A sci-fi irodalom számos kiemelkedő szerzője dolgozott vagy dolgozik „civilben” mérnöki, illetve természettudományos pályán, ám az azért kevesekről mondható el, hogy tevékenyen hozzájárultak volna az általuk is elképzelt jövő alakításához. Arthur C. Clarke zsenijét mutatja, hogy talán akkor is emlékeznénk a nevére, ha egyetlen sort sem írt volna le híres regényeiből.
Biztonságosabbá tette a repülést
A 105 éve, 1917. december 16-án egy angol kisvárosban, Mineheadben született Clarke-ot már egész fiatalon rabul ejtették az olyan, akkoriban még a fantasztikum birodalmába tartozó elképzelések, mint az űrutazás. Egy ifjúsági csillagászati magazinban szenvedélyes olvasói levelekben szállt vitába egy az űrutazás lehetetlenségét taglaló cikkel. Középiskolai tanulmányai elvégzése után Clarke Londonba költözött és hivatalnoki állást vállalt, majd 1941 és 1946 között a Brit Királyi Légierőnél szolgált radarspecialistaként. Ugyan tevékenyen nem vett részt az angliai csatában döntő szerepet játszó radarok kifejlesztésében, ő volt az egyik oktató, aki kiképezte használatukra a földi személyzetet, a háború második felében pedig olyan rendszereken dolgozott, amelyek lehetővé tették a légiirányítóknak, hogy radarképek alapján rossz időjárási körülmények idején is biztonságosan „rávezessék” a leszállópályákra a repülőgépeket.
E rendszerek a háború alatt nem kaptak szerepet, ám Clarke munkája hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati szövetségesek képesek voltak légi úton ellátni 1948–1949-ben a szovjet blokád alá vont Nyugat-Berlint. Az egymást néhány percenként követő, korábban repülésre alkalmatlannak ítélt körülmények között is útnak induló repülőgépek képtelenek lettek volna ellátni feladatukat, ha csupán saját műszereik adataira, illetve pilótáik érzékeire tudnak hagyatkozni. A repülésbiztonságot nagyban javító rendszerek aztán gyorsan utat találtak a polgári légiközlekedésbe is.
Clark-pálya és a regények
Clarke másik nagy eredménye a geostacionárius pályák alkalmazási lehetőségeinek felvázolása volt. A leszerelése után matematikusi és fizikusi tudományos fokozatot szerző Clarke úgy vélte, hogy a Földdel szinkronban keringő állomásokkal (tehát a földi megfigyelők számára az égbolton változatlan helyen állni látszó műholdakkal) megoldható lehet az egész bolygót lefedő vezeték nélküli kommunikáció. Több mint egy évtizeddel az első műhold fellövése előtt jelent meg az ezt taglaló cikke a Wireless World című folyóiratban, majd a következő évtizedekben számos publikációjában fejtette ki ezzel kapcsolatos elképzeléseit, gyakorlati ötleteit.
Mint tudjuk, mára valóban műholdak biztosítják a kommunikáció mellett a navigációs rendszerek vagy éppen a meteorológiai előrejelzés működését, Clarke hosszú éveken át tanácsadóként is dolgozott az ezek kiépítésén fáradozó mérnökök és tudósok mellett – érdemei elismeréseként az Egyenlítő feletti 36 ezer kilométeres magasságban található geostacionárius pályát a Nemzetközi Csillagászati Szövetség Clarke-pályának nevezte el.
Időközben folyamatosan írt tudományos-fantasztikus elbeszéléseket és regényeket is, e tekintetben az igazi áttörést a Stanley Kubrickkal közösen kiötölt és megírt, 1968-ban könyvként kiadott és filmként is bemutatott 2001. Űrodisszeia hozta meg számára. A bemutató idején ugyan megbukott a film, ám a következő években kultikussá vált az alkotás, világhírnévhez segítve a forgatókönyvvel párhuzamosan a regényt is papírra vető Clarke-ot. Időközben Clarke Srí Lankán telepedett le, az 1960-as évektől kezdve már végleg a szigeten élt, itt írta újabb és újabb, díjakat és elismeréseket halmozó műveit, egészen 2008-as haláláig.
