Jacob Roggeveen holland felfedező 1722 húsvét vasárnapján egy kicsi, nagyrészt fák nélküli szigetet vett észre a Csendes-óceánt átszelő útja közben. A Dél-Amerika partjaitól mintegy 3 ezer kilométerre és a legközelebbi szigettől is közel 2 ezer kilométerre fekvő földdarabra a világ egyik leginkább eldugott és magányos pontján találtak rá. Roggeveen legénysége nagyon megörült, és a szigetnek a Paásch Eyland, azaz a Húsvét-sziget nevet adta, mivel húsvét napján fedezték fel.
A Világ köldöke
A matrózok hamarosan azzal szembesültek, hogy minden elszigeteltsége ellenére a szigeten már élnek emberek, akikről később kiderült, hogy évszázadokkal korábban érkeztek ide. „Füstöt láttunk felszállni több helyről is – írta Roggeveen – amiből arra következtettünk, hogy emberek laknak ott.” Ezek az emberek lakhelyüket Te Pito o te Henuá-nak nevezték, azaz a világ köldökének, vagy rövidebben csak Rapa Nui-nak. A holland felfedezők becslései szerint a szigetlakók, azaz a rapanuik népessége nagyjából 3 ezer fő lehetett, és a társadalmat „egészségesnek” látták.
Cook kapitány aztán 1774-ben szintén ellátogatott a szigetre, miközben egy új kontinenst keresgélt a Csendes-óceán déli részének fagyos vizein. Két hónap megszakítás nélküli hajózás után legénysége kimerült volt, a matrózokat a skorbut kínozta, a készletek feltöltése nem tűrt halasztást. Célba vették Rapa Nuit, de meglepődtek azon, amit találtak: sem fák, sem túl sok édesvíz nem volt a nagyjából 164 négyzetkilométernyi földdarabon.
A természet különösen fukarul bánt jótéteményeivel ezen a helyen
– jegyezte fel Cook. Beszámolója alapján legénysége 700 főnél nem többet számláló őslakos közösséget talált a szigeten, az embereknek alig voltak szerszámaik, lakhelyekben és ruhákban is hiányt szenvedtek, idejük legnagyobb részét pedig a „bizonytalan létezésük fenntartásához szükséges élelem megtermelése” kötötte le. Arra jutottak, hogy a moainak nevezett, a szigeten elszórva felfedezett hatalmas kőszobrokat biztosan egy korábbi, prosperáló időszakban állíthatták fel, mivel – ahogy Cookkal utazó tudós férfiú megjegyezte – a jelenlegi népességnek se megfelelő szerszámai, se elég szabadideje nem lehet ilyen hiábavalóságokra.
Egy 12 évvel későbbi expedíció vezetőjeként La Pérouse francia felfedező azt feltételezte, hogy a szigetlakók ősei balga módon kivágták a sziget összes fáját, ami katasztrofális következményekkel járt a környezetükre. A sziget későbbi európai látogatói közül sokan kétségbe vonták, hogy a sziget „egyszerű” lakói valaha is olyan komplex kultúrával rendelkeztek volna, amely a hatalmas szobrok megalkotásához szükséges lett volna. La Pérouse látogatása után egy évszázad sem telt el, és a sziget katasztrofálisan elnéptelenedett, a XX. századra pedig a hanyatlást övező látszólagos rejtélyek az emberi önzés és a saját fejünkre hozott ökológiai katasztrófa világszerte ismert tanmeséjévé váltak. De valóban az állt a rapanuik szomorú sorsa mögött, amit oly sokan állítottak?
Ökológiai öngyilkosság
A Húsvét-sziget sokak számára a lakói által elkövetett ökocídumról (ökológiai öngyilkosságról) ismeretes. Az elmélet legismertebb és legnépszerűbb összefoglalása Jared Diamond amerikai társadalomtudós Összeomlás című (magyarul először 2005-ben, a Partvonal Kiadónál megjelent) művében található. Diamond a XVIII. századi felfedezők nyomán azt állította, Rapa Nui lakói saját maguk okozták végzetüket környezetük elpusztításával.
Az elmélet két alappilléren nyugszik. Az első, hogy a zöldellő pálmafákat, amelyek korábban a szigetet borították, szándékosan vágták ki a szigetlakók, hogy a moaikat mozgassák. A fák hiánya aztán a talaj gyors eróziójához vezetett, ezáltal pedig a termésátlagok zuhanásához, miközben fák nélkül a lakók nem tudtak csónakokat sem építeni, hogy a környező vizeken halásszanak. Ahogy Paul Bahn és John Flenley régészek drámai hangvételben megfogalmazták, a fák kiirtása szándékos volt és teljes érzéketlenségről árulkodott:
Az az ember, aki az utolsó fát kivágta, láthatta, hogy az az utolsó fa. De mégis ledöntötte.
Az ökológiai öngyilkosság elméletének másik alapvető feltételezése, hogy a sziget fénykorának több tízezres populációja és a Cook által becsült 700 fő körüli lakosságszám között valamikor a sziget populációja összeomlott. Ennek okaként a belháborúkat, sőt a kannibalizmust szokás emlegetni, ezek pedig a szűkülő erőforrásokért zajló versenyfutás következményei lettek volna. E versengés részeként a moaik készítése is felfutott, mivel a szobrok a presztízs és a hatalom jelzőiként hozzásegíthették az egyes frakciókat ahhoz, hogy a földterületek nagyobb részét ellenőrizzék. Thor Heyerdahl norvég antropológus szerint a folyamatok egy 1680-ban vívott nagy csatában kulminálódtak, amelyben a sziget egyik törzsének nagy része odaveszett.
Sok volt a tévedés
De igaz-e mindez? Az újabb kutatások, illetve a források alaposabb megvizsgálása nyomán nagyon más történetet vázolhatunk fel, Rapa Nui történelmének megértéséhez vissza kell mennünk a kezdetekhez. Mikor népesítették be először a szigetet és kik? Heyerdahl amellett érvelt, hogy a sziget népességének Amerikából kellett származnia, erre utalt volna, hogy megfigyelhetők bizonyos hasonlóságok a művészeti stílusok tekintetében is. A norvég kutató abban is hitt, hogy valamilyen felsőbbrendű népnek kellett felelősnek lennie a sziget kulturális és egyéb eredményeiért.
Azonban a bizonyítékok egyértelműen arra mutatnak, hogy a szigetet valójában nyugati irányból, Polinézia felől népesítették be. Ezt alátámasztják régészeti leletek, például a talált edények stílusa, valamint a nyelvészet eredményei is: az őslakosok nyelve a polinéz nyelvek családjába tartozik. Az emberi maradványokon végzett DNS-vizsgálatok pedig nem találtak Dél-Amerikával összeköthető DNS-nyomokat az európai felfedezés előtti időkből.
Míg korábban úgy vélték, hogy a szigetet már Kr. e. 700 körül benépesíthették, új radiokarbonos kormeghatározások alapján erre csak 1200 körül kerülhetett sor. Rapa Nui kultúrája nem sokkal ezután virágzásnak indult, feltűnt egy írott nyelv, a rongorongo, amelyet máig sem sikerült megfejteni. Nem tudjuk biztosan megállapítani, hányan lakhattak a szigeten a virágkorban, egy nemrég megjelent tanulmány szerint akár 15 ezer embert is eltarthatott. Ez a bizonytalanság igencsak nehézzé teszi, hogy világosan lássunk a népességfogyás – az ökológiai öngyilkosság elméletének egyik tartópillére – ügyében. Az első európai felfedezők a sziget lakosságára vonatkozó becslései igen széles skálán szóródnak 700 és 3 ezer között, részben azért is, mert nagyon kevés időt töltöttek a szigeten.
Nincs bizonyítékunk arra, hogy a népesség drámai mértékben csökkent volna az európaiak megérkezése előtt. Heyerdahl nagyszabású, 1680-as ütközetének nincs nyoma a leletekben, bár a XX. század elején készült etnográfiai leírásokban szó esik arról, hogy vannak emlékek különböző csoportok közötti fegyveres összecsapásokról.
A sziget számos pontjáról nagy számban előkerült, mata’a néven ismeretes obszidiándarabkákat sokáig fegyverek maradványaiként értelmezték, ez bizonyította volna, hogy egy időszakban kiterjedt harcok dúltak a szigeten. A mai kutatók azonban már úgy gondolják, hogy a mata’a-k szerszámok, esetleg rituális eszközök maradványai lehetnek. A szigeten talált emberi maradványok elemzése nagyon kevés esetben utalt erőszakos halálra, kannibalizmusnak pedig semmilyen nyomát nem lelték a kutatók. Talán a rapanuik békésebbek voltak, mint korábban gondoltuk róluk?
Sétáltatták a szobrokat
A sziget mai látogatóinak Cook kapitány leírásából lehet ismerős a táj: kopár vidék, a meredek, vulkanikus lejtőket csak itt-ott borítja némi fű. A táj lepusztulása azonban Cook látogatása utáni eseményekre vezethető vissza: 1888-ban a szigetet Chile annektálta, és 1903-tól 1953-ig területének nagy részét bérbe adták intenzív birkatenyésztés céljára, amely iszonyatos pusztítást végzett az ökoszisztémában. De akkor miért írt Cook is kopárságról?
Régészeti kutatásokból és begyűjtött pollenminták elemzéséből tudjuk, hogy a szigeten korábban nagy pálmák és más fák is éltek, de ezek egy ponton eltűntek. Az ökológiai öngyilkosság elmélete szerint a fákat a moaik szállításához vágták ki, de ez nem történhetett így. A kutatók ma egyetértenek abban, hogy a szobrokat nem fatörzseken gurították, hanem hintáztatták. A moaikat a kőbányákból úgy juttatták el rendeltetési helyeikre, hogy
Szóval, ha nem a szobrok mozgatására kellettek, akkor miért tűntek el a fák? Nagyon úgy tűnik, hogy a főbűnösök nem is emberek voltak: a fák eltűnéséért leginkább a polinéz patkány lehet a felelős. A lassan növő Jubaea pálmák, amelyek valaha éltek a szigeten, pálmadiókat teremtek, az első telepesekkel pedig patkányok is érkeztek a szigetre. Más szigeteken végzett kutatások bizonyították, hogy a patkányok jelenléte katasztrofális hatással lehet a vegetációra, mivel sokszor fanyalodnak rá az őshonos növények magjaira. A régészek Rapa Nuin is találtak régi pálmadióhéjakat, rajtuk a patkányok fogainak jellegzetes nyomaival. Ez ahhoz vezethetett, hogy az idősebb fák elpusztulása után a pálmák populációja nem tudott regenerálódni.
Ügyesen gazdálkodtak
Az ökológiai öngyilkosság elméletére másik csapást az mér, hogy a fák hiánya valójában nem okozott éhínséget vagy más hatalmas problémát a szigeten. A régészeti leletekből ehelyett az derül ki, hogy a rapanuik a nehéz környezeti körülmények ellenére nagyon is jól teljesítettek. A szigetlakók több növényt is sikeresen termesztettek, például banánt, édesburgonyát vagy tarógyökeret, amelyeket manavainak nevezett kőágyásokban nevelgettek. A talaj alacsony tápanyagtartalmát és a rendszeres esőzések hiányát úgy kompenzálták, hogy kőzúzalékot szórtak a talaj felszínére, és ez jelentősen megnövelte a termésátlagokat.
Csirkéket nemcsak élelemforrásként tartottak, hanem székletüket trágyázásra is használták, ahogy a vízimadarak által hátrahagyott guanót is, az elszaporodó patkányok pedig ínyencségnek számítottak. Ugyan a sziget körüli vizekben meglepően kevés tengeri állatfaj él, a közelmúltban elvégzett vizsgálatok alapján a szigeten élők étrendjének fontos részét képezték a halak is.
Összességében a mai kutatók egyetértenek abban, hogy a rapanuik nemhogy nem tették tönkre saját környezetüket az erőforrások rossz felhasználásával, hanem nagyon jól alkalmazkodtak a körülményekhez, és
Pusztító hatás
Ha viszont nem volt sem ökológiai katasztrófa, sem véres háborúk, akkor miért csökkent le a XIX. századra oly drámaian a rapanuik lélekszáma? Az igazi katasztrófát az Európából és Amerikából érkező látogatók okozták, kiterjedt és pusztító hatást gyakorolva a sziget életére. Ugyan a szigetre érkező hajósok nagy része békés kereskedő vagy bálnavadász volt, azonban számos hajó legénysége tekintette az őslakosokat olcsó munkaerőforrásnak; ami pedig ennél is szörnyűbb, a nőket gyakran megerőszakolták. 1830-ra már rendszeresek voltak az összetűzések az őslakosok és a szigetre érkezők között, a nemi úton terjedő betegségek pedig elterjedtek a szigetlakók körében.
1862-ben aztán Peruból rabszolgavadászok vették célba a szigetet. A következő években a lakosság nagyjából felét vitték el rabszolgának, bár a nemzetközi felháborodás hatására egy részüket később visszaszállították. Sajnos azonban a visszatérők közül sokan a himlőt is magukkal hozták, a betegség megtizedelte a megmaradt népességet, és 1877-ben már összesen csak 111 rapanuit számláltak össze a szigeten. Amikor Chile rátette a kezét a szigetre, a megmaradt őslakosokat a Hanga Roa lezárt településére száműzték, és csak a XX. század közepétől kezdődhetett meg a sziget és a népesség lassú helyreállása.
A teljes cikk – benne a kőszobrok készítésének, mozgatásának és jelképrendszerének magyarázatával – a BBC History magazin januári számában olvasható.
