A beltéri növények iránti igény a XIX. század közepén kezdett megugrani, amikor Nathaniel Ward orvosdoktor rájött arra, hogy a páfrányok lezárt üvegtartályban is képesek a növekedésre. A növénybarátok, botanikusok, amatőr „zöldvadászok” így már az egész világról hazahozhatták Európába az újonnan felfedezett növényfajok zsenge hajtásait.
Miután dinamikusan nőtt a városiasodás, mind többen költöztek be vidékről a nagyvárosokba, ezek az „egzotikumok” felvillanyozták a nagyközönséget, és üvegházi növényekkel töltötték meg a városi lakásokat.
1851-ben aztán megszüntették a korábbi ablakadót Angliában, ami arra ösztönözte a tulajdonosokat, hogy minél több fényt engedjenek be házaikba. A gyártók terráriumokkal és kis üvegházakkal látták el a piacot, melyek nem pusztán a hidegtől, de a széntüzelés füstjétől is megóvták a hajtásokat. Mindezek a fejlemények felfuttatták a mázas cserépedények divatját, ezekben akár hatalmas pálmákkal is díszíthették otthonaikat a büszke polgárok.
Végül a XIX. századi illusztrált kiadványok fejlődése a kertészeti irodalom felfutását is meghozta, széles körben elterjesztve a növényekkel teli, kényelmes otthon ígéretét.
