Rákosi Mátyás, a teljhatalmú magyar kommunista diktátor egyeduralma Sztálin 1953-as halálával kezdett meginogni. A moszkvai hatalmi harcok aktuális állása szerint ’53 nyarán le kellett mondania a miniszterelnökségről – ezt neveztük korábbi cikkünkben Rákosi részleges és átmeneti bukásának –, de innen még vissza tudott kapaszkodni a hatalomba. Ha nem is személyesen, de a Nagy Imrét 1955 áprilisában váltó Hegedüs András a Rákosi–Gerő-klikk embere volt.
Nagyot bukott, viszonylag gyorsan
„Részleges győzelme” azonban csak átmenetinek bizonyult. A szovjet vezetésben hosszan zajló változások és a magyar kommunista elit egy része kitartó aknamunkájának, „ügyes cselének” eredményeképp 1956 nyarán Rákosinak el kellett hagynia Magyarországot. Hivatalosan saját kérésére moszkvai gyógykezelésre utazott, valójában eltávolították az országból, fontosabb politikai tisztségeiről is lemondatták.
A Szovjetunió fővárosában a tőle megszokott vehemenciával és a felelősség tagadásával, áthárításával küzdött visszatéréséért, amit sem a forradalom leverése után hatalomra jutó Kádár János és köre, sem a vezető szerepét megszilárdító Nyikita Hruscsov nem támogatott. „Gyógykezelése” egyre inkább száműzetéssé változott, miközben Rákosi moszkvai ténykedése a kádári hatalom berendezkedése során már a szovjeteknek is egyre kényelmetlenebbé vált.
1957 nyarán Moszkvából is eltávolították: Krasznodar városában luxuskörülmények között élt, de politikailag elszigetelték – itt engedtük el a fonalat a Rákosi Mátyás életét bemutató sorozatunk előző részében. Most azzal folytatjuk dr. Kolontári Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa segítségével, hogy Rákosi minden erőfeszítése a hazatérésre végül kudarcba fulladt. Átmenetinek tekintett külföldi tartózkodása élethosszig tartott.
Csökönyösen hárít, követelőzik
Hiába élt eleinte teljes luxusban a szovjet állam költségén, Rákosi nehezen tűrte a mellőzöttséget. Folyamatosan panaszkodott körülményeire, útlevelet, mozgásszabadságot követelt, és lehetőséget a Magyarországra való visszatérésre. Hirtelen az is eszébe jutott, ami korábban, másokkal szemben fel sem merült benne: emberként és párttagként neki jogai vannak, amiket a pártszerveknek kötelességük tiszteletben tartani.
A »fogadókészség« ára itthon a teljes politikai kapituláció és visszavonulás lett volna, amire azonban Rákosi nem volt hajlandó
– mondja a 24.hu-nak Kolontári Attila.
Amikor 1962-ben az MSZMP Központi Bizottsága megbízásából Aczél György és Nógrádi Sándor felkereste Krasznodarban, hosszú beszélgetésük során Rákosi még annyira sem ismerte el hibáit vagy felelősségét, amennyire azt 1953-ban vagy 1956-ban megtette. A találkozó egyébként felért egy kihallgatással, Aczélék olyan kérdéseket szegeztek a bukott diktátornak, mint például adott-e utasítást az ÁVH-n belül verőcsoportok létrehozására, kínzásokra, és magyarázatot vártak tőle a Hruscsovhoz írt, a magyar pártvezetést bíráló leveleire is.
Rákosi ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, folyamatosan hárított és magyarázkodott. A múlt bűneit és hibáit igyekezett Sztálinra, Lavrentyij Berijára, Farkas Mihályra és Péter Gáborra kenni, és hangsúlyozta, hogy Lenin idején is voltak törvénytelenségek: verték az embereket, ez az állambiztonság mindvégig bevett gyakorlata volt.
Érvei közt szerepelt – és ebben volt igazság –, hogy ő semmivel nem volt „rosszabb”, mint más vazallus államok vezetői, hiszen mindenhol történtek törvénytelenségek, és tetten érhető volt a személyi kultusz. Az 1956-os „ellenforradalom” kitöréséért a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) által nyakába akasztott részleges felelősséget is azokra hárította, akik szövetkeztek Nagy Imrével, amivel alig burkoltan Kádárra célzott. Rákosi csökönyösségének komoly következményei lettek.
Az isten háta mögött
A forradalom idején Moszkvába menekített kommunista vezetőgarnitúrát 1957-ben automatikusan átigazolták az új párt, az MSZMP soraiba. Rákosit azonban Aczél és Nógrádi sikertelen útja után, még 1962 augusztusában kizárták, ettől kezdve pedig további sorsa formálisan nem számított pártügynek.
A továbbiakban egyszerű állampolgárként bántak vele, ügye a különböző szakhatóságok hatáskörébe került. Ezzel együtt pedig újabb levél érkezett az MSZMP-től a Szovjetunió Kommunista Pártjához (SZKP), melyben a magyar fél közölte: Rákosi nem érdemli meg a számára biztosított különleges életszínvonalat, javasolták ennek leszállítását egy átlagos nyugdíjas szintjére. Emellett olyan tartózkodási hely kijelölését kérték, ahonnan nem tudja folytatni zavarkeltő tevékenységét.
Így is lett, a szovjetek tényleg az isten háta mögé dugták az egykor teljhatalmú magyar diktátort a kirgiz–kazah határon, a Tien-San hegység 6-7 ezer méteres csúcsai közelében fekvő Tokmok (Tokmak) városába
– fogalmaz a történész.
Nemcsak mindentől távol volt ez a hely, de a körülmények is messze elmaradtak attól, amihez „népünk bölcs vezére” hozzászokott. Sőt, a XX. század második felének európai normáitól is. Rákosi és felesége egy kétszobás lakásban élt, a vizet kútról hordták, az illemhely az udvaron volt, fűteni fatüzelésű kályhával lehetett. Nemhogy szakácsnő nem volt, mint Krasznodarban, de Rákosinénak, Feodora Kornyilovának egy ütött-kopott villanyrezsón kellett főznie.
Később ugyan valamivel magasabb komfortfokozatú lakásba költözhettek, de életkörülményeik nem változtak jelentősen, és a magashegység zord időjárása sem lett kedvezőbb: a nyári 30 Celsius-fokos meleget télen erős fagy váltotta, akár mínusz 20-30 fok közötti hőmérséklettel.
Leninre váltott
Ebben a helyzetben az általa gyűlölt Hruscsov 1964-es bukása ébresztett benne új reményeket. Kádár ekkor épp Varsóban tartózkodott, és – Kolontári Attila szavai szerint – a korabeli pesti közvélemény már azt „találgatta”, vajon Kádár vagy Rákosi ér-e előbb haza. Az „aggodalom” feleslegesnek bizonyult, a Brezsnyev–Koszigin-féle új szovjet vezetés nem kívánt radikális változást a magyar–szovjet viszonyban. Rákosi sorsát Moszkva továbbra is a magyar fél akaratától tette függővé – ez pedig épp annyira nem változott, mint az érintett hozzáállása. Ugyanakkor, mivel Sztálin legjobb magyar tanítványaként már nem tudott politikai tőkét kovácsolni, ezért
Ezzel egyértelműen Vlagyimir Iljics születésének közelgő centenáriumát és az eseményre irányuló nemzetközi figyelmet szerette volna a maga javára kamatoztatni. A hozzá eljutó információk alapján bírálta a Magyarországon tomboló „kispolgári hedonizmust”, a maszekvilágot és az általa a kulákok spekulációjának tekintett háztáji gazdálkodást. Közben folyamatosan levelekkel bombázta a magyar és szovjet hatóságokat, hogy egészségi állapota miatt költöztessék más helyre, vagy engedjék meg neki, hogy másik szocialista országban telepedjen le – többnyire Kínát nevezte meg kívánatos célországként.
Ha nem is külföldre, de a Rákosi-házaspárt 1966-ben tényleg elköltöztették, először Arzamaszba, a vakok és gyengénlátók intézetébe, majd Gorkij (Nyizsnyij-Novgorod) városába. Itt életkörülményei és az orvosi ellátás színvonala is javult, ne feledjük, 1967-ben Rákosi már 75. évét taposta.
Jöhetett volna, de nem tette
Hazatérésének engedélyezése a színfalak mögött egyébként folyamatos téma volt a magyar vezetésen belül, miként magyar–szovjet viszonyban is. Ennek érdekében 1968 januárjában ismét Aczél György, illetve Sándor József, az MSZMP KB Irodájának vezetője kereste fel egy ajánlattal, amit Rákosi el is fogadott, legalábbis aláírta az erről szóló nyilatkozatot.
Eszerint úgy élhet Magyarországon, mint bármelyik nyugdíjas, helyeselnie kell a párt irányvonalát, de politikával nem foglalkozhat. Élete hátralevő részében emlékiratain dolgozhat, hozzátartozói körében töltve a napjait. Óriási változás lett volna ez a rámenősségével Sztálin és Hruscsov komfortzónáján is sokszor átlépő Rákosi Mátyás részéről, nem csoda, ha nem hittek neki.
Moszkvában és Budapesten is úgy vélték, Rákosi nem őszinte. Csak az alkalmat várja, hogy Magyarországra visszatérve aktív politizálásba kezdjen, fellépjen a magyar és a szovjet vezetés ellen, ezért továbbra is kockázatosnak tartották hazaengedését
– összegez a történész.
A jól bevált halogatási taktikát választották hát, a kérdést nyitva hagyva bizottságot jelöltek ki Rákosi ügyében, melynek javaslattételét az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás még inkább elodázta. 1970 májusában fogadták csak el a hazatelepítés részletes tervét. Rákosit itthon gyakorlatilag házi őrizet és rendőri felügyelet egyvelege fogadta volna. A rendszabályok egyebek mellett az alábbiakat tartalmazták:
- ismerőseivel csak előzetes bejelentés után levelezhet, a levelezés tartalmát ellenőrzik,
- újságírókat, külföldi állampolgárokat csak előzetes bejelentés után fogadhat,
- a lakásán nem szervez összejöveteleket,
- általában minden olyan magatartástól tartózkodik, ami félreértésre adhat okot.
Két infarktus és jeltelen sír
A 78 éves, szív- és érrendszeri problémákkal küzdő Rákosi Mátyás azonban nem fogadta el a feltételeket, rosszabbnak nevezte ezeket, mint amilyen körülmények között akkor a Szovjetunióban élt. Pedig a szovjetekkel és itthon is már mindent elrendeztek, kijelölték és berendezték leendő lakóhelyét, értesítették a párttagságot, amikor Rákosi megmakacsolta magát. A magyar pártvezetést a természet „mentette ki” szorult helyzetéből:
Halálhírét a sajtóban mindössze egymondatos, a rövidhírek közé elbújtatott közlemény tudatta, holttestét a Moszkvába kiutazott rokonai jelenlétében felravatalozták, majd elhamvasztották, hamvait hazaszállították. A magyar történelem máig egyik leggyűlöltebb személyiségét a Farkasréti temető félreeső kolumbáriumában helyezték végső nyugalomra szűk családi körben – a szertartás negyven résztvevőjéből húsz rendőr volt. A temetésről kizárták a nyilvánosságot, koszorúk, szalagok elhelyezését megtiltották, egyedül öccse, Bíró Ferenc tarthatott rövid búcsúztatót.
És még egy apró közjáték: Rákosi hamvait Moszkvában a Politikai Bizottság tagjainak kijáró urnába tették, ami viszont túl magas volt a magyar szabványhoz. A szertartás alatt ezért egy temetői alkalmazott kivéste a két szomszédos fülkét elválasztó falat, hogy az urna beférjen. A sírt később többször megrongálták, összefirkálták, a maradványokat ezért idővel könnyebben szemmel tartható helyre helyezték, és a Rákosi Mátyás feliratot R. M.-re cserélték. Ma egy teljesen dísztelen, mindenféle felirat nélküli márványtábla takarja a hamvakat.
Kik voltak azok, akik részt vettek Rákosi Mátyás temetésén? Mi lett a feleségével és 11 testvérével, akikkel folyamatosan segítették egymást? Erről szól majd sorozatunk következő, befejező része.
