A jelenkori nyugati világban minden kisgyerek el tudná mondani, hogy néz ki a sárkány:
- szélesen kanyargó teremtmény (kedvenc színe a zöld);
- állatra jellemző feje van;
- hosszú nyaka és hosszú farka között kövérkés test dudorodik;
- négy lába és egy pár szárnya van;
- törzsét itt-ott tüskék borítják.
Az internet tele van a lény legapróbb részletekig gondosan kidolgozott kortárs fantáziaképeivel. Ez igazi paradoxon: bár a sárkányok dolga az, hogy félelmet keltsenek, mégis szeretjük őket. Kit érdekel Szent György és a bajba jutott kisasszony? A legenda a sárkányra épül. És nem a sárkányok adják Tolkien, J. K. Rowling és George R. R. Martin történeteinek savát-borsát?
De nem szabad, hogy a sárkány Nyugaton általánosan elterjedt fizimiskája eltakarja előlünk, hogy a kitalált lény egymásra dobált, ám a való világban is jelen lévő testrészekből áll össze. Honnan származik ez a keverék? Miként született meg a modern fantasy-rajongók által jól ismert sárkány?
Az elhíresült csúszómászó
Ha válaszolni akarunk erre a kérdésre, vissza kell térnünk az ókori Görögországba. Mi is volt az ógörögül drakónnak hívott lény? Alapjában véve egy hatalmas kígyót jelentett. Annyiban különbözött az egyszerű sárkányalaktól, hogy szakállt viselt, és a mi modern sárkányainkhoz hasonlóan vad volt.
Ilyen teremtmény volt Arész sárkánya. Amikor a hős Kadmosznak tiszta vízre volt szüksége, hogy áldozatot tudjon bemutatni Thébai város alapításának tiszteletére, Dirké forrásához küldte az embereit. De a forrást a rettenetes sárkány őrizte, és elpusztította az embereket, Kadmosz volt kénytelen megoldani a helyzetet. Maga vette kézbe a dolgokat, és megölte a sárkányt, kihúzta a fogait, majd elvetette. Nemsokára ezekből a fogakból fegyveres harcosok keltek ki, akiket szpartoinak neveztek – Vörösmarty szavaival, „sárkányfogveteménynek” –, és semmi közük nem volt Spártához. Velük teremtette meg Kadmosz a thébaiak első generációját. Végül egy varázslatos utolsó csavarral Kadmosz és felesége, Harmónia, életük végén sárkánnyá változtak, ami talán isteni kompenzáció volt Arész sárkányának megöléséért.
A görög mitológiában számos hasonló kígyó alakú sárkányt találunk: Delphoi sárkányát, Püthónt, akit Apollón isten ölt meg; a kolkhiszi sárkányt, az aranygyapjú őrzőjét, amit Iaszón lopott el; Ladón, a heszperiszek sárkánya, illetve a híres Hüdra, akit Héraklész ölt meg. Ő is ugyanolyan alakú volt, mint a többi sárkány, kivéve, hogy rengeteg feje és szakálla volt.
A nagy vízi szörny
Az ókori Görögország egy másik mítoszában Perszeusz hazafelé repült szárnyas sarujában az egyik gorgó, Medusza megölése után, és amikor Joppa (Jaffa) fölött haladt el, odalenn egy tengerből kiemelkedő sziklához láncolt gyönyörű lányt pillantott meg, Androméda hercegnőt. Androméda anyja, Kassziopeia ostobán azzal hencegett, hogy a lánya sokkal szebb, mint a néreidák (a tengeri nimfák), akik dühükben Poszeidónhoz, a tenger istenéhez fordultak, hogy küldjön egy tengeri szörnyet (Kétoszt), és az bosszúból pusztítsa el Jaffát. Képheusz, Androméda apja megtudta Ámon papjától, hogy egyetlen módon tud véget vetni a szörny pusztításának, ha feláldozza neki a lányát. Amikor ezt Perszeusz megtudta, gyorsan megegyezett Képheusszal, hogyha megmenti Andromédát a tengeri szörnytől, feleségül veheti. Perszeusz legyőzte a szörnyet a sarlójával, illetve a szuperfegyverével, az éppen kéznél lévő Medusza fejével, amivel kővé tudta változtatni.
A tengeri szörny alakja hasonlított az ókori művészetből ismert tengeri szörnyekhez. Jól megtermett, kanyargós testű teremtmény volt, de testének közepe jobban kidomborodott, mint ahogy a kígyóké szokott: kutya- vagy inkább lószerű feje volt; kiálló mellúszó-párral rendelkezett, ami a római korszakban karmos lábbá alakult; halfarokkal hajtotta magát, tüskék nőttek a fején és a hátgerince mentén. Ennek a titokzatos alaknak az eredete elveszik az idő homályában; akár egy hatalmasra nagyított, ártatlan tengeri csikó is lehet. Mindenesetre rögtön látható, hogy a Harry Potter és A hobbit olvasóit elbűvölő teremtmények sokkal inkább az ókori tengeri szörnyre emlékeztetnek, mint kígyószerű klasszikus sárkányra.
Tűzgyújtás, farkak és hiányzó végtagok
Hinkmar evangéliumos könyve egy gyönyörűen illusztrált kézirat a IX. századból, ami most a reimsi Bibliothèque Municipalé-ban található. A könyv az úgynevezett euszebioszi kánonokkal kezdődik, a négy evangélium párhuzamos epizódjainak listájával. Ezek szép, oszlopba rendezett, építészeti stílusú táblázatok, amiket oromdíszek kereteznek.
Egy sor különböző játékos kígyó és sárkány kapaszkodik és ugrál a timpanonokon, de van köztük két teremtmény, amik a következőképpen néznek ki: állat alakú fej, domborodó test, mellúszókhoz hasonló lábak (ez a tengeri szörny öröksége), egy pár szárny (ez az emberszerű, szárnyas, repülő démonok öröksége, amelyek a IV. századi Fülöp cselekedetei című műben jelentek meg). Végül tekeredő, kígyószerű farok (ez csaknem egyedüliként maradt meg a klasszikus sárkány jellemzőiből). Sárkány természetükről minden kétséget kizáróan azzal győznek meg bennünket, hogy a timpanon csúcsába kapaszkodó, ártalmatlan madarak irányába fújnak tüzet.
Ez a két teremtmény már teljes mértékben „hozza” a modern sárkányokat. Vagyis majdnem. Annyi a különbség, hogy hiányzik a hátsó lábuk, sokkal inkább wyverneknek, szárnyas, kétlábú sárkányoknak tekinthetők.
A hátsó lábak
A wyvern és a sárkány általunk ismert alakja között csak a második pár láb jelenti a különbséget. A négylábú sárkányokra példát illusztrált kéziratokban és a XII. század elejéről származó, szenteket ábrázoló festményeken találunk, de nehéz bizonyítani, hogy ezek jelentősek a jövendőbeli teremtmény evolúciója szempontjából, ugyanis a művészek gyakran szabadon alkotják meg a saját sárkányaikat. 1400 körül már a négylábú változatok uralkodtak el a Jelenések könyvének ábrázolásaiban, ahol Mihály arkangyal leláncolja a sárkányt. A Szent György által megölt Lasia sárkányának ábrázolásaira is ugyanez igaz, és ez látható azokon a sárkányábrázolásokon is, amelyeken a sárkány lenyeli Antiochiai Szent Margitot, aki kiszabadul a hasából (ennek köszönhetően lett a szűz mártír a gyermekszületés védőszentje).
Szép példája található ennek a New York-i Metropolitan Museumban látható, 1405 körül készült itáliai festményen. Itt Mihály arkangyal meglendíti a kardját a hátán fekvő sárkányjelenés teste fölött: tekeredő farka, egy pár szárnya van, de egyébként megjelenésében krokodilszerű, nem utolsó sorban négy zömök lábának köszönhetően. Ezekkel a lábakkal teszi meg a sárkány az utolsó lépéseket a röpképtelen kígyótól a tüskés tengeri szörnyön és a repülő tűzokádón át addig a lényig, amit ma is ismerünk és szeretünk.
A teljes cikk – benne a sárkányok képzeletbeli evolúciójának még két, fontos lépcsőfokával – a BBC History magazin januári számában olvasható.
