Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Jan Masaryk szinte egész életében nagy nyomás alatt volt. Apja Tomáš Garrigue Masaryk az önálló cseh állam egyik fő szószólója, majd az első világháború után létrejött Csehszlovákia első államfője, 1886-ban született fiának nehéz is lett volna távol tartania magát a politikától. Tanulmányait otthon, majd az Egyesült Államokban folytatta, az első világháború idejére hazatért, és végigszolgálta a háborút a Monarchia katonájaként. Apja elnöksége alatt előbb amerikai ügyvivő, majd a külügyminiszter, Edvard Beneš titkára lett, 1925-től londoni követként dolgozott.
Szolgaként tért vissza
Csehszlovákia felosztása után Londonban maradt az emigráns kormány külügyminisztereként, majd a háború után e tisztségét a kommunista Klement Gottwald új, koalíciós kormányában is megtarthatta. Az 1945 utáni évek Csehszlovákiában is a szovjet befolyás érvényesüléséről szóltak, Masaryk pedig igyekezett a maga eszközeivel valamennyire visszafogni Moszkva beleszólását a köztársaság ügyeibe – természetesen nem túl sok sikerrel. Odáig merészkedett, hogy felvetette a Marshall-segély elfogadásának lehetőségét; ezzel szerzett magának egy meghívót a szovjet fővárosba, ahol Sztálin személyesen tette helyre.
A történtek ellenére megtarthatta és megtartotta posztját, miközben a kommunisták egyre szorosabbra fonták hálójukat a kormány körül, hogy aztán Sztálin 1948 elején – csalatkozva a nyugati kommunista pártokhoz fűzött reményeiben – kiadja a parancsot a teljes hatalomátvételre. A kommunista belügyminiszter, Václav Nosek februárban gyakorlatilag pártja irányítása alá helyezte a rendőrséget, megkezdődtek az államosítások, tiltakozásul pedig a többi párt 12 minisztere beadta lemondását, abban bízva, hogy Beneš elnök új választásokat ír majd ki. Tévedtek, az elnök ugyanis nem mert nyíltan ujjat húzni Moszkvával, így február 25-én szentesítette az új, Gottwald által összeállított kormány kinevezését.
Harmadik defenesztráció
Masaryk nem csatlakozott minisztertársai akciójához, helyét az új kormányban is megtartotta. Nem tudjuk, mi volt a célja ezzel, talán úgy gondolta, így még tehet valamit a szovjetesítés ellen, talán valóban beadta a derekát, az mindenesetre biztos, hogy ezekben a vészjósló napokban elviselhetetlen terhek szakadtak rá. Ahogy az is biztos, hogy a március 10-ére virradó hajnalon megtalálták Masaryk összezúzódott testét a lakása előtti járdán: a hivatalos vizsgálat arra jutott, hogy a miniszter egy depressziós rohamban kivetette magát az ablakon.
Tényleg ez történt? Nem tudjuk. Egyesek tudni vélik, hogy Masaryk a tragédia előtti napokban elhatározta, hogy újra külföldre menekül, az erről értesülő NKVD pedig ezt nem engedhette meg, mások egyszerűen azt gondolják, Sztálin a történtek ellenére is kockázatnak ítélte meg az államalapító elnök még mindig népszerű fiát, megint mások nagyjából elfogadják az első vizsgálat eredményét. Az utca népe persze inkább hajlott az idegenkezűség feltételezésére, nem véletlenül kezdték már akkor (az 1419-es és 1618-as után) „a harmadik defenesztráció”-ként, azaz az ablakon való kidobásként emlegetni a történteket.
A kommunista vezetés a pletykákkal nem törődve, teljes állami tiszteletadás mellett temette el Masarykot, akinek az alakját a következő évtizedekben is igyekeztek a hatalomátvétel törvényességét szentesítő figuraként eladni. A haláleset aktáját 1968-ban és a rendszerváltás után is újra megnyitották, az új vizsgálatok pedig minden esetben arra jutottak, hogy a közvetett bizonyítékok a gyilkosság teóriáját valószínűsítik. Ám sem erre, sem a feltételezett gyilkosra vagy gyilkosokra, illetve a parancsot kiadó személy(ek)re vonatkozó cáfolhatatlan bizonyítékok nem kerültek elő.
