A néhány hét alatt ellentmondást nem tűrően levert hegyaljai felkelés önmagában talán egy külön bekezdést sem érdemelne a történelemkönyvekben, azonban visszhangja és utóhatásai miatt mégis érdemes megemlékeznünk róla.
Bujdosók
Nem véletlen, hogy az eseményekre ott került sor, ahol. A Tokaj környéki és onnan északkelet felé húzódó vidék a három részre szakadt országban végig különleges területnek számított. A Magyar Királyság, az Oszmán Birodalom és Erdély állandóan változó határvidéke egyrészt sokat szenvedett a háborúk pusztításától, másrészt viszont éppen ezért egyfajta sajátos szabadságot is élvezett, a három hatalom közül gyakran egyik sem tudott igazán erős kontrollt gyakorolni felette.
A környék erdős-hegyes vidéke így aztán menedéket nyújtott a máshonnan különböző okokból, például az egyre erőszakosabb ellenreformáció vagy a kettős adóztatás elől menekülni kényszerülteknek, illetve egykori végvári katonáknak és egyéb „kétes elemeknek” is. Ezek, a „bujdosók” néven emlegetett emberek részt vállaltak a szintén főként ezen a vidéken zajló Habsburg-ellenes harcokban is, utoljára a tiszavirág életű felső-magyarországi fejedelemséget is életre hívó, török támogatást élvező Thököly Imre zászlói alatt.
A XVII. század utolsó éveire azonban ez a sajátos szabadság veszélybe került. Thököly 1691-ben emigrációba kényszerült, a Szent Liga győzelmei pedig a háború frontját messze délre tolták. A tisztázatlan jogállású, fegyverforgatáshoz értő elemekhez újabb, fölöslegessé vált és a katonaélet után a szürke jobbágysors rémétől fenyegetett végvári vitézek is csatlakoztak. I. Lipót pedig a hosszú és költséges harcok után visszavívott országban nem akart várni az uralmát megszilárdító, központosító intézkedésekkel. A kényszerűen elszállásolt külföldi katonák, az adók növekedése és az ellenreformáció is egyre növelték az elégedetlenséget.
Szabadságuk helyreállítása
Egymást követték 1697-ben a császári katonák és tisztviselők, valamint a lakosság közötti kisebb-nagyobb incidensek. A konfliktus végül 1697. július 1-jén, a sátoraljaújhelyi vásár idején fordult nyílt lázadásba. Pontosan nem tudjuk, mi történt, a források szerint Sárospatak német kapitánya jelent meg a vásározók között katonáival, és „vásáradót” próbált beszedni az árusoktól. A szóváltás hamar tettlegességbe fordult, a császáriakat meglincselték, a feldühödött tömeg pedig az élére állt végvári katonák és egykori Thököly-kurucok vezetésével még aznap éjjel elfoglalta Sárospatakot. Miközben egyre többen kaptak fegyverre a környéken, a felkelők kisvártatva már Nagykállót és Tokajt is megkaparintották.
A felkelés vezetői Tokaji Ferenc és Szalontay György lett, akik kiáltványban szólították hadba a népet Thököly nevében. „Az élő és mindenható Istenre kérünk és intünk mindenkit, valakik hazájokat és nemesi szabadságukat keresik és nyomorúság aluli felszabadulásokat kívánják, hogy ez levelünket vévén, elviselhetetlen iga alól való szabadulásokért mindjárt minden haladék nélkül fegyvert fogjanak és régen kívánt szabadságuk helyreállításában Isten neve segítségül való hívatásával velünk együtt szívesen munkálkodjanak” – írták.
I. Lipót és a bécsi Haditanács egy esetleges török beavatkozástól is tartva gyorsan jelentős erőket irányított a helyszínre, és július 16-án Vaudemont herceg vezetésével a császári hadak vissza is foglalták Tokaj várát, majd a hegyek közé behúzódó kis csapatok kivételével gyorsan szétverték a felkelőket, bár kisebb összecsapásokra még nyár végéig sor került.
Rákóczi mögé álltak
A gyors győzelem ellenére a Szent Liga észak-magyarországi és erdélyi csapatainak lekötésével a hegyaljai felkelés részben keresztülhúzta a császári parancsnokság terveit, a Savoyai Jenő vezette fősereget is nehéz helyzetbe hozva. A herceg végül ennek ellenére fényes győzelmet aratott Zentánál szeptemberben, Lipótnak pedig a diadalmámorban eszébe sem jutott erőszakos politikájának felülvizsgálata.
Pedig a látszólag spontán felkelés mögött komolyabb szervezkedés állt, a később Rákóczi oldalán harcoló Esze Tamás és Kiss Albert társaikkal együtt már 1695 óta konspirált a környező megyékben. Őket ugyan még a felkelés előtt lefogatta Károlyi Sándor Szatmár megyei főispán, de annak bukása után szabadon engedték őket, így később tevékeny részesei lehettek a Rákóczi-felkelés kirobbantásának. Tokaji Ferenc már 1697-ben is megpróbálta ügyük mellé állítani Rákóczit, ő azonban ekkor még a bujdosók serege elől egyenesen Bécsbe sietett, hogy tisztázza, semmi köze a mozgolódáshoz.
Annak ellenére, hogy a hadi erőfeszítések veszélyeztetése miatt Lipót a nyár végén már rettenetes kínhalált helyezett kilátásba a tovább harcoló felkelőknek, Tokaji „csak” börtönbüntetést kapott, a rács mögött is halt meg, a „bujdosók” más vezetői viszont szabadlábon élhették meg, hogy Rákóczi vezetésével immár egy sokkal nagyobb sikerű felkelésben vállaljanak szerepet.
