Az 1886 elején hivatalba lépő brit külügyminiszter, Lord Rosebery izgatottan várta a Viktória királynővel való találkozást. A liberális politikus a harmincas éveiben járt, a királynő pedig már csaknem fél évszázada uralkodott. Aztán nyílt az ajtó, és a hatalmas tapasztalattal rendelkező Viktória elkezdte vizsgáztatni a fiatalembert, hogy az milyen külpolitikát tervez, és eközben egyáltalán nem fojtotta magába a véleményét. „Szorgalmaztam, hogy ne vigyen túl sok ügyet a kabinet elé, mert ott úgy sem dől el semmi –, így a királynő, inkább – vitasson meg mindent velem és Mr. Gladstone-nal”, a miniszterelnökkel. A királynő azt is mondta neki, hogy „gyakran kap megbízható forrásból származó, titkos természetű információkat, amelyek érdekesek és hasznosak lehetnek, ha meghallgatja őket”.
Ezt a rendkívüli beszélgetést Viktória királynő jegyezte fel a naplójában. Az utóbbi időben digitalizált feljegyzések új, meglepő fényben világítják meg az uralkodót, és felfedik mesterkém voltát. Hosszú uralkodása alatt Viktória kiterjedt királyi kémhálózatot hozott létre, beleértve a rokonságát is, Poroszországtól kezdve egészen Spanyolországig. Legalábbis akkor, ha ez megfelelt az érdekeinek. Valahányszor a kormány politikája saját dinasztikus érdekeivel ütközött, nem habozott felhasználni ezeket a forrásokat, hogy kicselezze saját kormányát. Korántsem az a komor alak volt, amilyennek általában ábrázolták, talpig feketébe öltözve, Windsorban elzárkózva.
Sötét művészet
Viktória csak 18 éves volt, amikor – védett gyermekkorát követően – 1837-ben királynővé koronázták. Miután nagykorú lett, a nagybátyja, I. Lipót belga király vezette be a külügyek sötétebb művészetének némelyikébe. Még az elején, a megtévesztő műveletekről szóló egyik tanítás során elmondta neki, hogy az államok gyakran elfogják, elolvassák és újból lepecsételik mások leveleit. Királynőként Viktória ezt az információt felhasználva küldte a leveleit szándékolt üzenettel – pontossal vagy sem – az üzeneteket eltérítő országokba.
Viktória mindezt személyes ügyének tekintette. Amikor elfoglalta a trónt, a kémtelenség hatalmas űrjébe pottyant. A londoni rendőrség, a Metropolitan Police első detektívegységét csak 1842-ben alapították meg, és még évtizedeket kellett várni arra, hogy a Titkosszolgálati Iroda, a Secret Service Bureau, az MI5 és az MI6 elődje megszülessen. A brit közvélemény túlságosan kontinentálisnak tartotta a kémkedést, despotákkal és titkosrendőrséggel társította.
1840. június 10-én kora este a Viktóriát és Albertet szállító hintó elhagyta a Buckingham-palotát a kerti kapun át. Amikor elindultak a Constitution Hill felé, Viktóriát „megsüketítette egy pisztolylövés”. „A kocsink – írta aznap éjjel a naplójába – önkéntelenül megállt.” Mellettük a járdán egy „kis embert” pillantottak meg, a karját „összefonta a mellkasán, mindegyik kezében egy pisztoly”. A támadó gyorsan célzott, és Viktória lebukott, amikor „egy másik lövés…, ami ugyanolyan hangos volt, azonnal követte”. „Te jó ég! – kiáltotta Albert, majd gyorsan összeszedve magát Viktóriához fordult, és azt mondta: – Ne félj.” A királynő biztosította, hogy „a legkisebb mértékben sem riadt meg”, és amikor a rendőrség megérkezett, hogy letartóztassa a merénylőt, Albert megparancsolta a kocsisnak, hogy menjen tovább, mintha mi sem történt volna.
A királynőt rendkívüli módon fogva tartotta az eset. A következő napokban törvényszéki nyomozót játszott, megvizsgálta a közeli falon a golyónyomokat, hosszasan beszélt a miniszterelnökkel arról a bizonyos lövedékről, amit ellenük használtak, valamint, hogy milyen magasra és milyen távolságra képes elhatolni, megvizsgálta a pisztolyt, ami „végezhetett volna velem és talán Alberttel is”. Ragaszkodott hozzá, hogy tájékoztassák a nyomozásról, és megtudta, hogy letartóztattak egy Edward Oxford nevű fiatalembert. A merénylő házában érdekes módon egy Ifjú Anglia nevű, forradalmi titkos társasággal kapcsolatos leveleket is találtak. Oxford azt állította, szervezetének 400 tagja között Hannover királya is szerepelt – aki magának követelte a trónt, ha Viktória meghal –, sőt Lord Palmerston, a külügyminiszter is. Kiderült, hogy az egész összeesküvés a képzelete szüleménye, de felkeltette Viktória érdeklődését a hírszerzés, a titokzatosság és a cselszövés iránt.
Alattomos praktikák
Négy évvel később, miután a titkosszolgálat megalakult Nagy-Britanniában, hatalmas kémbotrány robbant ki. Giuseppe Mazzini, a Londonban élő itáliai forradalmár az tervezte társaival, hogy többekkel együtt elősegítik egy calabriai felkelés kirobbantását. Biztosra vették, hogy a brit kormány felbontja Mazzini leveleit, ezért aztán, hogy tesztelje a dolgot, hajszálakat, mákot és homokszemcséket tett a borítékokba, pecsétviasszal lepecsételte azokat, és elküldte magának valamennyit. Persze lepecsételve érkeztek – árulkodó tartalmuk nélkül. Mazzini dühében riasztotta az egyik politikai szövetségesét, Thomas Slingsby Duncombe radikális parlamenti képviselőt, aki petíciót nyújtott be az esetről a parlamentben. Amikor az incidensnek híre kelt, a parlamenti képviselők dühösen kikeltek az efféle politikai kémkedés ellen.
A palotában Viktória szenvtelen maradt. Együtt érzett királyi rokonaival szerte Európában, akik erőszakos republikánus forradalmakkal néztek szembe, de nem lepte meg a leleplezés, ugyanis maga is gyakran olvasott elfogott leveleket. Megörökítette naplójában, hogy néhányuk „nagyon impertinens” volt, mások „érdekesek”, míg némelyiken egyszerűen nevetni volt kénytelen. Egyszerűen nem értette a Mazzini-afférból fakadó hisztériát, és véleménye szerint a belügyminiszter „a nehéz pillanatokban kénytelen” elfogni a leveleket.
A republikánus mozgalom ebben az időben kezdett erőre kapni, és az Európán 1848-ban végigsöprő forradalmak egzisztenciálisan is kihívás elé állították a monarchikus kormányzást. A brit kormány a halogatás és a gyakorlatias semlegesség közötti pozíciót elfoglalva csöndben élvezte a káoszt európai versenytársai fővárosában. Ezzel szemben Viktória izgatott volt. Egymás után olvasta a kontinensen élő, magas rangú rokonai tervezett meggyilkolásával kapcsolatos jelentéseket, és legalább ennyire aggasztotta a forradalmak gyors terjedése. Különösen akkor rettent meg, amikor rájött, hogy Palmerston egy titkos művelet kapcsán fegyvereket adott el a Nápoly királya ellen harcoló szicíliai lázadóknak. Sietve beírta naplójába, hogy „megdöbbentem [amikor megtudtam], hogy aki ezt tette és szentesítette, az nem más, mint Lord Palmerston!!” Saját titkos forrásai elárulták, hogy Európa vezetői azt feltételezik, hogy titokban Nagy-Britannia áll mindenütt a lázadások mögött.
Lepipálta saját kormányát
A királynő kármentés gyanánt Palmerston visszavonulását szorgalmazta, de nem járt sikerrel. Követelte, hogy a kormánya vegye komolyabban a Londonban tartózkodó forradalmárok jelentette fenyegetést. Királyi titkosszolgálata – ügynökök, családtagjai és barátai Európa fővárosaiban, különösen Németországban – figyelmeztették „a Londonból irányított összeesküvésekről szóló híresztelésekre”, amelyek célja „minden egyeduralkodó meggyilkolása” volt. Rokonai könyörögtek, hogy lépjen közbe, és utasítsa kormányát, hogy intézkedjen a forradalmárok megfigyelése vagy deportálása ügyében. Miután a bécsi forradalom a tudomására jutott, félteni kezdte a „szeretteit”, akik „a tömeg hatalmába kerültek”, és nem finomkodott:
Ezeket a szörnyű republikánusokat ki kellene végezni.
Valahányszor dinasztikus érdekei összeütközésbe kerültek a kormányéval, Viktóriát a tehetetlenségből fakadó frusztráció arra késztette, hogy a saját erőforrásaira támaszkodjon. Az 1850-es évek végén és 1860-as években ez oda vezetett, hogy a porosz udvarban egy nagyon különleges kémet állított munkába. Miután legidősebb lánya, Viktória hercegnő („Vicky”) 1858-ban hozzáment a jövendő porosz királyhoz és német császárhoz, a majdani III. Frigyeshez („Fritzhez”), kényes anyagokat kezdett küldözgetni a porosz udvarból, ami előnyhöz juttatta Viktóriát a minisztereivel szemben.
1864-ben, amikor kitört Dánia és Poroszország között a háború Schleswig-Holstein vitatott területei miatt, Viktória királyi titkosszolgálati hálózatát felhasználva fölényesen lepipálta saját kormányát. Palmerston Dánia oldalán akart beavatkozni, de Viktória a németekkel szimpatizált. Igyekezett elkerülni a háborút Poroszországgal, ezért ragaszkodott hozzá, hogy Palmerston ne fenyegetőzzön azzal, hogy megvédelmezi Dániát.
Vicky információi felbecsülhetetlenek voltak, amelyek segítségével a királynő le tudta torkollni a britek beavatkozási terveit. Vicky rengeteg érzékeny anyagot juttatott el anyjának a porosz tervekről, a csaták állásáról és az időjárási viszonyokról, sőt bizonyos leveleket a férje segédtisztjének segítségével írt. Vicky igyekezett ellehetetleníteni a rivális titkosszolgálati csatornákat, és kritizálta a külügyminisztérium által gyűjtött információkat. Értesítette anyját, hogy a berlini követ „semmit nem ért a német ügyekhez”, „folyamatosan félretájékozott” és „rossz forrásokat” használt. Viktória forrásai messze túlnyúltak közvetlen családján. Laurence Oliphanttól, az ünnepelt misztikustól, írótól, utazótól is szerzett információkat, aki Schleswig-Holsteinben töltötte az idejét, aztán Vickyvel együtt Poroszországból, majd pedig személyesen a Windsor-kastélyban is tájékoztatta a királynőt.
Bismarck ellen
A királynőnek még a kabinetben is volt kéme. Lord Granville, a korábbi külügyminiszter a Királyi Államtanács elnöke lett, és ezáltal rendszeres kapcsolatba került a királynővel. Diszkréten, a tudtuk nélkül jelentette az egyes miniszterek véleményét a palotának. A legújabb információkkal felvértezve és egy téglával a kabinetben Viktóriának sikerült meggyőznie a kormányt, hogy ne támogassa katonailag Dániát. 1864 októberében Dánia lemondott Schleswig-Holsteinről Poroszország és Ausztria javára.
Vicky hírei egyre riasztóbbak lettek. Figyelmeztetett a porosz miniszterelnök, Otto von Bismarck egyre növekvő hatalmára. Bismarck manipulálta a porosz királyt, és 1866-ban arra készült, hogy háborúba keveredik Ausztriával. A brit külügyminisztérium teljesen sötétben tapogatózott az ügyben, és nem tartotta sokra a királyi titkosszolgálat értesüléseit. Pedig Vicky hírei nagyon pontosaknak voltak, és olyan kényeseknek bizonyultak, hogy kódot volt kénytelen használni, amelyhez még a külügyminisztériumnak sem volt hozzáférése. Viktória királynőhöz egész Európából számtalan levél érkezett a királyi családoktól, amelyek arra figyelmeztettek, hogy nagy valószínűséggel ki fog törni a háború. Szász–Coburg–Gotha hercege például bécsi és berlini „bizalmas és megbízható” kapcsolataival hencegett, akik a „legtitkosabb tárgyalásokról” is értesítik őt.
Viktória helyesen mérte fel a beérkező királyi titkosszolgálati információkat, és a háborútól tartva sürgette a közbeavatkozást. Ezzel ellentétben a külügyminisztérium diplomatái ragaszkodtak ahhoz az álomhoz, hogy Németország visszafordíthatatlanul a liberalizmus felé tart. Nem értették meg Bismarckot, és váltig állították, hogy nem fog kitörni a háború. Viktória kívánsága ellenére a kabinet a szigorú semlegesség mellett tette le a voksot. Ezúttal Viktória nem tudta őket meggyőzni, hogy gondolják meg magukat. A háború 1866 júniusában tört ki, hét héttel később porosz győzelemmel ért véget. Viktória továbbra is az izolációs politika ellen érvelt. Közölte a külügyminiszterrel, hogy ő megoszt „minden titkos információt, amit esetleg kap” – pedig valójában inkább azokat a híreket osztotta meg, amelyek az ő pozícióját támogatták.
A nagy játszma
Az Oroszországot és a Brit Birodalmat érintő „nagy játszma” terén Viktória már kevésbé volt jól informált. Második fia, Alfréd, 1874-ben elvette a cár lányát, Marija Alekszandrovnát, és ezért a királynő abban reménykedett, hogy bennfentes információkat kap az orosz udvarból. Sajnos ez a kapcsolat nem minősült olyan minőségű titkosszolgálati forrásnak, mint, amilyet Vickynek köszönhetett. Egyfelől, mert ez közel sem volt olyan boldog házasság, másfelől a pár csak kevés időt töltött Oroszországban. Alfréd csak néhány apróságról tudta értesíteni az anyját. Viktória ezért másfajta kémek után nézett: ilyen volt az utazó, kalandor és katona Frederick Burnaby, aki a birodalom frontvonaláról hozott neki híreket. 1875 őszén lóháton utazta be Oroszországot és Közép-Ázsiát, és sikeresen elkerülte az utazókra leselkedő két legnagyobb veszélyt: az orosz tiszteket és a fagyási sérüléseket.
Amikor visszatért Nagy-Britanniába, Viktória Windsorba rendelte, hogy számoljon be a kalandjairól, és beszéljen a várható orosz fenyegetésről. A királynő mohón hallgatta, és élénken helyeselt, amikor Burnaby kétkulacsosnak és veszélyesnek tartotta Oroszországot. 1877-ben további információkat küldött a frontvonalról, miután Oroszország háborúba keveredett az Oszmán Birodalommal. Oroszország csapatokat küldött a Balkánra, és Viktória meg volt róla győződve, hogy az oroszok be akarják venni Konstantinápolyt. A brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli jobban bízott a cárban, és elhitte, amit az mondott – hogy nem sokkal a török főváros előtt meg fognak állni a csapatai. Viktória a saját királyi titkosszolgálatának köszönhetően úgy gondolta, hogy jobban tudja, mi a valós helyzet.
A török–orosz konfliktus ideje alatt a királynő vad harciasságot tanúsított Oroszországgal szemben. Szégyenkezés nélkül fésülte át a titkosszolgálati jelentéseket, hogy kimazsolázza azokat az információkat, amelyekkel később manipulálta a kormányát, hogy az tiltakozzon az orosz lépések ellen. Egyre több információt követelt, és állandó nyomás alatt tartotta a kormányt. Az egyik miniszter felesége panaszolta, hogy Viktória „nem tud magának parancsolni, szekálja a minisztereit, és a háború felé nyomja őket”. A királynő azzal vádolta a külügyminiszter feleségét, hogy titkokat szivárogtat az oroszoknak, és sürgette Disraelit, hogy „legyen határozott”, azonban a kabinet megosztott volt. Különösen a külügyminiszter vonakodott attól, hogy a birodalom belekeveredjen a konfliktusba.
Így aztán Viktória a saját fedett diplomáciai hálózatához fordult. Egy nem hivatalos üzenetet küldött a cárnak, melyben figyelmeztette, hogy Nagy-Britannia katonailag beavatkozik, ha Oroszország megtámadja Konstantinápolyt. Nem konzultált a külügyminiszterrel, így az üzenet szándékosan túlhangsúlyozta Nagy-Britannia pozícióját, ami királyi blöff volt. A cár végül meghátrált, de csak akkor, amikor a csapatai már mindössze pár napi járásra voltak Konstantinápolytól.
Amikor Viktória 1901-ben meghalt, már 63 éve ült a trónon. Figyelemre méltó eredményeket ért el sajátos titkosszolgálata segítségével. Minden információt kipréselt a hálózatából, ügyesen irányította a kémeket, és saját kezűleg dolgozta fel a kapott adatokat – bár az objektív elemzés nem volt erőssége.
A teljes cikk – amelyből kiderül, hogy bukott le végül Viktória királynő a porosz udvarban kémkedő lánya, Vicky – az újrainduló BBC History 2022. szeptemberi számában olvasható.
