A Volga-folyó környékén 1942 novemberére a hőmérséklet gyakran -20°C környékére zuhant. A német 6. hadsereg megmaradt katonáinak Sztálingrád (a mai Volgográd) az ősz folyamán korábban elfoglalt házainak és gyárainak romjai között kellett kitartaniuk a szovjet csapatok ellen. „Az emberek éjjel és nappal, védelem nélkül teljesítik a kötelességüket ebben a pokolban” – írta Friedrich „Fritz” Roske alezredes Düsseldorfban hátrahagyott feleségének. – Az étel rossz, és nincs idő vagy lehetőség pihenni. Múlt éjjel csokoládét és cigarettát vittem mindenkinek, aki velem van… amit arra az időre tettem félre, amikor a helyzet még kilátástalanabbá válik… Az oroszok [szovjetek] egész éjjel megpróbálták megkerülni az állásainkat, és elfoglalni [azokat].”
Roske e levelet néhány nappal 1942. november 19-e után írta. Azon a napon indította meg Georgij Zsukov marsall a térségben állomásozó tengelyerők gyenge szárnyai ellen nagyszabású ellentámadását, amelynek következtében a szovjetek hamarosan bekerítették a 6. hadsereget egy, a háború menetét a keleti fronton alapjában megváltoztató hadművelet keretében. Ahogy Roske fogalmazott:
Zsukovnak muszáj volt bevennie – nekünk meg minden áron meg kellett tartanunk.
Roske levele egyike azoknak a korábban kiadatlan dokumentumoknak, amelyek két szemben álló alakulat, a német 6. hadsereg 71. gyaloghadosztályának (amelyben Roske szolgált), valamint a szovjet 13. gárda lövészhadosztálynak (ennek parancsnoka Alekszandr Rodimcev vezérőrnagy volt) küzdelmét mutatják be. Frontvonalbeli parancsnokként Roske szemtanúja volt a Sztálingrádban zajló elkeseredett küzdelemnek, amelyben sem a német, sem a szovjet katonák nem hátráltak maguktól egy centimétert se, miközben emeletről emeletre, sőt néha szobáról szobára foglalták el az épületeket.
Roske naplórészletei és hazaküldött levelei, valamint 1955-ös visszaemlékezése különleges nézőpontból szolgálnak információkkal a romló körülményekről, katonái harci szelleméről, illetve az általuk folytatott harcokról. Ráadásul ezek a források új részletekre derítenek fényt a 6. hadsereg és Friedrich Paulus tábornagy fegyverletételével kapcsolatban is.
A katasztrófához vezető út
Az 1897-es születésű Fritz Roske harcolt az első világháborúban, aztán az 1920-as években egy New York-i építészirodában dolgozott. 1934-ben jelentkezett újra katonai szolgálatra, amikor Németország újra fegyverkezni kezdett Hitler vezetésével; a második világháború kitörésének idejére őrnaggyá nevezték ki, és harcolt az 1940-es franciaországi hadjáratban is. A következő év júniusában, a Szovjetunió lerohanásakor egy gyalogezredet vezetett. Ezután azonban Franciaországba vezényelték, ahol a taktikáról tartott előadásokat a frontszolgálatból kivont tiszteknek. Ezt azonban egy idő után annyira megunta, hogy önként jelentkezett egy egység vezetésére a keleti front déli részén indított új offenzívában. Ez a Fall Blau kódnevű támadás aztán 1942. június 28-án kezdődött meg.
A nyár végére a Szovjetunió az összeomlás szélére sodródott. Hitler Dél Hadseregcsoportjának 1,5 millió katonája és páncélos ékei teljes sebességgel nyomultak előre az orosz sztyeppén, céljuk a kulcsfontosságú kaukázusi olajmezők elfoglalása volt, miközben kelet felé a Volgához igyekeztek kiérni, hogy így biztosítsák a dél felé előretörő erők balszárnyát.
Miután meg volt győződve arról, hogy a németek újra Moszkvát igyekeznek majd bevenni, Sztálinnak most rohamtempóban kellett délre küldeni az erősítéseket, hogy valahogy stabilizálni tudja ott a frontot. Csakhogy mire ez megtörtént, a tengely erői már mélyen a Kaukázusban jártak, és egyes német motorizált egységek már Sztálingrádtól északra, a Volga partján táboroztak. 1942 szeptemberére aztán adott volt a helyzet egy gigantikus összecsapáshoz, amely aztán több mint kétmilliós veszteséggel jár majd, és végleg megfordítja a Harmadik Birodalom hadiszerencséjét.
Parancsnoki szemmel
Ahogy a német erők Sztálingrád felé haladtak, a fronton szolgáló tisztek közül is egyre többen kerültek a veszteséglistára, így 1942. szeptember elején Roskét a 71. gyaloghadosztály 194. ezredének parancsnokává nevezték ki.
Ekkor még a 6. hadsereg gyalogosegységei jó állapotban voltak – legalábbis papíron. Paulusnak, akit délről a 4. páncéloshadsereg támogatott, 24 hadosztálya volt. Azonban a Sztálingrádtól északra fekvő frontszakaszon egyre sűrűsödő szovjet ellentámadások miatt aggódva, ezeknek csak kevesebb mint a felét küldte a város elfoglalására egy 40 kilométeres frontszakaszon, amelyen így is 170 ezer ember, tankok, géppisztolyok és lövegek százai zúdultak rá a szovjet 62. és 64. hadsereg megtépázott, demoralizált maradványaira. A döntő tényező, amely kezdetben a németek felé billentette a mérleg nyelvét, a légierő volt: a csata nagy részében a Sztálingrád feletti égboltot a Luftwaffe uralta.
Vaszilij Csujkov altábornagy parancsnoksága alatt a szovjet 62. hadsereg Sztálingrád belvárosát, illetve az északra fekvő ipari körzetet védte. Ahogy Roskét, úgy Csujkovot is nem sokkal korábban nevezték ki egy sokat látott, még nagyobb csapattest élére, és a német tiszthez hasonlóan ő is kiemelkedő teljesítményt nyújtott az ezután következő öt hónapos, borzasztó körülmények között vívott csatában.
Mielőtt még Csujkov összehúzhatta volna megmaradt erőit, és megállíthatta volna a 6. hadsereg előrenyomulását, Roske hozzálátott ezredének újjászervezéséhez. Ekkorra már a 194. gyalogezredet megviselték a hetek óta tartó heves harcok: egyes századokban már csak néhány tucat fegyvert fogni képes katona maradt, akiket altisztek vagy éppen tiszthelyettesek vezettek – hasonló volt a helyzet a Sztálingrád elfoglalására induló többi hadosztályban is. Roske a tőle telhető legjobban újraszervezte ezredét, hogy gyorsan támadást indíthasson a város ellen. Három gyenge zászlóaljából két erőset alakított, amelyekhez így még extra tartalékok és kisegítő egységek is kerültek. Szeptember 13-án, amikor a többi német ezred még a sűrűn beépített külvárosokban vánszorgott előre, Roske két zászlóalját rohamoszlopokba rendezte, amelyek a mobil tüzérség, valamint a Luftwaffe támogatásával beverekedték magukat a város szívébe. Roske terve az volt, hogy eljut a Volga partjáig, és ezzel kettévágja a szovjet védősereget, miközben el tudja pusztítani a folyón át érkező utánpótlást is, hogy aztán beleszorítsa a védőket a folyóba.
A súlyos veszteségek – köztük azzal az esettel, amikor eltévedt Stuka zuhanóbombázók egy teljes századot pusztítottak el – ellenére Roske egysége végrehajtotta a látszólag lehetetlen küldetést. Néhány órával később két zászlóalja már a folyóhoz közeledett, és olyan épületeket foglalt el, amelyek a szovjetek legfontosabb kikötőhelyéül szolgáló központi mólóra néztek. Miután ezt a fontos célt elérték, Roske írásban is kifejezte egysége iránti csodálatát. „Mindkét zászlóaljtól kiváló teljesítmény volt e siker kiharcolása, miközben saját oldalunk is bombázott minket, az ellenség pedig eltökélten védekezett. Csak azok értékelhetik igazán, hogy mit értek el ezek az emberek, akik túléltek egy ilyen tűzvihart. Sikerült elkerülnünk a tömeges pánikot, a katonák pedig megtartották jó harci szellemüket… Én voltam Sztálingrád közepének ura!”
Megfordul a széljárás
Nem telt el 24 óra sem, és Roske egysége az életéért harcolt, miután Csujkov Rodimcev vezérőrnagy 10 ezer fős hadosztályát vezényelte át a Volgán aznap este, hogy foglalja vissza a városközpontot. Roske emberei megpróbálták megállítani a támadást, minden hozzáférhető fegyverrel tűzesőt zúdítottak a folyón páncélozott csónakokban átkelő, majd a rakparton felfelé kapaszkodó gárdistákra.
Szeptember 26-ára Csujkov átalakította a taktikáját, hogy semlegesítse a németek tüzérségi és légifölényét. Ettől kezdve katonái „átölelték” az ellenséget, frontvonalukat a német állásoktól alig néhány méternyire jelölve ki. Tisztjeit Csujkov arra utasította, hogy „ne hajtsanak végre hadműveleteket teljes egységek, azaz századok és zászlóaljak bevetésével”. E helyett „az offenzívát főként kis csapatok köré kell szervezni, amelyek géppisztolyokkal, kézigránátokkal, gyúlékony folyadékkal teli üvegekkel és páncéltörő fegyverekkel vannak felszerelve”. Ezzel a Vörös Hadsereg létrehozta a városi hadviselést átalakító, legendás „rohamcsapatait”. A nagy létszámú egységek frontális támadásai helyett a szovjetek 4-8 fős csapatokat vetettek be, amelyek kézigránátokkal, egy PPSh-41 géppisztollyal, robbanószerekkel és szükség esetén lángszóróval is fel voltak szerelkezve. Minden ilyen egység képes volt elfoglalni, illetve megvédeni egy-egy épületet, így rugalmas, a front változó körülményeihez alkalmazkodó, „aktív védekezést” tettek lehetővé, s erre volt szükség Csujkov, a 6. hadsereg tartalékainak felmorzsolására irányuló stratégiájának kivitelezéséhez.
A következő négy hónapban a németek és a szovjetek házról házra harcoltak a város központjáért. Ahogy emelkedtek a veszteségek, mindkét oldal egyre inkább olyan egységeket vetett be, amelyek nem voltak hozzászokva a városi hadviselés különleges körülményeihez. Roske katonái végig az események sűrűjében voltak, ahogy egy feleségének, Barbarának írt levelében maga is elmondta: „Folyamatosan kézigránátokat használtunk. 5 kilogrammos robbanóanyagokat dobtunk be az ablakokon. Ha ez még mindig nem hozta meg a várt eredményt, lyukakat robbantottunk a szomszédos falakba, és úgy támadtunk.” „Szinte lehetetlen volt megvédeni a tüzéreket, akiket megpróbáltunk gyorsan megtanítani az általunk használt taktikákra. Nem tudtak lépést tartani és nem fogták fel a helyzetet teljes valójában; nehéz volt erőt verni beléjük, és fenntartani harci szellemüket annyi vérrel és halállal körülöttünk.”
Október folyamán a szovjetek kitartottak a hídfőállásukban, és a harc addig hasonló mederben folytatódott, amíg Georgij Zsukov marsall november 19-én indított ellentámadása be nem kerítette a 6. hadsereget. Januárban a szovjet páncélosok és a nagyszabású gyalogsági rohamok beszorították a németek erőit a városba, ahol Hitler ígéretei ellenére csak a töredékét kapták meg légi úton annak az utánpótlásnak, amelyre szükségük lett volna.
Több tízezer didergő, lesoványodott német katona vonszolta be magát a város Hitler által „Sztálingrád erőddé” kinevezett részébe, azt remélve, hogy itt a szovjetek és az időjárás elől is védelmet talál. Pincékben, csatornákban, a fagyott földbe ásott bunkerekben préselték magukat össze, és várták a végkifejletet. Sokan a város központjába húzódtak be, ahol a 71. gyaloghadosztály, az egyetlen megmaradt, szervezett ellenállásra még képes egység állásai voltak.
Elhúzódó végjáték
Roske még ilyen reménytelen körülmények között is igyekezett végrehajtani kötelességét. „Számunkra immár az volt a prioritás, hogy a lehető legtovább lekössük az ellenséget – míg éhen nem halunk, meg nem fagyunk, vagy le nem lőnek” – írta.
Ezrek haltak meg, amikor a Vörös Hadsereg teljes erejét bevetve elkezdte felszámolni a német ellenállás megmaradt fészkeit. A középső részt, ahol Paulus főhadiszállása is volt, a 71. gyaloghadosztály védte – amelynek élén immár Roske állt, miután felettesét, Alexander von Hartmann tábornokot egy mesterlövész golyója eltalálta január 26-án. Roske ezután Paulus stábjával osztozott az Univermag áruház pincéiben kialakított főhadiszálláson, ahol hadosztályának megmaradt vezetése is helyet kapott. A főhadiszállást folyamatosan pásztázták a szovjet gépágyúk, és lőtték a szovjet aknavetők és tüzérségi lövegek. A német védelmi vonalakat állandóan zaklatták a gyenge pontokat kereső szovjet egységek. Roske leírása szerint:
„Ha a szovjetek találtak egy rést a védelmünkön, azonnal odasereglettek, és ellentámadással kellett visszaverni őket. Általában senki nem aludt az éjszaka; nappal váltásban aludtak az emberek: egy óra alvás, egy óra őrség.”
Az egymás mellé kényszerített Paulus és Roske – akit ekkorra már vezérőrnaggyá léptettek elő – szoros kapcsolatot épített ki. Nem sokkal a végső megadás előtt a főparancsnok adta át a hírt Roskénak arról, hogy megszületett ötödik gyermeke, egy fiú. A hónapok óta zajló harcok okozta stressz, a fáradtság, a rengeteg bajtárs elvesztése, a nyomás, amit az utolsó megmaradt állások védelmének irányítása jelentetett, és erre a fia születésének örömhíre – Roskénak ez túl sok volt, és egy rövid időre elborították az érzelmek. „Elfordultam tőle, és bementem a vaksötét folyosóra, hogy ne látszódjanak a könnyeim.”
A csata vége január 31-én jött el. Roske kiadatlan visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ő volt az, aki kezdeményezte annak a küldöttségnek az elindítását, amely a szovjetekkel közölte a németek megadási szándékát, és ő is vezette azt. Miután fogságba esett, Roskét háborús bűnösként állították bíróság elé, 12 évnyi büntetését szibériai, uráli és kaukázusi munkatáborokban töltötte le. A német hadifoglyok utolsó csoportjával engedték haza, 1955-ben tért vissza Düsseldorfba. Hónapokon keresztül nyomozott egykori bajtársai után, hogy ki élte túl a háborút, miközben próbálta újra megismerni a saját családját. E hónapok alatt állította össze rövid terjedelmű emlékiratainak első vázlatát. Aztán 1956 karácsonyának napján kioltotta saját életét, feleségét és öt gyermekét maga után hagyva.
Nem tudjuk, min ment keresztül Roske a fogságban, és miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz. De a levelek, naplók és visszaemlékezések, amelyeket hátrahagyott sztálingrádi tapasztalatairól, új fényben mutatják be azt a harcot, amely mindkét oldalon neki és sok ezer katonának osztályrészül jutott a világtörténelem egyik legkegyetlenebb ütközetében.
A sztálingrádi csata fordulatairól szóló teljes cikk – a csata kronológiájával és adataival – az újra kapható BBC History magazin 2022. októberi számában olvasható.
