Tudomány

Marsbéli táj maradt a magyar ezüst után

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu

Marsbéli táj maradt a magyar ezüst után

A múlt század derekán hazánk bauxit-nagyhatalom volt, a „magyar ezüstből” mégsem lett sikertörténet. A gánti egykori külszíni fejtésen ma földtani park működik elképesztő színkavalkáddal: annyira nem evilági hely, hogy marsi klipeket forgatnak itt, és szerepelt már a buckalakók otthonaként is. A bányászati ​​múzeumban pedig a bőrünkön érezzük a bányászhimnusz első sorának drámaiságát: „Szerencse fel! Szerencse le!” Helyszíni riporttal jelentkezünk a Mars vizes felszínéről.

Az elmúlt több mint 100 év legcsapadékosabb januárja volt 2023 első hónapja, amikor a 24.hu csapata Gántra indult egy marsbéli tájról szóló riportra. Annak a bolygónak a Vértesben létrejött mását akartuk megmutatni, aminek a felszínét jelen tudásunk szerint az elmúlt kétmilliárd évben nem érte eső… Adott hétre ráadásul a legtöbb égi áldást jósolta a meteorológia – bejött, méghozzá hó és havas eső formájában.

De miután Mécs Csabával, a gánti Balás Jenő Bauxitbányászati ​​Múzeum és Földtani Park vezetőjével megbeszéltük, hogy minden körülmények között megyünk, hát ott voltunk. És nagyon nem bántuk meg, mert az eredeti tervek ronggyá ázása árán különleges látványt sikerült megörökítenünk:

a rengeteg víz olyan színeket hozott elő a sziklákon a visszafogott sárgától a vörösön át szinte a feketéig, amik még tapasztalt túravezetőnk, Dékán Péter szerint is ritkán láthatók.

Így utólag – jókora képzelőerővel – azért a marsi hasonlatunk is megállja a helyét: ilyen látványt nyújt majd a vörös bolygó felszíne, ha a kolonizációs törekvések csúcspontjaként ismételten elered az eső, és vízzel telnek meg a mélyedések.

A gánti külszíni fejtés egyébként tényleg annyira hűen adja vissza a vörös bolygó felszínét, hogy Mars témájú klipeket szoktak itt forgatni, sőt, a Disney figyelmét is felkeltette a helyszín. A stúdió néhány éve itt építette fel a Tatuint benépesítő buckalakók városát – aztán őket is elmosta az eső, de erről később.

Mohos Márton / 24.hu

A magyar ezüst

Nem sikerült még definiálnunk, hogy egészen pontosan hó vagy félcentis latyakdarabok miatt nem látjuk az utat, amikor hirtelen feltűnik a bagoly-hegyi bánya fehér fogadóépülete. Minden üres, ez nem a kirándulók ideje, a múzeumban Mécs Csaba igazgató és leendő vezetőnk, Dékán Péter fogad. Nyugdíjas geológus, évtizedeket töltött a föld alatt, bányajáratokban végzett kutatófúrásokat – a kisujjában van minden a bányászatról, a bauxitról.

Utóbbi az a kőzet, amelyből bonyolult eljárás során először timföldet, majd tiszta alumíniumot gyártanak, és a hírhedté vált vörösiszap marad utána. A szilárd földkéregben előforduló harmadik leggyakoribb elemről beszélünk, modern világunk elképzelhetetlen nélküle, mégis csak a XIX. század derekán fedeztük fel egyáltalán a létezését. A múlt dicsősége, de büszkén jegyezhetjük meg:

a trianoni Magyarországon megnyitott első bauxitbánya, a gánti fejtés az 1930-as években a világ termelésének harmadát adta.

A fáma szerint, amikor a francia kutatómérnök, Henri Étienne Sainte-Claire Deville 1854-ben bemutatta a csillogó fémet a császárának, III. Napóleon úgy gondolta, az ezüstöt fogja helyettesíteni. Az 1855-ös párizsi világkiállításon úgy is mutatták be a világ első, egy kilogrammos tiszta alumíniumtömbjét, mint agyagból készült ezüstöt, és akkoriban drágábban mérték az aranynál.

Itthon a jelentős készletek dacára mégsem beszélhetünk felhőtlen sikertörténetről. A magyar ezüst hasznát először a németek, majd a szovjetek fölözték le részben történelmi okokból, részben mert a bauxit feldolgozása rendkívül energiaigényes. Végül a világ más tájain felfedezett óriási lelőhelyekkel szemben a magyar készletek és az érc minősége már annyira jelentéktelenné vált, hogy olcsóbb és egyszerűbb lett a földben hagyni.

Ráragad a kő a nyelvünkre

Szívesen szaporítanánk még a szót a kellemes melegben, de Dékán Péter veszi a kabátját: odakint sokkal érdekesebb. A két kilométeres tanösvényen 13 tábla segíti azokat, akik egyedül fedeznék fel a bányát, és rögtön az első szakaszon világossá válik, hogy a kijelölt útról letérni itt egy-két ponton tényleg veszélyes lehet: a robbantott sziklafalakról omlások indulhatnak el.

Bauxitbányászati Múzeum és Földtani Park

A Bagoly-hegyen 1988-ig folyt a fejtés, ekkor a bauxitbányászati múzeum 100 méter hosszú mesterséges vágattal már 12 éve működött. Védetté 1997-ben nyilvánították, létrehozták a földtani tanösvényt, ám az évtizedek során a területet elkezdte benőni a növényzet, a táblákat megette az idő. A gánti önkormányzat a GÁNT-ÉRT Közhasznú Nonprofit Kft. megalapításával 2017-ben vette saját kezelésébe a területet: mindent felújítottak, felépült a látogatóközpont, és megindultak a szervezett túrák.

Ez a meredek sziklafal az a nyitott könyv, amelyből értő szemek elképesztő időtávlatokig képesek visszaolvasni. A jellemzően fehér dolomit alkotta alapkőzet 100 millió évvel ezelőtt trópusi környezetben feküdt – nem pont a mai földrajzi helyén, de nem is az Egyenlítő térségében, hanem a Föld éghajlata volt akkoriban sokkal melegebb a mainál. A mindennapos esők karsztosodást indítottak a dolomitban, a víz „kilúgozta” a kőzeteket, a mélyedésekben lassanként elkezdett összegyűlni a bauxit.

Valójában olyan kőzetmálladékról van szó, amiben feldúsult az alumínium. Annyira mállékony, hogy kézzel törhető, és nagyon porózus, szívja magába a vizet. Hozzáragad az ember nyelvéhez, a turisták nagyon élvezik, hogy »kődarabokat« tudnak a nyelvükön lóbálni

– mondja Dékán Péter. Kipróbálni ezt nem tudjuk, minden csurom víz, a bauxit is telítődött.

Galéria
Mohos Márton / 24.hu

Marsbéli táj maradt a magyar ezüst után

Fotó megosztása:

Hegyek vajúdtak, víz csordogált, majd jött a tenger

A felszínen képződő bauxitot elsodorták az elemek, ám a mélyedésekben csapdázódott, ahol az összefolyó vizek úgynevezett bauxitlencséket hoztak létre. A „gánti csapda” születését cirka 60 millió évvel ezelőttre tehetjük, és enyhe kifejezés, hogy ennél a „szülésnél” tényleg a hegyek vajúdtak, beleremegett a környék. Az ezernyi tektonikai repedés mentén ugyanis óriási földrengések kíséretében mozdultak el a kisebb-nagyobb kőzetlemezek: az egyik lesüllyedt, a másik a magasba emelkedett.

A súrlódó felületek gyakorlatilag megégtek, most is olyan simák, mintha le lennének csiszolva. Elképesztő haddelhadd lehetett még akkor is, ha részletekben történt: egy viszonylag kis területen is nagyjából 90 méter a szintkülönbség.

Tovább lapozva a kőbe fagyott könyvet édesvízi elöntést találunk tele fosszíliákkal, a bauxitot tavi üledék fedte be. Az édesvízű tavak süllyedtek, összeköttetést találtak a tengerrel, lagúnák alakultak ki, miközben a bolygó mélyén munkálkodó erők mint szigetet emelték ki a Bakonyt és a Vértest.

Kellemes klímájú tengerpart volt, a középső eocén korban burjánzó növényzet között sétálnánk itt, ennek bizonyítékai a több helyen is felbukkanó, 30–40 centi vastag kőszén csíkok. Aztán még tovább süllyedt a „kőtábla”, amin most is állunk, elöntötte a tenger, a legfelső réteget már sekélytengeri mészkő alkotja. A geológus félelmetes könnyedséggel kezeli a beláthatatlan földtörténeti időskálát, ahogy felmutat a közeli hegyre:

A túloldalán, légvonalban olyan 15 kilométerre innen lassabb volt a süllyedés. Tovább megmaradt a tengerpart, ahonnan a Márkus-hegyi bánya 44 millió tonna, jó minőségű szenet kiadott.

Mohos Márton / 24.hu

Félgyarmati sorban nincs arányos üzlet

Ilyen léptékben épp csak tegnap történt Balás Jenő bányamérnök 1926-os látogatása: feltárta ezt a bauxittal kitöltött katlant, és a többméteres fedőkőzet lerobbantása, elhordása után megkezdődött a fejtés. A nyers bauxitot először Németország vásárolta meg, itthon 1941-ig nem volt olyan létesítmény, amely elég energiát szolgáltatott volna az alumíniumkohászathoz. A háború utolsó szakaszában aztán már fizetség nélkül vitték gépekkel együtt, leraboltak, amit csak tudtak.

Magyar alumíniumkohók az 1950-es évektől épültek, az említett rettentő energiaigény miatt Ajkán és Inotán az erőművek mellett. A háború után viszont már a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény értelmében egyre növekvő mennyiségű timföldet szállítottak hazánkból a Szovjetunóba, cserébe tiszta alumíniumot kaptunk vissza. Jobban megérte így, mintha itthon dolgoztuk volna fel a nyersanyagot? Dékán Péter válasza szomorkás: „félgyarmati sorban voltunk, olyankor nincs arányos üzlet.”

A magyarországi bauxitbányászat 2013-ban szűnt meg végleg egészen egyszerű okból: elfogyott. Már csak a föld alól tudtuk volna felhozni magasabb költségen, mintha egy más földrészről importáljuk. Ráadásul olyan vízemeléssel járna, ami veszélyeztetné a budai hőforrások és a Hévízi-tó termálvizét.

Vízben állt a Tatuin

A bánya a közepén a legmélyebb, annyi most az eső, hogy két terjedelmes tó tölti ki a mélyedést, a „nagyobbik” partján építette fel a Disney néhány éve a buckalakók városát.

Nyár volt, 40 fokos meleg, a technikusuk épp leadta a jelentést, hogy elkészült minden, jöhetnek forgatni. Erre másnap leszakadt az ég, a sivatagi lakók hirtelen egy tó partján találták magukat

– emlékszik vissza túravezetőnk.

Szerencséjük volt, a víz megállt a sátrak előtt alig pár centivel, nem tette tönkre az addigi munkát, de három napig tartott, mire szippantós kocsikkal „elhordták” a tavat, és újra száraz lett a sivatag. Az érintett részen jelenleg még magasabban áll a víz, a tó négy méter mély lehet, ez már a hátára vette volna a taszkenek hajlékait.

Mohos Márton / 24.hu

Búcsút véve az elázott sivatagtól visszafelé vesszük az irányt, az ezernyi színben pompázó sziklák közvetlen közelében haladunk. Itt mindent a víz, annak változó kémhatása és a periódusos rendszer elemei festettek az eredetileg fehér dolomitra. A gánti bauxit jellegzetes, vörös színét az oxigéndús környezetben létrejött vas-oxid (Fe2O3, ásványtani neve hematit) kölcsönzi – a zöldesszürke foltokat is vas, ám a levegőtől elzárva képződött Fe2O2 alkotja.

A sárgát is a bauxit adja, a mélylila, sőt fekete felület pedig nem égésnyom, hanem mangán, pontosabban mangándendrit, a görög kifejezés fa, bokor módjára elágazó ásványi alakzatot takar. A vetőfal mentén alakult ki, ahol a víz könnyebben tudott szivárogni, és lerakta mangántartalmát: több helyen meg lehet figyelni a „mangánbokrokat”, míg máshol összefüggő, sötét bevonatként álltak össze.

Mohos Márton / 24.hu

Sétánk utolsó méterein a földtani parkban ismét a karsztosodás kerül szóba, a bánya középső szintjén néhány, mangánnal festett dolomitkúp emelkedik ki a bauxittengerből. Valójában több méter magas „cukorsüvegek”, ha kitermelnénk közülük a kőzetmálladékot, olyan látványt nyújtanának, mint a bakonyi őskarszt formációi.

A legkeményebb hivatás

A természet alkotta múzeum után a „föld alá” megyünk, Magyarországon ugyanis mélyművelésű bányákból is termelték a bauxitot, a legmélyebb a csappusztai bánya, 400–450 méterrel nyúlik a felszín alá. Ez az, amelyik Dékán Péter szavaival „majdnem elvitte a Hévízi-tavat”, ha folytatták volna a víz szivattyúzását Nyirád térségében.

A bauxitbányászati múzeum a hatalmas „Jószerencsét!” felirattal, illetve a jól ismert bányászjelképpel, a keresztbe állított ékkel és kalapáccsal köszönt ott, ahonnan a tanösvényen elindultunk. A mélység itt csak illúzió, a 100 méter hosszú járat kifejezetten bemutató céljából épült: a felszínen felállították a támasztékokat, majd jó halom földet hordtak a tetejére. Bent azonban káprázatosan élethű minden, pár perc múlva úgy érezzük, valóban a Föld gyomra felé sétálunk.

Itt minden gép, eszköz, szerszám arról mesél, hogy a bányászat a legkeményebb, a leginkább emberpróbáló és a legveszélyesebb hivatás, amióta világ a világ.

Egyből a bejárat mellett aktívszénszűrővel ellátott, hordozható „menekülőkészülékek” lógnak a falon: az egyik legnagyobb ellenség idelent a szén-monoxid és egyéb mérgező gázok. A mellettük sorakozó akkumulátoros lámpák ugyancsak életet mentettek, a korábbi bányászlámpáknál hiába alkalmaztak trükkös zárófelületeket, a láng egyszer-egyszer csak kicsapott. Egyetlen szikra okozhatta a Márkus-hegyi szénbánya robbanását is 1983-ban: „azt hihettük, a modern gépesítéssel már mindent megoldottunk, amikor 37 ember vesztette életét a föld alatt” – jegyzi meg vezetőnk keserűen.

Mohos Márton / 24.hu

„Ha beindítanám, itt most nem beszélgetnénk”

Ahogy a vájat megy a földben, folyamatosan kell előre haladni az alátámasztással is, nehogy beomoljon az alagút. Évezredeken keresztül fát használtak erre, trapéz alakban rakták az oszlopokat, a „szétterpesztett lábak” remekül elvezették a terhelést. A bányászok nagyon szerették, mert ha recseg-ropog, eltörik a támaszték, a járat még nem omlik be azonnal.

Az a jó, amíg hallom, hogy recseg a bányafa, addig biztonságban vagyok. A vas nem ilyen, az némán, hangtalanul annyit csinál, hogy zutty, és ennyi volt.

Később ugyanis lebontható, újrahasznosítható vastámasztékokat alkalmaztak, majd az 1970-es években jött az alumíniumtám: „hidraulikával, 230 bar nyomással kifeszítették, az aztán mindent kibírt”. Bauxitbányában nem kell sújtólégtől (a metán és a levegő robbanóképes elegye) tartani, de máshol igen, ezért a legtöbb gép sűrített levegővel működik. Mint a CAVO-rakodó, 120–130 decibelt ad ki munka közben.

Ha beindítanám, itt most nem beszélgetnénk. Hihetetlen a zaj, megy a gumiszalag, dudál az indulásjelző, visít a sűrített levegő, ott elöl fúrják a homlokot, csak lámpával tudtunk egymásnak jelezni.

Mohos Márton / 24.hu

Csak a bajtársak és a jószerencse

A gumiszalag is az 1970-es évek innovációja, teljesen kiszorította a csilléket a bányából. Egész rendszereket állítottak össze belőlük, egyik a másikra dobta a terhét, persze sokszor emberi segítséggel. Külön kellett mindig egy bányász, aki folyamatosan tisztította a sártól, nehogy elakadjon – végtagosoknak hívták őket.

Azért, mert a szalag végén álltak, de az elnevezés áthallásos, miután a geológus elmondja, évente előfordult halálos baleset itt is: elkapja az ember kezét, ruháját, és már darálja is maga alá…

Mohos Márton / 24.hu

Nagyjából 10 perc kell ebben a nagyon is élethűen berendezett környezetben, és természetesen túravezetőnk tapasztalatból származó szavai, hogy az embert elárassza a hely szelleme. Meleg van, elviselhetetlen a zaj, zsúfoltság, néha csak csordogál, máskor záporszerűen ömlik a víz a mennyezetből, kevés az oxigén, kőkemény fizikai munka, miközben mindenki mögött személyesen ott áll a halál egyetlen meggondolatlan, rossz mozdulatra várva. Nem csoda, hogy bajtársai után a bányász egyetlen támasza a jószerencse:

„Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete” – ahogy himnuszukban éneklik.

Valójában nem voltunk a föld alatt, semmiféle veszély nem fenyegetett, sőt, a múzeum egészen egyedi élményt nyújt, de ilyen gondolatokkal a fejben azért jólesett kilépni a metsző, hideg szélbe. Odakint, búcsúzás előtt Dékán Péter apró gőzöst mutat, ez hordta a bauxitot a „rendes” vasútig. Mellette elektromos szerelvény, bányászokat vitt a föld alá, de itt sem a kényelem diktált, az egymással szembe fordított padokon gyerekek is alig férnének el térdkoccantás nélkül.

Hazafelé autózva pedig hamar megszületik a tanulság: a gánti földtani park és múzeum remek célpont akár egynapos kirándulásra is, és az élménymaximalizálás érdekében érdemes vezetett túrán részt venni.

Olvasói sztorik