A Népszövetség – hivatalos nevén: Nemzetek Szövetsége – 1919. június 28-án alakult meg, 44 ország részvételével. Kezdeményezője az amerikai elnök, Woodrow Wilson volt, akinek a szeme előtt egy olyan nemzetközi szervezet létrehozása lebegett, amely tartósan szavatolná a versailles-i békekonferencia különféle előírásait, és ily módon a világbékét is. A szervezet alapokmánya ennek megfelelően kimondta, hogy a szerződő felek „kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére”, ennek érdekében „a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják”.
Lengyel indítványra
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása utáni magyar kormányok kezdettől fogva törekedtek a szervezethez való csatlakozásra. Erre utal, hogy az 1920 áprilisában gróf Apponyi Albert elnökletével megalakult Magyar Külügyi Tanács kebelén belül már létrehoztak egy úgynevezett Népszövetségi Osztályt, amelynek a belépés előkészítését szabták feladatul. Mindaddig azonban, amíg a békeszerződést nem fogadták el és nem ratifikálták, nem lehetett szó felvételről. Bár a magyar kormány képviselői az okmányt már 1920. június 4-én aláírták, s az ősz folyamán a magyar Nemzetgyűlés is elfogadta, ahhoz, hogy érvénybe lépjen, a szövetséges és társult hatalmaknak is ratifikálni kellett. Erre viszont csak 1921 tavaszán és nyarán került sor.
Ezért történt, hogy a Corpus Jurisba csak 1921. július 31-én iktatták be XXXIII. törvénycikként. Ezt követően viszont a nyugat-magyarországi harcok és IV. Károly második visszatérési kísérlete késeltette felvételünket, amelyre így végül csak 1922. szeptember 18-án került sor. A szavazás egyhangú volt;
Még az ekkorra már kialakult kisantant államai sem szavaztak ellenünk.
Egyenrangú partnerré váltunk
A felvétel bizonyos értelemben Magyarország „rehabilitálását” jelentette, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia tagállamaként a Magyar Királyságot is közvetlen felelősség terhelte az első világháború kirobbanásáért. Az új ország elvileg minden más állam egyenjogú és egyenrangú partnere lett, gyakorlatilag pedig szélesebb lehetőségek nyíltak meg előtte a külkapcsolatok kiépítése és az információszerzés terén.
A tagság első kézzelfogható eredménye a 307 millió aranykorona összegű népszövetségi kölcsön megítélése volt az ország számára 1924-ben. Ez – a magas kamatok ellenére – érdemben hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtéséhez, az elszabadult infláció megfékezéséhez, az új nemzeti valuta, a pengő stabilitásához és hosszabb távon a magyar gazdaság fellendüléséhez.
A magyar külpolitika alapvető céljának, a revíziónak az elérését a szervezet természetesen nem segítette, de nem is akadályozta. Az egyezségokmány 19. cikkelye ugyanis kimondta, hogy „A Közgyűlés időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztethetné”. A magyar politikusok bíztak benne, hogy a trianoni határok előbb-utóbb ez utóbbi kategóriába fognak kerülni.
Nem tartott sokáig
A csatlakozás napjaiban Apponyi Albert így beszélt erről: a belépés „nem jelenti a megnyugvást azokban az állapotokban, amelyeket a trianoni szerződés reá nézve létesített, hanem jelenti azt, hogy elsősorban és mindenekelőtt a rajtunk elkövetett igazságtalanságoknak békés úton való kiegyenlítésére és javítására törekszünk […], el fog jönni az idő – talán gyorsabban, mint hisszük, amikor a revíziónak kérdését a Nemzetek Szövetsége útján fogjuk megpendíteni, napirendre hozni”.
Ismeretes, hogy Apponyi reménye nem vált valóra. Amikor az 1930-as évek végén a magyar határok revíziójának ügye terítékre került, a Népszövetség de facto már nem működött. Olyan meghatározó jelentőséggel bíró és status quo ellenes államok léptek ki belőle, mint Németország (1933), Japán (1933), Olaszország (1937) és 1939-ben Magyarország is.
Az 1920-as években többször tárgyalta viszont a szervezet az 1920-as numerus clausus törvényt, amely ellen összesen kilenc panasz érkezett, részben hazai, részben nemzetközi szervezetektől. Ezeknek a beadványoknak köszönhető, hogy 1928-ban a Bethlen-kormány rászánta magát a törvény módosítására. Magát a diszkriminációt nem szüntette meg, de enyhítette. A felsőoktatásban tanuló izraelita diákok aránya az 1930-as évek elejére ennek következtében a korábbi 8–10 százalékról 12,5 százalékra emelkedett.
