A XVII. század második felében egyre inkább látszott, hogy a három részre szakadt Magyarország területén jó ideje fennálló hatalmi egyensúly felbomlóban van. Ebben a helyzetben a formálisan török vazallusállamként létező, ám az éppen aktuális erőviszonyok között gyakran valóban önálló politikát folytató Erdély lehetőségeit is újra kellett értékelni. Az útkeresés azonban veszélyes játék volt, ahogy azt II. Rákóczi György fejedelem megtapasztalhatta, miután – értékeléstől függően – bátor vagy éppen kalandor külpolitikai akcióit a törökök 1660-ban hatalmas, Kelet-Magyarországot és Erdélyt feldúló török–tatár sereg küldésével torolták meg, a harcokban maga a fejedelem is halálos sebet kapott.
Lavírozni próbált
Ennek ellenére a török támogatással 1661-ben a helyére lépő I. Apafi Mihály is felismerte, hogy a török erődemonstráció ellenére a fejedelemség jövőjét valamilyen ügyes, a császár és a szultán küzdelmét, illetve az európai nagyhatalmak érdekeit kijátszó hintapolitika szolgálhatja leginkább. Elképzelése valami olyasmi volt, hogy amíg lehet, kivonja országát az összecsapásokból, „begyógyítja a tatár hordák okozta sebeket”, majd megerősödött hátországgal és haderővel a megfelelő oldalon avatkozik be a Habsburg és Oszmán Birodalom következő nagy összecsapásába, végső soron pedig akár még a Magyar Királyság Erdélyből kiinduló újjáegyesítése is lehetségessé válhat.
Utólag talán kimondható, hogy ennek a tervnek kevés realitása volt, ám Apafi az 1670-es években jól haladt a maga számára kijelölt úton: a császári abszolutizmus térhódítása elől menekülő „bujdosókból” viszonylag erős haderőt állított fel, miközben sikerült Erdélyt a túlságosan megerősödő Habsburg Birodalom miatt aggódó európai hatalmak, elsősorban Franciaország szemében egyfajta lehetséges ellenpólusként feltüntetnie. Az újabb fordulatok, különösen Thököly Imre feltűnése azonban komoly csapást mértek elképzeléseire. A kurucokként is emlegetett bujdosókat maga mellé állítva Thököly is lavírozni kezdett Bécs, a Porta és a Fejedelemség között, hogy végül 1682-ben saját, a törökök által elismert államocskát hozzon létre Felső-magyarországi Fejedelemség néven.
A pozícióját immár Thökölytől is joggal féltő Apafi így kénytelen volt csatlakozni a törökök 1683-as, Bécs ostromáig jutó hadjáratához, ezzel viszont meglehetősen kényelmetlen helyzetbe került a Szent Liga következő években aratott döntő győzelmei idején. A fejedelem próbált a keresztény erőfeszítésekhez adandó támogatásáért cserébe biztosítékokat kapni I. Lipót császártól Erdély önállóságának megőrzésére, és 1685-ben még egy titkos szerződésben – a külpolitikai önállóság fejében – garantálta is az uralkodó a fejedelemség privilégiumainak és vallásszabadságának megőrzését, majd a következő évben egy másik szerződésben is elismerte Erdély szuverenitását.
Megszűnt Erdély önállósága
A pozsonyi országgyűlés 1687-ben kimondta a Habsburgok örökös jogát a Szent Korona birtokaira, ez pedig már jól jelezte az események végkimenetelét. A nyáron aratott fényes győzelmei után aztán 1687 őszén Lotaringiai Károly 40 ezer katonájával Erdélybe vonult téli szállásra. Noha a herceg valóban elsősorban serege ellátását akarta ily módon biztosítani (a hosszas háborúkban kimerült magyarországi területeken ez komoly gondot okozott volna), és nem meghódoltatni a fejedelemséget, a hatalmas császári haderő jelenléte Apafi maradék mozgásterét is megszüntette.
Ilyen körülmények között kötötte meg a fejedelem és Lotaringiai Károly a balázsfalvi egyezményt 335 éve, 1687. október 27-én. A szerződést sokan tekintik az utolsó szögnek az erdélyi önállóság koporsójában, ám valójában csak egy volt az egyezmények sorában (és ahogy láthattuk, ezek a változó helyzetben sokszor alig értek többet, mint a papír, amire írták őket). Az uralkodó nevében eljáró herceg ráadásul meg is ismételte a belpolitikai és gazdasági önállóság fenntartására vonatkozó ígéreteket – „kormányzásukba senki sem fog elegyedni”, szólt a szöveg – ám ezért seregei ellátására 700 ezer német forintot követelt, ráadásként a katonák egész télen át tartó etetését is. Cserébe a herceg azt is vállalta, hogy kíméletes lesz a fejedelemség lakóival szemben, „a jobbágyokat ingyenmunkára nem kényszeríti, a nőkön erőszakot nem tesznek”.
De ez se tartott sokáig; miután a főparancsnok elhagyta Erdélyt, alvezérei szemet hunytak a katonaság erőszakoskodásai felett, a következő évben a fejedelemség katonai főparancsnokának kinevezett, hírhedt Caraffa generális pedig már a legkeményebb eszközöket vetette be az önállóság felszámolására és az ellenállás letörésére. 1688 májusában aztán az erdélyi rendek és a fejedelem a fogarasi nyilatkozatban a pozsonyi országgyűlés végzéseit elfogadva a császár és utódai oltalmába helyezték magukat, ennek fejében már csak a vallásgyakorlás szabadságát és a katonaság megfékezését kérték.
A sors különös fintora, hogy az 1691. decemberi Diploma Leopoldinum kiadását, azaz a fejedelemség különállásának és privilégiumai egy részének visszaállítását végül az Erdély pozícióit korábban végzetesen meggyengítő, de Apafi 1690-es halála után török támogatással fejedelemként visszatérő Thököly győzelmei után sikerült elérnie az erdélyi rendeknek.
