát például 190 palack felhasználásával készült el. A hulladék mérséklése mellett az energiahasználatra is odafigyelek, az otthonomon napelemek vannak, és csak akkor autózom, ha tényleg muszáj, alapból a vonatozást választom. Emellett össze sem tudom számolni, hány fát ültettem el, és helyi kezdeményezések révén is igyekszem ellensúlyozni a szénlábnyomomat. Saját alapítványt és létrehoztam, és arra biztatom az embereket, hogy ők is tegyenek a bolygóért.
Az új sorozatban nehezen megközelíthető helyeken fordul meg, de azért csak összefut emberekkel, találkozik a civilizáció nyomaival. Létezik még egyáltalán érintetlen táj a világon?
Jártam rendkívül távoli térségekben, néhány hete például az Antarktikán, itt olyan helyeket is felkerestem, ahol előttem még nem volt ember.
Akadnak azért olyan pontok, ahol nem láthatók fajunk nyomai, egy-egy ilyen területen pedig egészen elképesztő érzés szokott elfogni.
De nem csak az ilyen, a civilizációtól messze eső terepeken szeretek mozogni. A Tien-san kirgizisztáni részén is tudtam órákig sétálni anélkül, hogy egyetlen lélekkel találkoztam volna, mégsem voltam igazán távol az emberektől. A gleccser, amelyet itt megmásztam, csupán néhány órányira fekszik a legközelebbi településtől, összességében mégis érintetlennek mondható.
Mit élvezett a leginkább a forgatás alatt? Melyik helyszín volt a kedvence?
Régiót nem fogok mondani, mindegyiket élveztem. Amit kifejezetten szerettem, az az emberekkel való interakció, ami, remélem, a nézőknek is feltűnik majd. Ha valaki más környezetből származik, mint én, egészen máshogy viszonyul a világhoz, és ez új perspektívát adhat. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a nyelvi akadályok miatt jobban rá vagyok kényszerítve, hogy odafigyeljek a másikra.
És mi volt a legnagyobb kihívás?
Az érzelmi rész. A gaboni esőerdőben sokat tudtam gondolkozni a saját gyerekkoromon. Természetesen a fizikai kihívás sem volt egyszerű, a szabad ég alatt keveset lehet pihenni, de valahogy az érzelmi oldal megterhelőbb volt. A vadonban sokat tűnődöm azon, hogy milyen volt felnőni, mi hiányzik a múltból, és mi az, amit sosem akarok többé megtapasztalni.
Azt gondolnám, hogy az ember leginkább egymagában sétálva tud reflektálni önmagára. Szeret egyedül túrázni, vagy inkább társaságban mozog?
Nagyon változó, van, amikor egyszerűen ki akarok szabadulni, egyedül akarok lenni, két hónapja például az Alpokban voltam így. Néha jó egymagamban lenni, odafigyelni a gondolataimra, feszegetni a határaimat. Máskor viszont, amikor mondjuk egy igazán lélegzetelállító helyre készülök, úgy vagyok vele, hogy meg akarom osztani az élményt másokkal is.
Magyarországon járt már?
Még nem, de ha meghívnak, szívesen mennék.
Arról már beszélgettünk, hogy az ember mit tanulhat egy-egy vidéken a helyi emberektől. De mit taníthat maga a táj, a vadon?
A vadonban elképesztő erő rejlik. A természet szemében nem számít, hogy kik vagyunk, egyenlően és igazságosan bánik mindenkivel. Odakint eltűnik az ember és ember közötti különbség. Ezen kívül elég jó erőpróba is nekivágni a természetnek, hamar kideríthetjük az utazáson, hogy mit tudunk és mit nem, mit érdemes fejlesztenünk magunkban.
A terepen megismerhetjük, sőt, akár át is léphetjük a saját korlátainkat, és emiatt a végén sokkal erősebbnek, magabiztosabbnak, alkalmasabbnak érezhetjük magunkat.
Úgy gondolom, a vadonban a legtöbbet magunkról tanulhatunk.
