Tony Benn, a munkáspárti kormány energiaügyekkel foglalkozó minisztere, aki épp akkor érkezett vissza pártja blackpooli konferenciájáról, 1978. október 7-én a naplójába jegyezte le félelmeit. „Úgy tűnik, szereztem néhány új ellenséget a konferencián ezen a héten: a BP-t (British Petroleum), mivel azt mondtam, hogy köztulajdonba vesszük; a biztonsági szolgálatot, mivel azt javasoltam, hogy válasszunk fölé ellenőrző bizottságot; a tábornokokat, mivel azt mondtam, hogy az a dolguk, hogy segítsék a megválasztott minisztereket, és nem pedig fordítva. Vajon eltakarítanak emiatt? Tudom, furán hangzik, de a dolgok sokkal rosszabbul is állhatnak, mint gondolnánk”.
Nagy-Britannia szélsőséges kedélyállapotban volt a Margaret Thatcher 1979. májusi választási győzelmét megelőző hónapokban. A kormány inflációval, sztrájkokkal, rohamosan növekvő munkanélküliséggel küzdött. A szakképzett munkaerő Amerikába menekült, míg a Brit Nemzetközösségből özönlöttek a migránsok, ami tovább szította az indulatokat. Mindennapos volt a vandalizmus, a futballhuliganizmus és az önkényes lakásfoglalás. Nagy-Britannia a szakadék szélén állt, és úgy tűnt, a problémákra valamiféle szélsőség – vagy a jobb, vagy a bal – az egyetlen válasz.
Így aztán lehetséges, hogy Benn-nek valós oka volt a félelemre. 1981 februárjában Duncan Campbell oknyomozó újságíró a New Statesman hasábjain arról tudósított, hogy egy korábbi MI6-ügynök kijelentette: egy magas rangú politikus felkérte, csatlakozzon a csapatához – az ok: ha győz a Munkáspárt, valószínűleg Benn lesz a miniszterelnök –, mert minden rendelkezésre álló eszközzel meg akarták állítani Bennt.
De miért? Benn az erősödő szocialista mozgalomnak, a Munkáspárt balszárnyának volt a bajnoka; a körülötte csoportosuló csapat a vezetés átvételére készült. 1979 elején reális lehetőségnek tűnt, hogy ő lesz a miniszterelnök, azonban ez néhány keményvonalas jobboldali számára elfogadhatatlan volt. Állítólag az egykori háborús titkosügynök, a konzervatívok árnyékkormányának Észak-Írországgal foglalkozó minisztere, Airey Neave állt az „állítsuk meg Benn miniszterelnökségét” terv mögött.
Hat hónappal Benn naplóbejegyzését követően éppen Neave lett gyilkosság áldozata, amikor felrobbant a kocsijába helyezett bomba, miközben kikanyarodott az Alsóházból. Az Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg (INLA) vállalta a merényletet.
Gyilkos aggodalmak
Az 1970-es évek végén nem csak Benn féltette az életét. 1973-ban Chile megválasztott marxista elnökét, Salvador Allendét egy katonai puccs során meggyilkolták (vagy öngyilkos lett), majd Augusto Pinochet tábornok vezetésével nyílt diktatúrát vezettek be. Ettől fogva Nagy-Britanniában sok baloldalit kísértett a titkosszolgálatok, a hadsereg és a szélsőjobboldal különböző mértékű keveréke által vezetett, erőszakos jobboldali hatalomátvételtől való félelem.
Az Enoch Powell konzervatív képviselő 1968-as hírhedt „vérfolyamos” beszéde – amelyben kikelt a tömeges migráció ellen – óta eltelt évtizedben Nagy-Britannia legnagyobb fasiszta csoportja, a Nemzeti Front a migráció miatt érzett aggodalmakat meglovagolva a neonáci margóról eljutott a választási siker esélyéig. Az 1973-as West Bromwich-i időközi választáson a Front egyik vezetője, Martin Webster elnyerte a szavazatok több mint 16 százalékát, és nem egészen háromezer szavazattal maradt le a konzervatív jelölt mögött. A rasszista gyilkosságok tetőpontján a Front a bevándorlók kötelező hazatelepítését követelte, és felvonulásokat rendezett a migránsok által sűrűn lakott területeken.
Ahogy gyűltek a szavazataik, egyre inkább „brit nacionalizmusról” beszéltek, és szemérmesen titkolták a diktatúra iránti vágyukat. Az azokban az években készített közvélemény-kutatások szerint a legtöbb ember nem dőlt be ennek. A Nemzeti Frontra adott szavazatok megszerzése érdekében viszont 1978-ban Thatcher azt mondta a televízióban, hogy az emberek attól tartanak: Nagy-Britanniát esetleg „elözönlik a különböző kultúrával rendelkező emberek”.
Az 1979-es országos választáson a Front képes volt 303 választókerületben jelöltet állítani. Nem akármilyen kampány volt, április 28-án a Nemzeti Front West Bromwich-ben tartott választási gyűlést. Itt összetűzésbe kerültek a hallgatósággal, akik azt kiabálták: „Nácik! Nácik!” Tömegverekedés tört ki, amelyben a résztvevők székekkel ütlegelték egymást, végül egy nagy csapat rendőr érkezése vetett véget a csetepaténak.
Mindenki félt mindenkitől
A NF „lenácizása” az 1977-ben a Náciellenes Liga megalakításánál is bábáskodó Szocialista Munkáspárthoz hasonló csoportok kedvelt taktikája volt. 1978. április 28-án is felvonulást tartottak Southallban, hogy egy megemlékezzenek egy bizonyos Blair Peach nevű tanárról, aki öt nappal korábban részt vett a Nemzeti Front egyik gyűlése elleni demonstráción a városházán, ami aztán a rendőrséggel való összetűzésben csúcsosodott. Peach a fejére mért ütést követően másnap meghalt; ezért a londoni rendőrség különleges járőrcsoportját hibáztatták. A fekete védőüveggel felszerelt sisakot viselő különleges járőrcsoportot a balosok közül néhányan a születőfélben lévő jobboldali rendőrállam előhírnökének tartották.
De a jobboldal ugyanúgy tartott a baloldaltól, mint amennyire a baloldal félt a jobboldaltól. 1979 áprilisában Thatcher a tapsoló tömeget „a szocializmus idején várható Nagy Testvér-államra” figyelmeztette.
A Munkáspárt 1974-ben egy bányászsztrájk után jutott hatalomra, ami kis híján Edward Heath konzervatív kormányának összeomlását eredményezte. Heath előrehozott választást írt ki, ennek következtében a Munkáspárt az élre tört, és „társadalmi megegyezést” ígért a szakszervezetekkel. De milyen áron? A jobboldalon sokan egy szakszervezetek által ellenőrzött kormányt vizionáltak.
Visszatekintve nyilvánvaló, hogy ezek az események nyitották meg az utat a thatcherizmus felé. De az nem volt tiszta, hogy Thatcher tényleg meg tudja-e valósítani radikális szabadpiaci politikáját, ha az elszabaduló munkanélküliség hatalmas sztrájkokat eredményez. Az alternatív jövő államosítási hullámból és az import korlátozásának balos stratégiájából formálódott. Sokak számára ez a bürokratikus diktatúrát vetítette előre.
Végül repedezni kezdett a Munkáspárt és a szakszervezeti mozgalom alkuja, 1978 szeptemberében a Ford munkásai sztrájkba léptek a kormány által jóváhagyott maximum 5 százalékos béremelés miatt. Amikor beköszöntött „rosszkedvünk tele”, egész iparágak mozdultak meg: a teherautó sofőrök, a mozdonyvezetők, a mentőautó sofőrök és a kórházi dolgozók – aztán a köztisztasági dolgozók, majd a sírásók következtek.
A kormányban azt fontolgatták, hogy bevessék-e a hadsereget, és ha igen, mikor; a királyi légierő és a hadsereg legénységét behívták, hogy a mentőssztrájk idején helyettesítsenek.
Halál New Yorkban
1978 októberében újabb, nagy nyilvánosságot kapó rejtélyes ügy történt, ezúttal a rockzene színpadán. Sid Vicious a Sex Pistols egykori zenésze a New York-i Chelsea Hotelben húzta meg magát, midőn barátnője, Nancy Spungen, a közös droghasználatot követően tisztázatlan gyilkosság áldozata lett, Sidet gyanúsították. 1979. február 2-án pedig, amikor a britek azon töprengtek, vajon a sírásók sztrájkja azzal jár-e, hogy a holttesteket a tengerbe kell engedni, Sid Vicious meghalt herointúladagolásban.
A háború utáni konszenzus összeomlása számos politikai kísértetet keltett életre, de – és ebben ugyanazt az utat járta a punk és a politika – a félelem, a kétségbeesés, illetve a régi politikai tabuk lerombolása valami újnak nyitott utat. A brit társadalomban elegendő ember rokonszenvezett Thatcher elképzeléseivel ahhoz, hogy hatalomra juttassa őt. Közben a punk már nem annyira az elutasításról, mint inkább a célokról szólt.
Így aztán megdöbbentően kreatív válasz érkezett arra a fenyegetésre, amit a Nemzeti Front jelentett – az RAR (Rock Against Racism), a rasszizmus ellenes rock. Kezdetben együtt szerveződtek a Náciellenes Ligával, de a szélsőbaloldal szándékával ellentétben nem voltak hajlandók náciknak nevezni a Nemzeti Front vezetőit és támogatóit, és az utcákon harcolni ellenük. A RAR egyesítő, egyenlőségre felszólító kiáltványa sokkal szélesebb tömegeket ért el. A Victoria Park-i összejövetel három nagy jogegyenlőségi ügyet hozott össze. A Steel Pulse (nem sokkal később jelenteti meg a Handsworth Revolution című albumát) radikális, antirasszista reggae-t játszott. A The Tom Robinson Band elénekelte a Glad to be Gay-t (Öröm melegnek lenni). Az X-Ray Spex énekese, Poly Styrene – a fiatal nők a zenei életben elfoglalt helyzete miatt – pedig a 1970-es évekbeli nőgyűlölő elvárások ellen fordította vokális lángszóróját.
A politikában is ugyanez történt – vagy legalábbis egyetlen nő esetében. A politikát füstös szobákban intéző, idősödő férfiak végső válsága kétségkívül felgyorsította Nagy-Britannia első női miniszterelnökének karrierjét. Thatcher felemelkedése mégis paradoxonnal ajándékozta meg a feministákat – valóban áttörést jelentett?
A választási kampány idején az egyik sajtótájékoztatón Thatcher megjegyezte, hogy egyetlen Fleet Street-i újság főszerkesztői székét sem tölti be nő, és hogy „én sokat tehetek a nőkért a csúcson, és a nők is megpróbálhatnak a csúcsra törni önmaguk, a tehetségük és képességeik elfogadtatásáért”. De kicsivel később így beszélt: nem kedveli a „harsány nőket”. Amikor az egyik újságíró megkérdezte, hogy elfogadja-e, hogy „a nők nemükből fakadóan hátrányosan vannak megkülönböztetve”, Thatcher az otthonmaradó anyák dicséretébe kezdett, de nem válaszolt egyenesen a kérdésre.
A melegjogok láthatóvá tétele
Közben egy másik identitáspolitikai kampány is erőre kapott. 1979 februárjában a Gay News állhatatos szerkesztője, Denis Lemon ellen „blaszfémia” miatt indítottak pert a Lordok Házában, mivel újságjában megjelentetett egy verset, amelyben egy centurio a keresztre feszített Jézussal szeretkezik. Lemon elvesztette a pert, de a meleg közösség tagjai által finanszírozott per ismertté tette Lemon úttörő újságját.
A Liberális Párt korábbi vezetője, Jeremy Thorpe szintén bírósági eljárás elé nézett – azzal vádolták, hogy bűnszövetkezetben meggyilkolta exszeretőjét, Norman Scottot, hogy megakadályozza kapcsolatuk nyilvánosságra kerülését. Ez az eset is rávilágított a meleg férfiak komor, kényszerű rejtőzködésére. Thorpe-ot felmentették. Aztán az országgyűlési választások napján – 1979. május 3-án – Martin Sherman színdarabja nyitotta meg a londoni Royal Court Theatre évadát, melynek Ian McKellen volt a főszereplője. A Bent (Ferdehajlamú) egy homoszexuális férfi sorsáról szól az 1930-as évek Németországában. Nagy sikert aratott; Richard Gere nem sokkal később játszotta a szerepet a Broadway-n. Denis Lemon a premier után kijelentette, hogy a darab különösen aktuális, mivel a gyülekező nácik – itt a Nemzeti Frontra gondolt – sok jelöltet indítottak a választáson. De aztán a Nemzeti Front megszégyenült, mivel a szavazatoknak csupán a 0,6 százalékát szerezte meg.
A Thatcher-kormány nem volt „fasiszta” rezsim, mint ahogy időnként rásütik. De az a radikalizmus, amit a demokrácia haláláról szóló félelem generált – és ahogyan harcba hívott a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia ellen –, még ma is alakítja a britek életét.
A teljes cikk a BBC History magazin februári számában olvasható.
