Az elmúlt több mint 100 év legcsapadékosabb januárja volt 2023 első hónapja, amikor a 24.hu csapata Gántra indult egy marsbéli tájról szóló riportra. Annak a bolygónak a Vértesben létrejött mását akartuk megmutatni, aminek a felszínét jelen tudásunk szerint az elmúlt kétmilliárd évben nem érte eső… Adott hétre ráadásul a legtöbb égi áldást jósolta a meteorológia – bejött, méghozzá hó és havas eső formájában.
De miután Mécs Csabával, a gánti Balás Jenő Bauxitbányászati Múzeum és Földtani Park vezetőjével megbeszéltük, hogy minden körülmények között megyünk, hát ott voltunk. És nagyon nem bántuk meg, mert az eredeti tervek ronggyá ázása árán különleges látványt sikerült megörökítenünk:
Így utólag – jókora képzelőerővel – azért a marsi hasonlatunk is megállja a helyét: ilyen látványt nyújt majd a vörös bolygó felszíne, ha a kolonizációs törekvések csúcspontjaként ismételten elered az eső, és vízzel telnek meg a mélyedések.
A gánti külszíni fejtés egyébként tényleg annyira hűen adja vissza a vörös bolygó felszínét, hogy Mars témájú klipeket szoktak itt forgatni, sőt, a Disney figyelmét is felkeltette a helyszín. A stúdió néhány éve itt építette fel a Tatuint benépesítő buckalakók városát – aztán őket is elmosta az eső, de erről később.
A magyar ezüst
Nem sikerült még definiálnunk, hogy egészen pontosan hó vagy félcentis latyakdarabok miatt nem látjuk az utat, amikor hirtelen feltűnik a bagoly-hegyi bánya fehér fogadóépülete. Minden üres, ez nem a kirándulók ideje, a múzeumban Mécs Csaba igazgató és leendő vezetőnk, Dékán Péter fogad. Nyugdíjas geológus, évtizedeket töltött a föld alatt, bányajáratokban végzett kutatófúrásokat – a kisujjában van minden a bányászatról, a bauxitról.
Utóbbi az a kőzet, amelyből bonyolult eljárás során először timföldet, majd tiszta alumíniumot gyártanak, és a hírhedté vált vörösiszap marad utána. A szilárd földkéregben előforduló harmadik leggyakoribb elemről beszélünk, modern világunk elképzelhetetlen nélküle, mégis csak a XIX. század derekán fedeztük fel egyáltalán a létezését. A múlt dicsősége, de büszkén jegyezhetjük meg:
A fáma szerint, amikor a francia kutatómérnök, Henri Étienne Sainte-Claire Deville 1854-ben bemutatta a csillogó fémet a császárának, III. Napóleon úgy gondolta, az ezüstöt fogja helyettesíteni. Az 1855-ös párizsi világkiállításon úgy is mutatták be a világ első, egy kilogrammos tiszta alumíniumtömbjét, mint agyagból készült ezüstöt, és akkoriban drágábban mérték az aranynál.
Itthon a jelentős készletek dacára mégsem beszélhetünk felhőtlen sikertörténetről. A magyar ezüst hasznát először a németek, majd a szovjetek fölözték le részben történelmi okokból, részben mert a bauxit feldolgozása rendkívül energiaigényes. Végül a világ más tájain felfedezett óriási lelőhelyekkel szemben a magyar készletek és az érc minősége már annyira jelentéktelenné vált, hogy olcsóbb és egyszerűbb lett a földben hagyni.
Ráragad a kő a nyelvünkre
Szívesen szaporítanánk még a szót a kellemes melegben, de Dékán Péter veszi a kabátját: odakint sokkal érdekesebb. A két kilométeres tanösvényen 13 tábla segíti azokat, akik egyedül fedeznék fel a bányát, és rögtön az első szakaszon világossá válik, hogy a kijelölt útról letérni itt egy-két ponton tényleg veszélyes lehet: a robbantott sziklafalakról omlások indulhatnak el.
Ez a meredek sziklafal az a nyitott könyv, amelyből értő szemek elképesztő időtávlatokig képesek visszaolvasni. A jellemzően fehér dolomit alkotta alapkőzet 100 millió évvel ezelőtt trópusi környezetben feküdt – nem pont a mai földrajzi helyén, de nem is az Egyenlítő térségében, hanem a Föld éghajlata volt akkoriban sokkal melegebb a mainál. A mindennapos esők karsztosodást indítottak a dolomitban, a víz „kilúgozta” a kőzeteket, a mélyedésekben lassanként elkezdett összegyűlni a bauxit.
Valójában olyan kőzetmálladékról van szó, amiben feldúsult az alumínium. Annyira mállékony, hogy kézzel törhető, és nagyon porózus, szívja magába a vizet. Hozzáragad az ember nyelvéhez, a turisták nagyon élvezik, hogy »kődarabokat« tudnak a nyelvükön lóbálni
– mondja Dékán Péter. Kipróbálni ezt nem tudjuk, minden csurom víz, a bauxit is telítődött.
Hegyek vajúdtak, víz csordogált, majd jött a tenger
A felszínen képződő bauxitot elsodorták az elemek, ám a mélyedésekben csapdázódott, ahol az összefolyó vizek úgynevezett bauxitlencséket hoztak létre. A „gánti csapda” születését cirka 60 millió évvel ezelőttre tehetjük, és enyhe kifejezés, hogy ennél a „szülésnél” tényleg a hegyek vajúdtak, beleremegett a környék. Az ezernyi tektonikai repedés mentén ugyanis óriási földrengések kíséretében mozdultak el a kisebb-nagyobb kőzetlemezek: az egyik lesüllyedt, a másik a magasba emelkedett.
A súrlódó felületek gyakorlatilag megégtek, most is olyan simák, mintha le lennének csiszolva. Elképesztő haddelhadd lehetett még akkor is, ha részletekben történt: egy viszonylag kis területen is nagyjából 90 méter a szintkülönbség.
Tovább lapozva a kőbe fagyott könyvet édesvízi elöntést találunk tele fosszíliákkal, a bauxitot tavi üledék fedte be. Az édesvízű tavak süllyedtek, összeköttetést találtak a tengerrel, lagúnák alakultak ki, miközben a bolygó mélyén munkálkodó erők mint szigetet emelték ki a Bakonyt és a Vértest.
Kellemes klímájú tengerpart volt, a középső eocén korban burjánzó növényzet között sétálnánk itt, ennek bizonyítékai a több helyen is felbukkanó, 30–40 centi vastag kőszén csíkok. Aztán még tovább süllyedt a „kőtábla”, amin most is állunk, elöntötte a tenger, a legfelső réteget már sekélytengeri mészkő alkotja. A geológus félelmetes könnyedséggel kezeli a beláthatatlan földtörténeti időskálát, ahogy felmutat a közeli hegyre:
A túloldalán, légvonalban olyan 15 kilométerre innen lassabb volt a süllyedés. Tovább megmaradt a tengerpart, ahonnan a Márkus-hegyi bánya 44 millió tonna, jó minőségű szenet kiadott.
Félgyarmati sorban nincs arányos üzlet
Ilyen léptékben épp csak tegnap történt Balás Jenő bányamérnök 1926-os látogatása: feltárta ezt a bauxittal kitöltött katlant, és a többméteres fedőkőzet lerobbantása, elhordása után megkezdődött a fejtés. A nyers bauxitot először Németország vásárolta meg, itthon 1941-ig nem volt olyan létesítmény, amely elég energiát szolgáltatott volna az alumíniumkohászathoz. A háború utolsó szakaszában aztán már fizetség nélkül vitték gépekkel együtt, leraboltak, amit csak tudtak.
Magyar alumíniumkohók az 1950-es évektől épültek, az említett rettentő energiaigény miatt Ajkán és Inotán az erőművek mellett. A háború után viszont már a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény értelmében egyre növekvő mennyiségű timföldet szállítottak hazánkból a Szovjetunóba, cserébe tiszta alumíniumot kaptunk vissza. Jobban megérte így, mintha itthon dolgoztuk volna fel a nyersanyagot? Dékán Péter válasza szomorkás: „félgyarmati sorban voltunk, olyankor nincs arányos üzlet.”
A magyarországi bauxitbányászat 2013-ban szűnt meg végleg egészen egyszerű okból: elfogyott. Már csak a föld alól tudtuk volna felhozni magasabb költségen, mintha egy más földrészről importáljuk. Ráadásul olyan vízemeléssel járna, ami veszélyeztetné a budai hőforrások és a Hévízi-tó termálvizét.
Vízben állt a Tatuin
A bánya a közepén a legmélyebb, annyi most az eső, hogy két terjedelmes tó tölti ki a mélyedést, a „nagyobbik” partján építette fel a Disney néhány éve a buckalakók városát.
Nyár volt, 40 fokos meleg, a technikusuk épp leadta a jelentést, hogy elkészült minden, jöhetnek forgatni. Erre másnap leszakadt az ég, a sivatagi lakók hirtelen egy tó partján találták magukat
– emlékszik vissza túravezetőnk.
Szerencséjük volt, a víz megállt a sátrak előtt alig pár centivel, nem tette tönkre az addigi munkát, de három napig tartott, mire szippantós kocsikkal „elhordták” a tavat, és újra száraz lett a sivatag. Az érintett részen jelenleg még magasabban áll a víz, a tó négy méter mély lehet, ez már a hátára vette volna a taszkenek hajlékait.
Búcsút véve az elázott sivatagtól visszafelé vesszük az irányt, az ezernyi színben pompázó sziklák közvetlen közelében haladunk. Itt mindent a víz, annak változó kémhatása és a periódusos rendszer elemei festettek az eredetileg fehér dolomitra. A gánti bauxit jellegzetes, vörös színét az oxigéndús környezetben létrejött vas-oxid (Fe2O3, ásványtani neve hematit) kölcsönzi – a zöldesszürke foltokat is vas, ám a levegőtől elzárva képződött Fe2O2 alkotja.
A sárgát is a bauxit adja, a mélylila, sőt fekete felület pedig nem égésnyom, hanem mangán, pontosabban mangándendrit, a görög kifejezés fa, bokor módjára elágazó ásványi alakzatot takar. A vetőfal mentén alakult ki, ahol a víz könnyebben tudott szivárogni, és lerakta mangántartalmát: több helyen meg lehet figyelni a „mangánbokrokat”, míg máshol összefüggő, sötét bevonatként álltak össze.
Sétánk utolsó méterein a földtani parkban ismét a karsztosodás kerül szóba, a bánya középső szintjén néhány, mangánnal festett dolomitkúp emelkedik ki a bauxittengerből. Valójában több méter magas „cukorsüvegek”, ha kitermelnénk közülük a kőzetmálladékot, olyan látványt nyújtanának, mint a bakonyi őskarszt formációi.
A legkeményebb hivatás
A természet alkotta múzeum után a „föld alá” megyünk, Magyarországon ugyanis mélyművelésű bányákból is termelték a bauxitot, a legmélyebb a csappusztai bánya, 400–450 méterrel nyúlik a felszín alá. Ez az, amelyik Dékán Péter szavaival „majdnem elvitte a Hévízi-tavat”, ha folytatták volna a víz szivattyúzását Nyirád térségében.
A bauxitbányászati múzeum a hatalmas „Jószerencsét!” felirattal, illetve a jól ismert bányászjelképpel, a keresztbe állított ékkel és kalapáccsal köszönt ott, ahonnan a tanösvényen elindultunk. A mélység itt csak illúzió, a 100 méter hosszú járat kifejezetten bemutató céljából épült: a felszínen felállították a támasztékokat, majd jó halom földet hordtak a tetejére. Bent azonban káprázatosan élethű minden, pár perc múlva úgy érezzük, valóban a Föld gyomra felé sétálunk.
Egyből a bejárat mellett aktívszénszűrővel ellátott, hordozható „menekülőkészülékek” lógnak a falon: az egyik legnagyobb ellenség idelent a szén-monoxid és egyéb mérgező gázok. A mellettük sorakozó akkumulátoros lámpák ugyancsak életet mentettek, a korábbi bányászlámpáknál hiába alkalmaztak trükkös zárófelületeket, a láng egyszer-egyszer csak kicsapott. Egyetlen szikra okozhatta a Márkus-hegyi szénbánya robbanását is 1983-ban: „azt hihettük, a modern gépesítéssel már mindent megoldottunk, amikor 37 ember vesztette életét a föld alatt” – jegyzi meg vezetőnk keserűen.
„Ha beindítanám, itt most nem beszélgetnénk”
Ahogy a vájat megy a földben, folyamatosan kell előre haladni az alátámasztással is, nehogy beomoljon az alagút. Évezredeken keresztül fát használtak erre, trapéz alakban rakták az oszlopokat, a „szétterpesztett lábak” remekül elvezették a terhelést. A bányászok nagyon szerették, mert ha recseg-ropog, eltörik a támaszték, a járat még nem omlik be azonnal.
Az a jó, amíg hallom, hogy recseg a bányafa, addig biztonságban vagyok. A vas nem ilyen, az némán, hangtalanul annyit csinál, hogy zutty, és ennyi volt.
Később ugyanis lebontható, újrahasznosítható vastámasztékokat alkalmaztak, majd az 1970-es években jött az alumíniumtám: „hidraulikával, 230 bar nyomással kifeszítették, az aztán mindent kibírt”. Bauxitbányában nem kell sújtólégtől (a metán és a levegő robbanóképes elegye) tartani, de máshol igen, ezért a legtöbb gép sűrített levegővel működik. Mint a CAVO-rakodó, 120–130 decibelt ad ki munka közben.
Ha beindítanám, itt most nem beszélgetnénk. Hihetetlen a zaj, megy a gumiszalag, dudál az indulásjelző, visít a sűrített levegő, ott elöl fúrják a homlokot, csak lámpával tudtunk egymásnak jelezni.
Csak a bajtársak és a jószerencse
A gumiszalag is az 1970-es évek innovációja, teljesen kiszorította a csilléket a bányából. Egész rendszereket állítottak össze belőlük, egyik a másikra dobta a terhét, persze sokszor emberi segítséggel. Külön kellett mindig egy bányász, aki folyamatosan tisztította a sártól, nehogy elakadjon – végtagosoknak hívták őket.
Azért, mert a szalag végén álltak, de az elnevezés áthallásos, miután a geológus elmondja, évente előfordult halálos baleset itt is: elkapja az ember kezét, ruháját, és már darálja is maga alá…
Nagyjából 10 perc kell ebben a nagyon is élethűen berendezett környezetben, és természetesen túravezetőnk tapasztalatból származó szavai, hogy az embert elárassza a hely szelleme. Meleg van, elviselhetetlen a zaj, zsúfoltság, néha csak csordogál, máskor záporszerűen ömlik a víz a mennyezetből, kevés az oxigén, kőkemény fizikai munka, miközben mindenki mögött személyesen ott áll a halál egyetlen meggondolatlan, rossz mozdulatra várva. Nem csoda, hogy bajtársai után a bányász egyetlen támasza a jószerencse:
Valójában nem voltunk a föld alatt, semmiféle veszély nem fenyegetett, sőt, a múzeum egészen egyedi élményt nyújt, de ilyen gondolatokkal a fejben azért jólesett kilépni a metsző, hideg szélbe. Odakint, búcsúzás előtt Dékán Péter apró gőzöst mutat, ez hordta a bauxitot a „rendes” vasútig. Mellette elektromos szerelvény, bányászokat vitt a föld alá, de itt sem a kényelem diktált, az egymással szembe fordított padokon gyerekek is alig férnének el térdkoccantás nélkül.
Hazafelé autózva pedig hamar megszületik a tanulság: a gánti földtani park és múzeum remek célpont akár egynapos kirándulásra is, és az élménymaximalizálás érdekében érdemes vezetett túrán részt venni.
