A XVIII. század közepére a brit gondolkodók egyre több „barbár” szót (Francis Moore, 1735) fedeztek fel, illetve a „romlás nyomait” (Samuel Johnson, 1756) azonosították az amerikai angolban. A függetlenségi háború (1775–1783) lezárása után az amerikai hazafiak viszont attól féltek, hogy az Amerikában elterjedt regionális akcentusok akadályozni fogják a nemzet harmonikus együttélését. Ekkortájt azonban még nem létezett világos különbség az amerikai és a brit angol között, és a nemzeti akcentus hiánya bizony komoly bajba is sodorta az amerikai tengerészeket.
Ők ugyanis elég hasonlóan néztek ki és beszéltek ahhoz, hogy britnek tartsák őket – legalábbis a brit Királyi Haditengerészet kényszersorozó brigádjai rájuk foghatták, hogy dezertáltak, és ez a gyakorlat hozzájárult az 1812-es brit–amerikai háború eszkalálódásához is.
Nagy-Britanniában ezalatt az angol ajkúak a legkülönfélébb akcentusokat használták, melyek többé-kevésbé hasonlíthattak az Egyesült Államokban élő nyelvhez. A XVIII. század végén azonban a felsőosztálybeliek és a tanultak körében egy új akcentus kezdett terjedni, ezt nevezték később „elfogadott”, köznyelvi vagy helyes kiejtésnek (Received Pronunciation, RP). Mivel ez a változat a Közép-Anglia délkeleti régiójában, London, Oxford és Cambridge vidékén honos dialektusokhoz hasonlított a leginkább, a „királynő angoljának”, „BBC-angolnak” és „oxfordi angolnak” is csúfolták később. Mindenesetre az RP egyre inkább a „sztenderd” hangzást jelentette, a regionális akcentusok pedig az ettől való „eltéréseket”. Az RP egyes jellegzetességei, így a car (autó) vagy bath (fürdő) szavakban megfigyelhető „hosszú a” mindinkább elterjedtek más brit területeken is.
Az Angliában elfoglalt központi szerepe ellenére – vagy éppen azért – az amerikaiak nem álltak át az „elfogadott” kiejtésre. Az állandó át- és bevándorlás révén az eltérő angol és a „külföldi” akcentusok összevegyültek, és a területi akcentusok elvesztették éles különbségeiket, végül már egyre jobban egymáshoz és nem a brithez hasonultak. Ez a folyamat talán a XIX. század első felében kezdett felismerhető lenni, és az eltérés ma is tart.
