A mondás, miszerint „a kutya az ember legjobb barátja” nemcsak gyakran előbukkanó közhely, hanem tudományosan alátámasztható tény. Ízlés dolgában vitának helye nincs, de itt nem is rólunk, emberekről van szó: maga a kutya tart minket a legjobb barátjának. Egyedülálló abban, hogy igényli a társaságunkat, aktívan és célzottan kommunikál velünk, érzi és érti a szándékainkat, hangulatunkhoz igazítja a viselkedését, és saját indíttatásából próbál a kedvünkre tenni.
Nem is csoda, hiszen nincs még egy faj a világon, amelyet ennyire a magunk képére alakítottunk, és ennyire mélyen része az életünknek. A kutya jelzéseit akár még az is azonnal képes értelmezni, aki soha nem töltött huzamosabb időt ilyen négylábúval.
De honnét kerültek mellénk ezek az állatok, és mikorra datálódik barátságunk kezdete? Az idők során számos elmélet született mind a közös ősről, mind az emberrel való kapcsolat kiépüléséről: kedvelt kutatási terület, ahol évről évre jelennek meg az újabb részletek és elméletek. Dr. Kubinyi Enikő etológustól, az ELTE Etológiai Tanszék tudományos főmunkatársától megtudtuk:
Farkas volt az ős
Az eredet, sőt a kutyák egész napjainkig tartó történetének megismeréséhez azzal kell kezdenünk, hogy a kutyafélék rendszertanilag a ragadozók rendjének egy úgynevezett családját alkotják. Kutyaféléken belül pedig megkülönböztetjük a rókák és a kutyák nemzetségét, mindkettőbe több faj tartozik, minket értelemszerűen az utóbbi érdekel közelebbről.
A nemzetség még tovább oszlik nemekre, ezen belül egyik a Canis nem, ide tartoznak faj szintjén a mi kutyáink, a különböző sakálok, a szürke farkas, a prérifarkas és a vörös farkas. Itt vége is a taxonómiának, de el kellett jutni idáig, mert igencsak trükkös csoportról van szó.
A biológiai faj legelterjedtebb definíciójának lényeges eleme ugyanis, hogy két egyed szaporodni tudjon egymással, sőt utódaik is képesek legyenek erre – az öszvérnek például ez nem megy, ezért biztosan nem tekinthetjük a lovakat és szamarakat egy fajnak, hiszen minden újabb öszvérhez lovat és szamarat kell párosítani.
A Canis nem tagjai viszont fajok között is szaporodásra képes utódokat hoznak létre, ezért inkább csak »hagyomány« szerint soroljuk külön fajokba például az aranysakált, a szürkefarkast vagy akár egy kuvaszt. De mivel földrajzilag vagy más okból elkülönülnek, nem alkotnak szaporodási közösséget
– mondja a 24.hu-nak Kubinyi Enikő. Hozzáteszi: az amerikai kutatók például a kutyát a szürke farkas egy alfajának tekintik.
Az egymással való kereszteződés nagyban befolyásolta kutyáink múltját, de hatással van jelenükre és jövőjükre, és ez vad rokonaikra is igaz, éljenek a világ bármely pontján, nevezzék őket bárhogy. Így már az is sokkal inkább érthető, hogy egészen az utóbbi évtizedekben mérhető közelmúltig az aranysakál éppúgy elfogadható kutyaős volt, mint a szürke farkas. A modern genetikai vizsgálatok azonban tisztázták a helyzetet: a kutya minden kétséget kizáróan ősi farkasoktól származik.
A mai szürke farkasok biztosan nem pont olyanok, mint az ősi farkas, hiszen az elmúlt évtízezredek alatt ők is megváltoztak. Mindenesetre a kutya és a farkas nagyon közeli rokon, és ha alkalom adódik, ma is keverednek egymással.
Hogyan kezdődött? Biztosat nyilvánvalóan senki nem ismer, így csak a legvalószínűbb elméletet vázolhatjuk fel.
A farkas választott minket
A mai ember, a Homo sapiens sapiens több hullámban hagyhatta el szülőföldjét, Afrikát, hogy évezredek alatt benépesítse először Eurázsiát, majd az egész világot. Vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, nagyon leegyszerűsítve a prédaállatot megölte és megette, a ragadozót, ha tehette, elkerülte. Főként az emlősök kölykei – akárcsak minket – nyilván őket sem hagyták hidegen, és néha egy-egy „cuki” kicsit be is vihettek a táborukba, hogy nevelgessék.
A legtöbb vadállat felnövekedve visszatért a vadonba, de a farkasok valószínűleg szívesen beilleszkedtek az emberek csoportjába, elkísérték őket a vadászatokra. A legalkalmazkodóbbaknak lettek utódaik, a kezelhetetlenektől viszont megváltak. De létezik más teória is a farkas háziasításáról.
Úgy gondoljuk, a farkas lehetett a kezdeményező fél, ő választotta magának az embert
– emeli ki az etológus.
A kíváncsi és folyton éhes állat a táborok köré húzódhatott, gyakran talált maradékot, sőt az emberi ürülék is értékes tápanyagokat tartalmazott számára – sok gazdi tudna arról mesélni, egyes ebekkel mi küzdelem zajlik az emberi fekália elfogyasztás kapcsán még manapság is. A háziasítás a legutóbbi jégkorszak mélypontján kezdődött, ekkoriban az emberek több húst zsákmányoltak, mint amennyit el tudtak fogyasztani.
Az effajta táplálékszerzési lehetőségből, a maradékevésből azok az egyedek profitáltak leginkább, akik kevésbé féltek őseinktől: természetes szelekció zajlott, önszántukból „háziasodtak” azzal, hogy a bátrabbaknak lett több utódja, az ő génjeik terjedhettek el. A vadállatot ugyanis elsősorban az különbözteti meg a háziasítottól, hogy előbbi páni félelmet érez az ember jelenlétében, nemhogy közeledne hozzá, inkább tűzön-vízen át menekül.
Idővel az ember ráébredhetett, hogy az egymás mellett élésből profitálhat: a farkasok takarítottak, jelezték más embercsoportok vagy veszélyes ragadozók érkezését. Sőt idővel vadásztehetségüket is kihasználták, a kölyköket pedig elkezdték szelektálni. Itt azért ne valamiféle tenyészprogramra gondoljunk, egyszerűen csak jobban segítették, netán magukhoz vették a szelídebb egyedek kicsinyeit és ők jobb kondícióban több utódot hagyhattak hátra, míg a rossz természetű példányokat elkergették vagy agyoncsapták.
Az együttműködés pedig azért épp a farkassal válhatott egyre szorosabbá, mert rengeteg köztünk a hasonlóság. Külsőleg persze nehezen találunk bármilyen egyezést, de a farkas is az emberéhez mérhető szociális csoportokat alkot, a falka közösen neveli az utódokat, és a tagok együttműködnek a vadászatokon.
Eurázsia a bölcső
Hol történhetett mindez és mikor? Pontosan ezt sem tudjuk. A helyszín biztosan Eurázsia, ezen belül a Közel-Kelet vagy Szibéria lehetett, de mind az ember, mind a farkas olyan mozgékony faj, amely helyváltoztatásait tízezer évek távlatából nem látjuk ennyire tisztán. A gyors helyváltoztatás pedig keveredést is jelentett: az ember mellé szegődött faj kiléte nem kérdés, de azóta rengeteg rokon bekapcsolódhatott, ha csak alkalmanként is.
Korábban említettük, hogy a Canis nem fajai közti keveredés jelenleg is befolyásolja mind a kutyák, mind vad rokonaik jelenét és jövőjét. Már Magyarországon is egyre több a kutya-aranysakál hibrid, amelyek valószínűleg sokkal kevésbé félnek az embertől. Ugyanez Olaszországban az ottani farkasokkal jelent problémát, Észak-Amerikában pedig a szürke és a prérifarkasok, illetve kutyák párosodnak egymással rendszeresen.
Kubinyi Enikő érdekességként megjegyzi, hogy az Amerikában megjelent fekete farkasok kutyáktól szerezték a színüket, ami még előnyös is számukra a vadonban.
A lényeg viszont, hogy a hibridizáció miatt bátrabbá váló egyedek az ember szemében „elszemtelenedtek”, komolyabb károkat okoznak, kevésbé tartják tiszteletben az embert, környezetét és legfőképpen haszonállatait. A hibridizáció ráadásul a természetvédelem számára is kihívást jelenthet, gondoljunk csak az európai vadmacskára: a faj fennmaradásának egyik legfőbb kockázata a házi macskákkal való keveredés.
Az első kutya
Visszatérve a kutya (vagyis farkas) és ember barátságának datálásához, a genetikai vizsgálatok nagy szórással, 20-40 ezer évvel ezelőttre teszik a kezdetet, ha ennél pontosabban akarunk fogalmazni, az etológus inkább 25 ezer évet javasol. Hosszú folyamatról beszélünk, eleinte sokáig szabadon éltek mellettünk, jöttek-mentek, rengeteg „vérfrissítés” érkezhetett a vadonból.
A nagy változás a mezőgazdaság megjelenéséhez, az emberek letelepedéséhez, az első civilizációk születéséhez köthető: nagyjából 14 ezer éve az ősi farkas kutyaszerűvé vált. Akárcsak mi a szakmák terén, úgy négylábú társaink is specializálódtak: egyesek továbbra is a vadászatokon segédkeztek, mások már inkább területet, csordát őriztek vagy tereltek. Fontos, hogy ekkor még – és egészen az 1800-as évekig nem – nem igazán különültek el fajták, mert a kutyákat funkciók szerint szelektálták.
Tizennégyezer évvel ezelőtt megváltozott a kutyák külseje is: testük kisebb lett, pofájuk rövidebb, szemfogaik mérete csökkent. Régészeti leletekben az ilyen maradványok már egyértelműen kutyára utalnak
– fogalmaz Kubinyi Enikő, és hozzáteszi: ez is hosszabb folyamat eredménye volt, nem úgy kell elképzelni, hogy egy farkas egyszer csak „kutyát szült” 14 ezer éve, és onnantól kezdve ilyenek kerülnek elő az ásatásokon. A „kutyává válás” egyébként fontos belső változásokat is előidézett, csak a példa kedvéért a farkasnál hatékonyabban tudják hasznosítani a szénhidrátokat – ez a táplálék volt többségben a letelepedett ember mellett.
Domesztikációs szindróma
És vajon miért változott meg a külsejük a domesztikáció hatására? Hiszen nagyon messze vagyunk még a divat irányította tenyésztéstől, a mögöttünk hagyott évezredekben a szelekciót a funkció irányította. A jelenséget domesztikációs szindrómának nevezik, amely következtében az összes háziasított emlősön megfigyelhetők változások: rövidülő arcorri rész, lelógó fülek, kunkorodó farok, gyakori fehér foltok az orr, a farok és a lábak végén, stb.
Kutyafélékkel kapcsolatban oroszországi ezüstrókafarmokon végeztek genetikai kísérletet: attól függően válogatták az állatokat, hogy melyik bírja jobban az ember közelségét. 40 generáció után a rókák már vonzódtak az emberhez, miközben a fülük elernyedt, fehér foltok jelentek meg a bundájukban, farkuk felfelé kezdett kunkorodni, többet ugatnak, a szukák évi egy helyett kétszer tüzeltek – akár a kutyák.
Tökéletesen megfelel a domesztikációs szindróma elméletének, de vajon mi áll mögötte? Miért változik meg egy állat külseje attól, hogy nem fél tőlünk? A választ még csak sejtjük: génkapcsoltság. A háziasítás lényege ugyanis, mint már többször említettük, hogy az állat ne érezzen félelmet az embertől, ne okozzon stresszt a közelsége. Ehhez genetikai változásokra van szükség, és nagyon úgy tűnik, hogy az ezért felelős gének összeköttetésben állnak a morfológiai változást előidéző génekkel.
A különböző feladatkörök eltérő felépítésű és viselkedésű kutyákat igényeltek, úgyhogy megindult a tudatos szelekció, a más-más munkára alkalmas típusok kialakítása. A ma ismert fajták szinte mind csak az ipari forradalom után jelentek meg, mióta a kutyatenyésztés sokak számára elérhető hobbi lett és léteznek kutyakiállítások.
A pincsik farkasok
Mely mai kutyafajták állnak genetikailag a legközelebb az ősi farkashoz? Nem meglepő módon a farkashoz küllemükben is hasonlító fajták, többek között a szibériai husky, az alaszkai malamut, az akita, de „mackósabb” fajtákat is találunk itt, mint a tibeti masztiff, a csaucsau vagy a szamojéd. A laikus számára viszont a legnagyobb meglepetés, a pekingi palotakutya:
Ebben a tanulmányban az első ábra a kutyák családfáját mutatja (helyszűke miatt csigavonalba hajtva), ahol a fekete a farkas jelentette törzs, és az óramutató járásával ellentétes irányba haladva bonthatjuk ki. A sárga ágon lévő fajták állnak legközelebb a közös őshöz, a rózsaszíntől kezdve pedig gyakorlatilag mindegyikük az elmúlt 200 évben jött létre abban a formában, ahogy ma ismerjük.
Egy fajta annál ősibb, minél közelebb van genetikailag a farkashoz, minél régebben alakult ki. A pekingi palotakutya „megoldása” röviden annyi, hogy tartása a császárok kiváltsága volt, a vérvonalat évezredek óta szigorúan őrizték.
Végszóként talán még annyit érdemes megjegyezni, hogy ma már a kutyák akarva-akaratlanul is életünk részét képezik, valamilyen kapcsolatot mindenki fenntart velük. Érdemes belegondolni, hogy egy legalább 25 ezer éves kötelékről van szó, ők képviselik az egyetlen fajt a világon, amely szereti az embert, a barátja akart lenni. A macskások ezzel bizonyára vitatkoznának, mert a macskák között is van hű társ. A háziasításuk viszont csak jóval később, körülbelül 8000 éve indult.
