A pillanatot zene, illetve színpadi mű is halhatatlanná tette: az 1987-es Nixon Kínában című opera nyitójelenetében a The Spirit of ’76 nevet viselő elnöki különgép a színpadon száll le. Az ajtó kinyílik, és kilép rajta a Nixont játszó énekes, akit a Csou En-laj kínai miniszterelnököt alakító énekes üdvözöl.
Amikor John Adams és Alice Goodman másfél évtizeddel a történtek után megírta az operát (előbbi a zenéjét szerezte, utóbbi a librettót alkotta meg), felismerték, hogy a találkozó méltó a nagyoperában való feldolgozásra. Nem csupán két politikus személyes találkozója volt ez, hanem egy korszak vége és egy másik kezdete: a pillanat, amikor két hatalmas, nagyon különböző politikai berendezkedéssel rendelkező ország végre kapcsolatba lépett egymással több évtizednyi hallgatás után.
2022-ben immár az események 50. évfordulójára emlékezhetünk. Richard Nixon február 21–28. között találkozott az idős Mao Ce-tunggal, Kína legfőbb vezetőjével, és tárgyalt két olyan ország normalizálódó viszonyának első lépéseiről, amelyek között 1949, Mao forradalmi hatalomátvétele óta nem volt diplomáciai kapcsolat.
Nixon számára az útra egy olyan időszakban került sor, amikor a hidegháború okozta bonyolult problémák egyre sürgetőbb kezelést igényeltek. Az elnök 1969-ben makulátlan hidegháborús harcos pedigrével lépett hivatalba, miután az 1950-es években Eisenhower alelnökeként szerzett magának nevet, aki többek között a Szovjetunióba is ellátogatott, hogy ott is szópárbajt vívjon a szovjet vezetőkkel. Elnökként azonban számos nehézséggel szembesült. Az Egyesült Államok lángokban állt, városaiban tombolt az elégedetlenség. Külföldön beleragadt a vietnámi háború véres mocsarába: képtelen volt legyőzni ellenfelét, de olyan kivonulásra sem volt képes, amelyet jelentős presztízsveszteség nélkül végre tudott volna hajtani. Nixont részben azért választották meg, mert azt állította, van egy terve a háború befejezésére.
Közben nőtt a feszültség a Szovjetunióval is. Néhány hónappal Nixon megválasztása előtt, 1968 augusztusában a Varsói Szerződés tagállamainak tankjai bevonultak Csehországba, és eltaposták a prágai tavasz néven emlegetett reformkezdeményezést. Nixon egyértelműen abban reménykedett, hogy az enyhülés politikáját követve csökkenteni tudja a feszültséget e kulcsterületeken. Erőfeszítései, hogy Kínával javítsa a fennálló viszonyt, egy olyan drámai fordulatnak adtak lehetőséget, amely a diplomácia teljesen új módszerekkel fémjelzett korszakát hozta el.
Távoli közeledés
Az amerikai politikusok mindkét oldalról az 1960-as évek közepétől pusmogtak a Kínával szembeni enyhülés lehetőségéről. Azonban az 1966-ban elindított véres kulturális forradalom, amelynek során Kína szinte minden külső hatalommal erőteljesen visszavágta diplomáciai kapcsolatait, nem sok lehetőséget hagyott a közeledésre Nixon elődje, Lyndon Johnson idején. A következő években a kínai vezetésben felfordulás uralkodott: Mao már öreg volt, és egyre kevésbé tűnt világosnak, ki lehet az utódja.
Ennek ellenére Nixon már elnökségének első heteiben, hónapjaiban tervezni kezdett egy irányváltást – noha kezdetben igen diszkréten. Az új nemzetbiztonsági főtanácsadó, Henry Kissinger kapta a feladatot, hogy előkészítse egy amerikai tisztségviselő 1949 óta első kínai látogatását. Pakisztáni közvetítés után 1971-ben Kissinger titokban Pekingbe repült tárgyalni, majd 1971. július 15-én Nixon bejelentette a tervezett látogatását.
Az amerikai elnök abban reménykedett, hogy 1972. február 21-i landolásakor éljenző kínai tömegek fogják fogadni. Végül be kellett érnie egy szerény díszőrséggel, de a pillanat történelmi jelentőségét megadta a mozzanat, amikor megrázta Csou kezét. 18 évvel korábban, egy genfi konferencián Csou kézfogásra tett kísérletét visszautasította az akkori amerikai külügyminiszter, John Foster Dulles. Ezúttal Nixon helyrehozhatta a hibát. Nixont és kíséretét átvitték a város központján, hogy találkozzanak Maóval, aki joviális hangulatban volt. A kommunista vezető elmondta, hogy a „reakciósok” megpróbálták megakadályozni a találkozót – ezzel a kínai vezetés azon tagjaira utalt, akik továbbra is keményen ellenezték az imperialista ellenség felé történő nyitást. (Mao ravaszul azt is megjegyezte, hogy ő Nixonra „szavazott” az amerikai elnökválasztáson, kifejtve, hogy úgy találta, a jobboldali vezetőket könnyebben lehet kezelni.)
Miután megvolt Mao első és egyetlen részvétele a tárgyalási folyamatban, a két fél tárgyalói hosszú találkozók sorozatát töltötték azzal, hogy tető alá hozzanak egy megállapodást. E megbeszélések között a látogatók VIP-turistáknak kijáró elbánásban részesültek. Nixont lenyűgözte a Nagy Fal, és metaforának használta azokra a korlátokra, amelyek hamarosan ledőlhetnek Kína és Amerika között. Közben a first lady több intézményt, köztük iskolákat és gyárakat látogatott meg, rengeteg fotó elkészülését segítve, amelyek aztán jól felhasználhatók voltak férje újraválasztási kampányában az év második felében.
A látogatás végén a két fél kiadta a sanghaji nyilatkozatot, amelyben hitet tettek a két ország kapcsolatainak fejlesztése mellett. Nixonnak nem volt kétsége afelől, hogy milyen jelentősége van annak, amit elért. „Ez a hét megváltoztatta a világot” – jelentette ki.
Amerika: nagyot dobott Nixon megítélésén, de nem tartott ki sokáig
Az Egyesült Államokban az azonnali reakciók nagyon kedvezőek voltak. Nixon abban reménykedett, hogy az 1972-es elnökválasztás előtt egy nagyszabású gesztussal demonstrálhatja államférfiúi képességeit (ennek egyébként a kínaiak nagyon is tudatában voltak), és kínai látogatása minden szempontból be is váltotta e reményeit. Nixon földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, és bár ennek nem kínai látogatása volt az egyetlen oka, de ez egyértelműen javította a megítélését. Az elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója (később külügyminisztere) Henry Kissinger kihasználták a Kínával való közeledést arra, hogy a hidegháború más területein is a feszültségek leépítését célzó lépéseket tegyenek, például megszüntették a sorozott katonák vietnámi háborúba küldését, valamint a Szovjetunióval szemben is az enyhülés útjára léptek.
Nixon kínai útját gyakran egy folyamat végpontjaként ábrázolják, és az Egyesült Államok és a Kína közötti szakadék betemetéseként értékelik. A valóság ezzel szemben az, hogy csak a kezdete volt egy hosszan elhúzódó tárgyalási folyamatnak. A diplomáciai kapcsolatok teljes felvételére további csaknem hét évet kellett várni, és igazság szerint az 1970-es évek első és középső részében a két ország közötti kapcsolatok változása inkább kulturális, mint politikai vagy gazdasági téren volt látványos. Ennek leghíresebb megjelenési formája a „ping-pong diplomácia” volt, azaz a Kínában és az Egyesült Államokban is a Nixon látogatása előtti és utáni hónapokban megrendezett bemutató asztalitenisz-mérkőzések.
Nixonnak magának kevés ideje volt erre a diplomáciai nyitásra felépíteni valamit, mivel 1974-ben, a kormányzatának sötétebb oldalát feltáró Watergate-botrány hatására lemondásra kényszerült. Utódja, Gerald Ford is ellátogatott Kínába, és megbízta külügyminiszterét, Kissingert, hogy továbbra is dolgozzon a két ország közötti kapcsolatok fejlesztésén. Azonban jó néhány buktató volt a folyamatban – a legnagyobbnak ezek közül Tajvan kérdése bizonyult.
A kínai polgárháború végén, 1949-ben a vereséget szenvedett nacionalisták Csang Kaj-sek vezetésével Tajvanra menekültek, ahol magukat kiáltották ki Kína hivatalos kormányzatának. Annak ellenére, hogy csak Tajvan szigetét és még néhány kisebb földdarabot uraltak, Csang Kaj-sek kormánya 1971-ig a magáénak tudhatta Kína helyét az ENSZ-ben. Az 1970-es évek közepére egyértelmű lett, hogy az Egyesült Államok a kommunista Kína elismerésére készül, de Csang Kaj-sek rezsimje problémákat okozott: a pekingi vezetés ugyanis azt szerette volna, ha Washington teljesen elengedi Csang Kaj-sek kezét. Azonban hiába volt erre nyitott mind Ford, mind utódja, Jimmy Carter kormányzata, az amerikai Kongresszusban továbbra is komoly erőket tudott maga mögött az az elképzelés, hogy Amerikának meg kell adnia a lehetőséget Tajvan számára, hogy megvédhesse magát.
A Carter-kormányzat végül 1979. január 1-jére letárgyalta a Kínával történő formális diplomáciai kapcsolatfelvételt. Ennek feltétele volt, hogy az Egyesült Államok elfogadja az „egy Kína elvet” – anélkül azonban, hogy kijelentették volna, a pekingi vagy a tajpeji kormányzatot támogatják-e hosszú távon abban, hogy végrehajtsa Kína egységesítését. A Kongresszus megszavazta a tajvani kapcsolatokat szabályozó Taiwan Relation Act törvényt, amely meghatározta e diplomáciailag el nem ismert, ám fontos sziget és az Egyesült Államok viszonyát. Ebben kimondták, hogy Amerikának segítséget kell nyújtania Tajvannak ahhoz, hogy az megvédhesse magát. Peking jelentős bosszúságára e kötelezettségvállalás még jelenleg is érvényben van.
Kína: nem volt kikövezett út a szuperhatalmi státusz felé
Nixon látogatásának ideje a kínai politikában sem egy nyugalmas időszakra esett. 1972-ben Kína még bőven benne volt a kulturális forradalomban, és egyértelmű ellentétek alakultak ki Nixon fogadtatása kapcsán is.
Az egyik frakció, a miniszterelnök Csou En-laj vezetésével arra a felismerésre jutott, hogy Kína befelé forduló álláspontja a gazdaság és a kultúra területén nem fenntartható; úgy hitték, hogy az országban reformokat kell végrehajtani, ha a Kommunista Párt fenn akarja tartani a hatalmát. Egy olyan világ, amelyben Kína mind a nyugati szövetségi rendszertől, mind a szovjet blokktól elszigeteltségben él, nem maradhat fenn sokáig. Kína és a Szovjetunió kapcsolata pedig igen hideg volt azután, hogy Kína az 1950-es évek végétől ideológiai elhajlással vádolta meg a szovjeteket – ezért aztán logikus lépésnek tűnt az Egyesült Államok kínálta hatalmas piac célba vétele egy olyan gazdaság számára, amely vissza akart lépni a nemzetközi kereskedelem színpadára.
Ezt az álláspontot erőteljesen ellenezték a kulturális forradalom keményvonalas hívei, elsősorban a később „négyek bandája” néven emlegetett csoport, köztük Mao felesége, Csiang Csing. Számukra az ideológiai tisztaság volt a kínai politika legfontosabb talpköve, így a kapitalista Amerika irányába történő nyitás, amelyet az „imperialisták láncos kutyái” avagy „lakájai” kezdeményeztek, szentségtörésnek számított számukra. Nixon látogatásának idején éppen a nyitást szorgalmazók voltak a jobb helyzetben, és maga Csiang Csing is üdvözölte az amerikai küldöttséget. Ám a sanghaji nyilatkozat kiadásának estéjén Csang Csun-csiao, a négyek bandájának egy másik tagja a Nixon-küldöttség számára szervezett estélyen egy olyan beszédet mondott, amelyben leszögezte: Sanghaj „fenntartja függetlenségét” és „a mi erőfeszítéseinkre támaszkodik”. Ez egy nem túl visszafogott emlékeztetőként szolgált arra, hogy bizony Kína vezetésének nem minden része örült annak, hogy az amerikai elnök ilyen kellemes időt töltött el a világ legnépesebb kommunista országában.
Visszatekintve néha úgy tűnhet, hogy Kína útja ki volt jelölve a gazdasági szuperhatalommá válás felé, miután Nixon látogatása megnyitotta az országot a Nyugat előtt. A valóságban azonban elég turbulens évek követték Nixon útját Kínában. Csou En-laj ellenfelei 1973-ban kampányt indítottak a miniszterelnök ellen, keményen kritizálva hajlandóságát az Amerika felé történő nyitásra. Csou ekkorra már rákbetegségben szenvedett, és végül néhány hónappal Mao előtt halt meg 1976-ban. Ezután nem sokkal Csou protezsáltját, Teng Hsziao-pinget a négyek bandája a partvonalra száműzte.
Kínai vezető az Egyesült Államokban
Hua Kuo-feng, Mao utódja viszont gyorsan lépett, és a négyek bandáját letartóztatták, a kulturális forradalmat pedig lezárták. A következő évben, 1977-ben íróknak és más művészeknek is engedélyezték, hogy műveket alkossanak a kulturális forradalom legsötétebb éveinek borzalmairól. Teng Hsziao-ping 1977 júliusára komoly politikai kapcsolatrendszerét felhasználva visszatért a hatalomba. 1978-tól jelentős, piacbarát reformokat kezdett bevezetni, és tovább haladt az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok javításának irányába is. Miután Carter 1979-ben elismerte Kínát, a korábbi gyakorlattal szakítva Teng ellátogatott az Egyesült Államokba is – a vizitet a Tengről Texasban, egy jókora cowboy-kalapban készült kép tette halhatatlanná vizuális téren is.
Az 1980-as években Kína és Amerika kapcsolata barátibb volt, mint bármikor a kínai kommunista hatalomátvétel óta. Kína hozzá akart férni az amerikai piachoz, és azon volt, hogy profitáljon a lehetőségekből, amelyeket New York és Kalifornia ígért. A kommunizmus jelentette ideológiai kapcsolat ellenére a kínaiak kevés vonzót láttak a Brezsnyev és utódai fémjelezte szovjet világban, amely egy értelmetlen háborúban volt lekötve Afganisztánban, miközben Európában például a lengyel sztrájkok és a gazdasági problémák is jelezték a szövetségi rendszer recsegését-ropogását.
Azonban a véres leszámolás ellenére nemrég nyilvánosságra került bizonyítékok tanúskodnak arról, hogy George Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját, Brent Scowcroftot küldte Teng Hsziao-pinghez alig egy hónappal a vérengzés után, hogy biztosítsa a kínai vezetést: Amerika továbbra is életben kívánja tartani a kapcsolatokat. A Nixon–Kissinger látogatás hagyományai, azaz a felszínen folytatott néha kifejezetten dühös retorika, de a háttérben, négyszemközt elismert közös érdekek kettős játéka még ekkor is működött.
Igaz ez ma is? Jó kérdés. Az Egyesült Államok és Kína ma egyértelműen rivális hatalmak, nem pedig olyan frenemyk (a barát és ellenség, azaz a friend és az enemy szavakból alkotott kifejezés), mint amilyenné a Nixon-korszakban váltak. Mike Pompeo akkori külügyminiszter 2020 júliusában kijelentette, hogy Nixon „nemes” politikája, amelyet az elnök tett a kínai kapcsolatok alapjává, kudarcot vallott, és az Egyesült Államoknak ettől fogva ellenséges hatalomként kell viszonyulnia Kínához. Az 1972-es látogatás továbbra is történelmi jelentőségűnek számít, de mai szemszögből nagyon különbözik a hatása attól, mint amilyennek azon a hideg pekingi reggelen tűnhetett 50 évvel ezelőtt.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, decemberi számában olvasható.
