Vessünk egy pillantást egy 1737-es franciaországi királyi vadászatot ábrázoló képre. Legelöl, a lovasok és kutyák csapata előtt egy alak hihetetlen sebességgel veszi üldözőbe a menekülő mezei és üregi nyulakat, és visszahozza a zsákmányt a csapathoz, még mielőtt az utolérné. De nézzük csak meg közelebbről: a füvön, négy lábon rohanó alak nem egy kutya, hanem egy körülbelül 15 éves leány. Memmie le Blanc-nak hívták, és úgy emlegették, mint „Songy vad leányát” – ezt az elnevezést az északkelet-franciaországi Songy faluról kapta, ahol a lányt 1731-ben elfogták. Akkoriban faágakon aludt, úgy énekelt, mint a madarak, és úgy suhant a fák törzsén, mint egy mókus.
Egy Michael Newton nevű szerző írja le, hogy a falubeliek úgy menekültek a vadonban felnevelkedett leány elől, mintha az maga lenne az ördög. Ugyanakkor Lord Monboddo, az emberi fejlődés elméletének egyik korai megalkotója sokkal inkább tudományos érdeklődést tanúsított Memmie iránt. Amikor a lány megtanult beszélni (illetve amikor visszanyerte beszédkészségét), elmondta, hogy a vadonban töltött élete egyáltalán nem volt könnyű.
A bor- és sófogyasztás miatt kihullottak a fogai, a meleg étel és a fűtött szobában tartózkodás súlyosan megbetegítette. Attól gyógyult meg, hogy az orvos elrendelte, adjanak neki élő galambot és csirkét, amelyekből kiszívta a meleg vért. Egy másik alkalommal egy udvarház konyhájában megragadott egy nyulat, letépte a bőrét és nyersen felfalta. Más, a vadonban nevelkedett gyermekekhez hasonlóan Memmie-vel is az történt, hogy amikor az emberek világába került, szembe találta magát a szégyen és a zavar érzésével – főként azoknak az apácáknak köszönhetően, akik menedéket nyújtottak neki, ugyanakkor képtelenek voltak teljesen leplezni az undorukat.
Az igazi Maugli
Memmie életében a vele szembeni attitűdök élesen szétváltak: egyrészt a tudományos érdeklődés, másrészt az erőszak és a megvetés jellemezte. A XIX. század végén azonban néhány megfigyelő ugyanolyan romantikus beállításba helyezte ezeknek a furcsa gyerekeknek a sorsát, mint ahogy általánosságban a természethez is viszonyultak. Így került sor arra, hogy Rudyard Kipling A dzsungel könyvében 1894–1895-ben megalkotta a farkasok által felnevelt Maugli örökéletű alakját. Ebben az esetben a művészet az életet utánozta.
Az „igazi Maugli” egyik lehetséges mintája egy olyan, farkasokkal élő fiú volt, akit az észak-indiai Uttar Prades dzsungelében találtak 1872-ben, és utólag Dina Sanicharnak nevezték el. De a brit Rádzs (indiai brit uralmi terület) tisztviselői a XIX. század folyamán és később is számos más „farkas-gyerek” létezését dokumentálták. Így például az 1847 körüli években a szintén Uttar Prades államban fekvő Chandpurban is találtak egy farkasokkal élő fiút, akit a katonák és a helybéli falusiak elfogtak.
Ez a fiú immunis volt a hideggel szemben. Amikor egy takarót adtak neki, azt összetépte és megette. 1850-ben Sultanpur környékén élt, azt mondták róla a helybeliek, hogy „piszkos szokásai vannak”, továbbra is „a kutyákat és a sakálokat kedveli”. Ennél is furcsább volt egy 1893-as beszámoló, amely azt tudatta, hogy „egy olyan vadon élő lány jelent meg Kalkuttában, akit egy medve nevelt fel”. Úgy találták meg, hogy „egy óriási medve mellett ült, annak barlangja közelében a Jalpaigurihoz közeli erdőben.” Munkások találtak rá, akik vadászpuskájukkal elijesztették a medvét.
Állatok voltak a barátai
Vajon ezeket a fiúkat és lányokat a vadállatok nevelték fel, vagy egyszerűen csak hagyták, hogy velük éljenek és élvezzék az állatok társaságát, ám amikor saját eleségük megszerzéséről volt szó, arról maguknak kellett gondoskodniuk? Azok a szemtanúk, akik először találkoztak a chandpuri fiúval, és látták, hogy egy farkassal és annak kölykeivel él, azt állították, hogy az anyafarkas mind a négy „kölykéről” egyformán gondoskodott. Hasonló eset fordult elő, amikor 1849-ben a helyiek láttak három farkaskölyköt és egy fiút, akik együtt mentek az Uttar Prades-i Singramaunál lévő folyóhoz, hogy vizet igyanak.
Nézzünk egy másik beszámolót. 1946-ban, Andalúziában egy nagy szegénységben élő családban született Marcos Pantoja. Nehéz gyerekkora volt, hatéves korában a szülei eladták egy helyi földesúrnak, aki munkára fogta, kecskenyájat kellett legeltetnie a Sierra Morena hegyein. Amikor egy szép napon a kecskecsorda szétszéledt, Pantoja megtanulta, hogyan táplálja magát. Megfigyelte, hogyan találnak bogyókat és gyökereket a madarak és más állatok. Később elmondta, hogy hat- vagy hétéves lehetett, amikor egy vihar elől egy barlangban talált menedéket, ahol farkaskölykök voltak. Amikor az anyafarkas visszatért a barlangba egy darab hússal, eleinte morgott Pantojára, de aztán neki is adott a húsból. Ezzel kezdődött Marcos Pantoja életének legboldogabb 11 éve.
2018-ban Matthew Bremner újságíró meginterjúvolta a fiút, aki elmondta neki, hogy a farkasokon kívül rókák és kígyók is a barátai voltak, és egy hibrid, emberi-állati nyelven kommunikált velük. Amikor a rendőrség 1965-ben rátalált, Pantoja már nem tudott spanyolul beszélni, de megértette, amit mondtak neki. Miután erővel elvitték hegyi otthonából, Madridban élt egy szerzetesrend kolostorában, mielőtt visszakerült volna a „civilizált életbe”. Később felidézte, hogy a zavar, a félelem és a bizalmatlanság voltak azok a legfőbb érzések, amiket ekkor tanult meg, mivel azok, akik a társai lehettek volna, megalázták, becsapták és kirabolták.
Aki a majmokkal élt
1954-ben, amikor Pantoja és a farkascsalád hosszú idillje megkezdődött, egy dél-amerikai faluban egy négyéves kislány játszott a házuk kertjében. Ekkor váratlanul megjelent egy kéz, amely egy vegyszerrel átitatott ruhadarabot szorított a szájára. Más elrabolt gyerekekkel együtt messzire szállították, a kolumbiai esőerdő túlsó végébe, amikor elrablói valamitől bepánikoltak, és otthagyták a gyereket egyedül.
Eleinte szörnyű félelem járta át, abba a hiú reménybe kapaszkodott, hogy az anyja majd rátalál. Később azonban megtanulta, hogy együtt éljen a majmokkal – mondta el az a nő, akit ma Marina Chapmannek hívnak. Emlékei szerint immunissá vált a csuklyásmajmok és a saját bűzével szemben, és annyira hozzászokott a négykézlábon járáshoz, hogy a teste ehhez alkalmazkodva keményedett meg. Már nem emberi szavakban gondolkodott, elsajátította társai alapvető „majomnyelvét”, összebarátkozott a fiatal majmokkal, akiket a hátán hintáztatott és cipelt. Miután sok évig a majmokkal élt, Chapman visszakerült az emberek közé. Egy ideig még nehezebb sorsa volt, mint Pantojának, mivel egy bordély tulajdonosának volt kiszolgáltatva, majd egy Cúcuta városában élő maffiacsaládhoz került.
Elbeszélése szerint „majomként” az a nap volt a legkülönlegesebb számára, amikor súlyosan megbetegedett, mivel véletlenül egy tamarindusz mérgező gyümölcséből evett. Egy öreg majom, akit Chapman „nagyapának” nevezett őszülő szőre és nehézkes mozgása miatt, elvitte őt egy vízgyűjtőhöz. Marina eleinte küzdött, attól félt, hogy meg fogja fojtani. De ekkor a „nagyapa” a víz fölé emelte a lány fejét, és
egyenesen belenézett a szemembe, én pedig visszanéztem rá. A majom tekintete nem volt sem haragos, sem pedig ellenséges vagy zaklatott, teljesen nyugodt volt. Talán mondani akart nekem valamit.
Marina úgy érezte, a majom arra biztatja, hogy igyon – így is tett, és kihányta a mérgezett ételt. Marina Chapman most az észak-angliai Bradfordban él, házas és két gyermeke van. Nemrég mondta csak el a saját történetét, amiben többen kételkedtek. Felvetették, hogy mennyire tekinthető megbízhatónak egy ennyire fiatal gyerek emlékezete – annak ellenére, hogy több visszaemlékezésben olvashatunk két- és hároméves kori emlékekről. Barbara J. King antropológus például Chapmannek a csuklyásmajmok viselkedésével kapcsolatos emlékeit kérdőjelezte meg, ez ugyanakkor nem hitelteleníti Chapman történetének egészét. Mások tamáskodtak, hogy vajon az állatok tudnak-e egy embergyerekről ily módon gondoskodni. Chapman elbeszéléséből ugyanakkor kiderül, hogy eleinte nehézkes és körülményes volt a majmokkal való kapcsolata.
Összegezve megállapítható, hogy valóban léteztek vadonból visszatérő „állatias” gyermekek. Történetüket több szemtanú és szakember (tudósok, katonák, írók, misszionáriusok és köztisztviselők is) több évszázadon keresztül dokumentálták. Ennek ellenére még mindig elhangzanak szkeptikus vélemények: mai világunkban az emberek talán túlságosan nyugtalanítónak tartják a Chapmanhez hasonló emberek élményeit ahhoz, hogy maradéktalanul elfogadják. Ugyanakkor a tények azt mutatják, hogy Pantojához hasonlóan Chapmannel is embertársai bántak a legrosszabbul.
A teljes cikk a BBC History magazin februári számában olvasható.
