Az 1919-es párizsi békekonferenciát követő három-négy esztendő nem nyugalmat, hanem labilitást és bizonytalanságot hozott Európára. A győztes nagyhatalmak meg-megújuló kísérleteket tettek arra, hogy a vesztesek rovására, de olykor egymás kárára is különböző előnyökhöz jussanak. A legyőzöttek ugyanakkor a méltánytalannak ítélt békeszerződések ellen lázadoztak, amiből számos konfliktus keletkezett. A kontinens keleti felén ilyen volt a görög–török viszálykodás, amely az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békével zárult le – itt írtunk erről bővebben. Nyugaton pedig a Franciaország és Németország közötti ellentét, amelyet a Németországra kiszabott jóvátételi fizetések akadozása, illetve szabotálása idézett elő.
Tejesíteni, vagy nem teljesíteni?
Az 1919. június 28-án aláírt versailles-i békeszerződés értelmében Németország nemcsak területeket vesztett, hanem – a többi veszteshez hasonlóan – a győzteseknek okozott háborús károk megtérítésére is kötelezték. Ezt először 226 milliárd aranymárkában határozták meg, amelyet 42 éven át kellett volna megfizetni. Mivel a német kormány ezt nem fogadta el, a Jóvátételi Bizottság 1921 tavaszán 132 milliárd márkára mérsékelte a fizetendő összeget. Ennek 52 százaléka illette Franciaországot és 22 százaléka Nagy-Britanniát, míg a maradékon a többi győztes osztozott volna.
Az úgynevezett teljesítési politika hívei úgy ítélték meg, hogy a békeszerződés előírásainak betartása nemcsak kényszerű szükségszerűség, hanem annak dokumentálása is, hogy Németország feladta expanzív törekvéseit, és az új Európa békés és konstruktív tagállama kíván lenni. Sőt ily módon esetleg még az elvesztett területek etnikailag német részét is visszanyerheti. A teljesítési politika megfogalmazói és szószólói jellemzően a szociáldemokraták és más baloldali irányzatok képviselői közül kerültek ki.
A nem teljesítés hívei, akik általában a politikai térfél jobboldalán helyezkedtek el, ezzel szemben széleskörű kampányt kezdtek a jóvátételi fizetések teljesítése ellen, és minden más téren is a békeszerződés előírásainak szabotálására törekedtek. A gyakorlatban ebből az következett, hogy az esedékes részletek fizetése akadozott, és a francia nehézipar számára különösen fontos szénszállítmányok olykor hetekig nem érkeztek meg.
Inkább megszállták
A francia politikában ugyancsak két irányzat küzdött egymással. A biztonsági szempontot előtérbe helyezők azt prognosztizálták, hogy Németország 10–15 éven belül nemcsak, hogy talpra fog állni, hanem jóval erősebb lesz Franciaországnál. Ezért legfontosabb teendő a német reváns elkerülése, amit úgy lehet elérni, ha békülékeny magatartást tanúsítanak keleti szomszédjukkal szemben, és különböző engedményeket tesznek neki. Ennek az irányzatnak Aristide Briand volt a zászlóvivője. A másik tábor, amelyet a grandeur és a gloire régi eszménye hevített, ezzel szemben a békeszerződés maradéktalan végrehajtására törekedett, és mereven ragaszkodott a német jóvátétel időarányos behajtásához. Németországhoz hasonlóan a megbékélés hívei jellemzően Franciaországban is a baloldali politikusok közül kerültek ki. A kardcsörtetők viszont, akiknek az első számú vezetője Raymond Poincaré volt, a hagyományos parlamentarizmussal szembeni különböző autoriter, sőt diktatórikus törekvésekkel rokonszenveztek.
Az ellentétek eszkalációját 1921 folyamán Aristide Briand kormánya eredményesen akadályozta meg. 1922 januárjában azonban Poincaré alakított kormányt, aki nem hunyt szemet a német szállítások elmaradása fölött. Miután 1923 januárjában a Jóvátételi Bizottság megállapította, hogy Németországot szándékos mulasztás terheli a szénszállítások elmaradása miatt, döntő lépésre szánta el magát. Riadóztatta a hadsereget, amelynek egységei belga alakulatokkal megerősítve 1923. január 11-én megszállták a szénben és vasércben gazdag észak-rajna-vesztfáliai Ruhr-vidéket.
Nobel-díj a megbékélésért
A francia kormány azt remélte, hogy az egész bányavidék katonai igazgatás alá helyezésével sikerülni fog a széntermelést növelni, és ily módon a francia nehézipar szénszükségletét biztosítani. Ebben azonban csalódniuk kellett. A németek ugyanis a passzív ellenállás fegyveréhez nyúltak, a továbbiakban alig vagy egyáltalán nem termeltek ki szenet. Emiatt sokan már egy újabb francia–német háborúval számoltak.
Az áldatlan helyzetnek a liberális és pacifista Gustav Stresemann vetett véget, akit 1923. augusztus 13-án neveztek ki kancellárrá és egyben külügyminiszterré.
Ez volt az úgynevezett Dawes-terv, amely az enyhítéseken túlmenően 800 millió aranymárkás kölcsönt is Németország rendelkezésre bocsátott. Ez jelentős mértékben elősegítette a német gazdaság talpra állását, és a csökkentett jóvátétel részleteinek a folyósítását.
Ebben játszott szerepükért és általában a francia–német megbékélés ügyében kifejtett erőfeszítéseikért Gustav Stresemann és Aristide Briand 1926-ban megosztott Nobel-békedíjban részesültek.
(Kiemelt képünkön Gustav Stresemann látható.)
