A harmincéves háború az újkori Európa politika- és vallástörténetének meghatározó eseménye volt, és az érintett területeken rettenetes pusztítással járt. Kevésbé köztudott talán, hogy ehhez a zűrzavaros, fordulatokkal teli konfliktushoz köti a hadtörténészek egy része az úgynevezett „hadászati forradalom” bekövetkeztét is. E folyamat végére a középkori hadviselés végleg elavulttá vált, és megjelentek azok a hadseregek és taktikák, amelyek azután évszázadokig uralták Európa csatatereit.
Kiérdemelte a Nagy melléknevet
Durva leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, a középkorban nagyjából úgy néztek ki a háborúk, hogy két, a hadjáratra innen-onnan összetrombitált hadsereg felvonult egymással szemben, megütköztek, majd valamelyik – az esetek túlnyomó többségében a számbeli fölényben lévő, esetleg terjedelmesebb, főként nemesekből álló lovasságot kiállítani tudó – győzött. Ha nem egy, akkor legfeljebb néhány ilyen csata el is döntötte a háború kimenetelét. Ha mindezt összevetjük mondjuk a napóleoni háborúk idejének a fél kontinensre kiterjedő, több százezer főnyi reguláris katonaságot megmozgató, több hadsereg összehangolt manőverezésére építő háborúival, a különbség nyilvánvaló.
Ha pedig egyetlen emberhez kell kötni e változást, akkor mind a történészek, mind a későbbi korok nagy hadvezérei – például maga Napóleon is – egyértelműen II. Gusztáv Adolf svéd királyra voksolnának. Az 1611-ben, alig 17 évesen trónra lépett uralkodó nehéz helyzetben vette át Svédország vezetését. A belpolitikai válság mellett az ország Lengyelországgal, Oroszországgal és Dániával is hadban állt. Gusztáv Adolf alig több mint húszéves uralkodása alatt nemcsak sikerrel vívta meg ezeket a háborúkat, de Svédországot az európai politikai küzdőtér egyik jelentős szereplőjévé is tette – elsősorban a csatatereken elért eredményeivel.
Nem véletlen, hogy a svéd királyok közül egyedüliként kiérdemelte az utókortól a „Nagy” jelzőt is. De hogyan tudta a mind népességszámban, mind gazdasági lehetőségekben messze a hagyományos európai nagyhatalmak mögött kullogó Svédország felvenni a kesztyűt például a Habsburg Birodalommal szemben?
Az ifjú király a belpolitikai reformok mellett, illetve részben azokra építve teljesen átszervezte a svéd hadsereget. Nemesek és zsoldosok helyett a haderő magját bonyolult rendszer alapján kiválogatott és besorozott svédek alkották, akik egységes egyenruhát viseltek, és hosszú, alapos kiképzést kaptak. A svéd király nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy egységei több formációban is képesek legyenek harcolni, a parancsokat pedig gyorsan és rendezetten hajtsák végre, ezen kívül igyekezett felszámolni a fegyvernemek közötti hagyományos ellentéteket is.
Megreformálta a haderőt
Míg a kor hadseregeiben egyértelműen a lovasság állt a ranglétra csúcsán, a gyalogságot pedig még a tüzérek is mélyen lenézték, a svédeknél követelménynek számított, hogy a lovas katonák adott esetben gyalogosan is harcoljanak, az ágyúkat pedig mind nekik, mind a gyalogosoknak tudniuk kellett kezelni. Gusztáv Adolf ezen felül a legmodernebb, legnagyobb tűzgyorsaságra képes muskétákkal szereltette fel gyalogságát, ráadásul minden ezredet kis kaliberű, könnyen mozgatható ágyúkkal látott el.
Összességében minden intézkedése egy irányba mutatott: növelte seregének gyorsaságát és manőverező-képességét. A harctéren is több újítást vezetett be: katonáit hosszabban elnyújtott, következésképp kevésbé mély arcvonalba rendezte, lovassága pedig a közelről leadott pisztolysortűz után rá is rontott az ellenségre, hogy közelharcban igyekezzen megtörni sorait. Szükség esetén gyalogsága is bekapcsolódhatott a rohamba, miután a jó kiképzésnek és a modern fegyvereknek köszönhetően rettenetes golyózáporral zilálta szét az ellenséges formációkat.
Miután Svédország 1630-ban a protestánsok oldalán megjelent a harmincéves háború német hadszínterén is, 1631-ben már egész Európa láthatta, mire képes az újjászervezett svéd hadsereg. A breitenfeldi csatában Gusztáv Adolf annak ellenére aratott döntő győzelmet a Tilly gróf vezette császári erők felett, hogy szász szövetségeseit már az ütközet elején megfutamította a császári lovasság. A következő évben aztán újabb döntő győzelem következett: 390 éve, 1632. november 6-án a király és szövetségeseinek serege a svéd veszély miatt reaktivált rettegett zsoldosvezér, Wallenstein seregét is legyőzte.
Gusztáv Adolf azonban már nem élte meg a győzelmet, a csata zűrzavarában elszakadt testőrségétől, és levágta őt az ellenséges lovasság. Az általa végrehajtott reformok ugyan még sokáig a világ élvonalában tartották a svéd haderőt, a zseniális hadvezér elestével a győzelem ellenére is kedvezőtlen irányba fordultak az erőviszonyok a protestánsok számára, újabb szakaszt indítva ezzel a harmincéves háborúban.
Vannak persze olyan történészek is, akik mind a hadászati forradalom elméletét, mind Gusztáv Adolf ebben játszott személyes szerepét eltúlzottnak tartják. Ők rámutatnak arra, hogy a svéd király minden újítása megjelent már a megelőző években, ő pedig csak azért alkalmazta ezeket ilyen radikálisan, mert sem elég embere, sem elég nyersanyaga nem volt hagyományosabb háborút vívni. Akárhogy is, Gusztáv Adolf volt a talán tőle függetlenül is megváltozott hadviselés első nagy, nemzetközi hírnévre szert tett hadvezére, így megérdemli, hogy a „modern hadviselés atyjaként” emlékezzünk meg róla halálának évfordulóján.
