A legtöbb mozi- és tévéfilm szerint a középkori parasztok mind ugyanúgy néztek ki: mosdatlan arc kukucskál ki egy csuklya alól, testüket tunika és gyapjúnadrág fedi. Ha egyáltalán látszik a cipőjük, az a tanya vagy mocsár sarával szennyezett. Akár Britanniában, Bretagne-ban vagy Aachenben éltek, a közkeletű feltevés szerint a középkor embere homogén, mintha társadalmi státuszuk, vagyonuk, étrendjük, mi több, még a ruházatuk is egyforma lett volna az egész kontinensen. Ugyanakkor elég egy pillantást vetni a korszak feljegyzéseire és krónikáira – amelyek természetesen hosszú időszakot ölelnek fel –, hogy rájöjjünk, hazug beállításról van szó.
Vegyük például szemügyre a napjainkban London nyugati részén fekvő Ruislip lakóit, akik 1246-ban egy kis, gazdálkodó közösséget alkottak Middlesexben. Itt lakott Roise, a molnár felesége, valamint Nicholas Brakespear, egy szabad birtokos, aki semmibe vette a helyi hatóságok rendelkezéseit. Itt lakott még Hugh Tree, akinek a nyája rendszeresen bejárt a földesúr kertjébe. Ha a XIII. századi Ruislipben barangolhatnánk, találkozhatnánk a sörfőző Alice-szal, Salvage özvegyével, vagy Agnottával, aki a juhász szeretője volt. Néhányan a többieknél tehetősebbek voltak, így például Roger Hamo elég jómódú volt ahhoz, hogy 20 shillinget fizessen egy 12 tagú helyi esküdtszéknek azért, hogy kivizsgálják azt, van-e joga a földterülethez, amit egy másik helybéli férfi, Gilbert Bisuthe is sajátjának vallott. A hatóságoknak az a meghatározása, amely szerint néhány paraszt, így például Nicholas Brakespear kisbirtokos volt, arra utal, hogy másokat viszont bérlőknek vagy jobbágyoknak tekintettek. Páran közülük egész jól boldogultak, mások viszont vitába keveredtek egymással, mint például William Slipper és Druet özvegye, akik a birtokaikat határoló sövényről vitatkoztak.
Azért tudunk egyáltalán ezeknek az embereknek az életéről, mert a Normandiában fekvő, és a ruislipi majorság urának számító beci apátság bírósági anyagában említették őket. Az egyik iratban olvasható, hogy 1246-ban, „az áldozócsütörtököt követő keddi napon” (május 22-én) igazságot szolgáltattak Roise-nek, Nicholasnak, Agnottának és másoknak. Ma már mindegyikükre úgy tekintünk, mint „parasztokra”, de a közösségről egy adott időpontban készített pillanatfelvétel elárulja, hogy ez az általánosító címke olyan embereket vesz egy kalap alá, akiknek a társadalmi státusza és élettapasztalata igencsak eltérő volt.
Sztereotípiák a képernyőn
Mindez arra figyelmezteti az utókor emberét, hogy ne általánosítsa a középkori parasztokról kialakított képét – de sajnálatos módon mi, mai világunkban nem vettük figyelembe ezt a figyelmeztetést. A „negatív” vízió szerint a középkori Európában a parasztok rövid, siralmas életet éltek (sztereotípiánk a latin, keresztény Nyugat felfogását tükrözi). Ebben a felfogásban nemcsak a széles körben elterjedt betegségek és a higiénia hiánya sújtja a korabeli embereket, amivel minden, a mai, modern kort megelőző korszakot asszociálunk, hanem azt is feltételezzük, hogy a kapzsi klérus és a földesurak erőszakos elnyomásában éltek. Más mai elképzelések olyan képet festenek róluk, amely egy utópikus koncepció része: az elégedett középkori parasztot úgy ábrázolják, mint aki felszabadult az állandó, kényszerű munkavégzés alól, és egyéni és közösségi autonómiában élt.
Ez a két, ellentétes felfogás a tévé- és filmfeldolgozások közember-ábrázolásán alapul. A középkort bemutató legtöbb film parasztábrázolása egyszerűen szemfényvesztésen alapul, amennyiben a parasztokat hatalom nélküli szolganépnek ábrázolják. A tömegjelenetekben szereplő parasztok arca sáros, míg a valódi főhősök – a királyi ház tagjai, a nemesek és a papság – viszik előre a cselekményt. A parasztok csak abban az esetben érvényesülnek ezekben a feldolgozásokban, ha a nemes, katonai miliő részesei: így például a Milla Jovovich által játszott címadó karakter a Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz (1999) című filmben, vagy a Heath Ledger alakította, kitalált parasztfigura, aki részt vesz egy lovagi tornán a Lovagregény (2001) című filmben.
Még gyakoribb eset, amikor a parasztok név nélküliek, cselekvőképtelenek, és csak a magasabb rangú szereplőkkel szembeni kisebbrendűségüket érzékelhetjük. Ezt tapasztalhatjuk a Mennyei királyság című (2005) filmben is, ahol a keresztes lovag nemesúr, Ibelini Balian, akit Orlando Bloom játszik, arra tanítja az éhező levantei parasztokat, hogyan öntözzék földjeiket, bár a valóságban ez a technológia a Közel-Keleten már évezredek óta ismert volt. Néhány más film ezzel szemben hősies szabadságharcosként ábrázolja a parasztokat egy a korrupt hűbérurakkal vívott, jók a rosszak elleni harcban. Vegyük például a Robin Hood, a tolvajok fejedelme (1991) vagy A rettenthetetlen (1995) című filmet, ahol a főszereplő William Wallace (Mel Gibson) egy közembert, „a nép fiát” testesíti meg – valójában a kisnemességhez tartozott.
Ezekben az elbeszélésekben kevés hely marad az árnyalatoknak, az ábrázolás kétpólusú: a tömegeket állítják szembe az arisztokráciával, és mellőzik a közbülső társadalmi rétegek bemutatását. A rettenthetetlen című filmben például Wallace-t az állítólag mellette álló skót nemesek árulják el, míg a közemberek támogatják ügyét. Ezek a történetek valójában egy régóta létező, mai nézetet tükröznek, vagyis a zárkózott, becstelen elit és a józan, mindennapi emberek közötti egyenlőtlenség tézisét testesítik meg, ugyanakkor a középkori parasztság alakjának romantizált képét nyújtják.
Talán a vígjátékok kerülnek legközelebb ahhoz, hogy bemutassák a parasztságnak a középkori társadalomban elfoglalt helyét. Ennek legjobb példája az 1975-ben bemutatott klasszikus film, a Gyalog galopp, ennek is különösen az a jelenete, amikor Artúr király (Graham Chapman) és a két paraszt (Michael Palin and Terry Jones) egymással társalognak. A film részben a mai baloldali szervezetek szatíráját nyújtja a parasztoknak azzal az állításával, hogy ők egy „anarchoszindikalista közösséget” testesítenek meg. Ugyanakkor modern filmekben ábrázolt úr–paraszt viszony egyik legtömörebb összefoglalása hangzik el, amikor Artúr megragadja és igyekszik elhallgattatni az egyik parasztot, aki azt mondja: „Látják? Az erőszak velejárója a rendszernek!”
Erőszakosak, elmaradottak és szolgalelkűek
Ugyanakkor a legtöbb sztereotípiához hasonlóan a paraszti életet bemutató mai ábrázolások nem teljesen alaptalanok. Mégis, többet árulnak el rólunk, az ipari civilizáció embereiről, mint a középkorról. A felvilágosodás óta a „Nyugat” népei hajlottak arra, hogy magasabb rendűnek tekintsék magukat mindazoknál, akik korábban éltek. Ebben a vonatkozásban a „középkori” mindannak antitéziseként funkcionál, amivel magunknak hízelgünk, amilyen kedvező képet magunkról festünk. Ugyanis civilizált, racionális, technológiailag fejlett, szabad és egyenlőségpárti embereknek tekintjük magunkat. Ezzel szemben azt feltételezzük, hogy a középkor emberei – elsősorban a parasztok – feltétlenül erőszakosak, babonásak, szellemileg elmaradottak és szolgalelkűek voltak.
Az ezzel szembenálló fantáziálás – vagyis, hogy a középkori parasztok idilli életet éltek – azon az elidegenedés-érzésen alapul, amit a mai emberek az ipari forradalom óta éreznek. A múlt napjaink romlottságával szemben egy romantikus alternatívát jelenthet: egy olyan időszakot testesít meg, amelyben az emberek hitelesebben éltek, közelebb álltak a természethez, erősebb közösségeket alkottak, és mindezt nem tették tönkre a modern kapitalizmus elvárásai. Innen erednek azok az az utóbbi időben a közösségi médiában is igencsak elterjedt vélemények, amelyek szerint a középkori parasztok több szabadnappal és szabadidővel rendelkeztek, mint a XXI. századi nyugati munkások.
Azoknak az embereknek az életmódjára vonatkozóan, akik mai elnevezésünk szerint a középkorban, vagyis hozzávetőleg a VI. század elejétől a XVI. századig éltek, ennek a kétféle beállításnak kevés hasznát vehetjük, épp azért, mivel mindkettő mai, modern előítéleteken alapszik. Ennek az időtartamnak – vagyis kereken ezer évnek – a hossza már önmagában is magyarázatot nyújthat a megítélésével kapcsolatos általánosítás korlátaira. Még ha kizárólag Európára koncentrálunk, akkor is nagyon eltérő földrajzi tájegységekkel, környezettel és uralmi rendszerrel találkozunk, amelyek tíz évszázad alatt alakultak ki, és ezért a paraszti élettapasztalat széles tárházát tartalmazzák. Végül, mint azt Ruislip példája is mutatja, még egy helyen belül is a „parasztok” néven egy kalap alá vett emberek sok tekintetben különböznek egymástól, nemük, vagyoni viszonyaik, szabad vagy nem szabad státuszuk és egyéb jellemzőik alapján.
Küzdelem a szabadságért
Azok a parasztok, akik szerencséjükre szabad paraszti státuszban voltak a Római Birodalom bukását követő századokban, viszonylagos szabadságot élvezhettek. A korábbi birodalom városi központjai mindenütt összezsugorodtak, a földbirtokosok hatalma is csökkent, ezzel szemben a helyi települések lényeges autonómiára tettek szert. A VI-VIII. századi vidéki életre vonatkozó források ritkák, de a fennmaradtak tanúsága szerint arra következtethetünk, hogy ebben az időszakban a szabad parasztok kevésbé szenvedtek az őket kizsákmányoló földesuraktól, mint a középkori történelem bármely más korszakában.
A Karoling-korszakban komplexebbé és nyomasztóbbá vált a különböző arisztokrata és egyházi elitek hatalmi struktúrája, amelyek a parasztoktól beszedett terménytöbbletre támaszkodva vagyonosodtak. Ez a korszak a frank király, Nagy Károly 768-tól kezdődő uralma alatt érte el fénypontját, aki 800–814 között a pápa áldásával a Római Birodalom uralkodójának is tekintette magát.
Ebben az időszakban a hercegek és hercegnők, grófok és grófnők, püspökök és apátságok a Karoling-udvartól óriási birtokokat kaptak, ahol hűbéri jogokat gyakorolhattak a birtokaikon élők felett. Így például 868 körül egy anya és a leánya – Cotefrida és Hungund –, mindketten szabad emberek, a nagyhatalmú Karoling apátságnak, Sankt Gallennek ajánlották fel földjeiket, amelyeket hűbéri birtokhasználatra kaptak vissza. Ebben az új kapcsolatban a kölcsönösség elve érvényesült, mivel ettől kezdve anya és leánya az apátság védelmét élvezte, ugyanakkor mindez csökkentette személyi szabadságukat és a földhasználathoz kötődő jogaikat.
Az ilyesfajta megegyezések kikezdték a szabadok és nem szabadok státuszának korábbi éles különbözőségét a parasztok között. Ez a folyamat felgyorsult, amikor a Karoling Birodalom helyét az úgynevezett érett középkor idején (950–1300) kisebb királyságok vették át. A legtöbb történész egyetért abban, hogy ebben az időszakban lokalizálódás és hatalmi privatizáció ment végbe, vagyis a kisebb hatalmú, erőszakos földesurak kezébe került a hatalom. Ezt nevezik Európa egyes részein feudális átalakulásnak. Európa központi régióiban – ideértve Angliát, Franciaországot, Németalföldet, Németország nyugati és Itália északi részét – a parasztok az életük minden vonatkozását ellenőrzésük alatt tartó földesurak hatalmába kerültek. Olyan kérdésekben is a földesurak döntöttek, amelyekben régebben közösen határoztak, mint a falusi jogszolgáltatás. A földesurak egyre több munkát követeltek és egyre nagyobb bérleti díjat csikartak ki még a bérlőként és nem jobbágyként földjeiken élő parasztoktól is.
Lázadók és radikálisok
E sűrűn lakott területeken kívül azonban a paraszti élet sokkal szabadabb volt. Az említett évszázadokban a nagy népességszaporulat hatására erős kivándorlási hullám indult meg. A latin rítusú kereszténység határain túli hódítások – Ibériától Kelet-Európáig – arra ösztökélték a hódítókat, hogy kedvezőbb feltételeket biztosítsanak a vándorló parasztoknak, gyakran az ott élő lakosság kárára.
A középkor utolsó fázisa – a XIV. századtól a XVI. század elejéig – a legjobban dokumentált időszak, amely fényt vet az eltérő életkörülményekre a társadalom minden szintjén, így a paraszti lakosság, a nők és férfiak életének viszonyaira is. Bár az éhínségek és a visszatérő világjárványok – mint például az 1347–1351-es pusztító pestisjárvány – sok nyomorúságot és egyben népességcsökkenést is eredményezett, de hatásuk vegyes volt, és nagyban függött a helyi körülményektől.
Nyugat-Európa nagy részén, elsősorban Angliában és Franciaországban a középkor utolsó szakaszában a jobbágyság intézménye eltűnőben volt, ezzel szemben néhány szegényparaszt bizonytalan életkörülmények között, nincstelen bérlőként vagy az egyre fogyatkozó kisbirtokok tulajdonosaként élt. Ugyanakkor Kelet- és Közép-Európa több területén, mint például Poroszországban, Magyarországon vagy Lengyelországban egy második jobbágyság alakult ki, és itt a nemesség szigorúbban ellenőrzése alá vonta a parasztságot, mint bármikor korábban. Közben más területeken, mint például a dán–német határon fekvő Dithmarschenben és a ma Svájchoz tartozó Appenzellben önkormányzó paraszti köztársaságok jöttek létre, ahol erővel verték vissza a hűbérúri törekvéseket.
A késő középkorból rengeteg bizonyíték maradt fenn, amelyek mind azt tükrözik, hogy a parasztok nem voltak passzív áldozatai a rájuk ható biológiai, gazdasági és politikai nehézségeknek. A parasztok aktívan keresték annak a módját, hogy e nehézségekből – néha a bíróságokon, időnként fegyveres lázadással – előnyösebb helyzeteket teremtsenek. A nyílt lázadások egyre gyakoribbakká váltak, különböző csoportok eltérő okokból lázadtak fel, ami újabb emlékeztető arra, hogy a paraszti körülmények és tapasztalatok mennyire eltérőek voltak. A híres példák közé tartozik az 1358-as észak-franciaországi Jacquerie parasztháború, továbbá az angol parasztlázadás 1381-ben, illetve 1450-ben a kenti Jack Cade-féle felkelés.
Ezen felkelésekkel összefüggésben közelebb juthatunk ahhoz, hogy meghalljuk a középkori parasztok hangját – néhányan közülük kifejezetten radikálisan fogalmaztak. Jean Froissart a XIV. században írt Krónikájában felidézi, hogy a Jacquerie parasztháború kitörésekor egy falugyűlés így fogalmazott: „a francia királyság nemessége, a lovagok és a földesurak elárulták az országot, ezért jótett lenne, ha mindnyájukat elpusztítanák”. Angliában pedig Thomas Walsingham krónikaíró szerint, amikor John Ball pap prédikált az 1381-ben Blackheath-en összegyűlt parasztoknak, akkor a következő, híressé vált szavakkal adott hangot a szolgasággal szembeni elégedetlenségüknek: „Míg Éva szőtt és Ádám kévét hordott, ki látott akkor lovagot és lordot?”
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, decemberi számában olvasható.
