Néhány órával kilövése után már Lajka volt a történelem leghíresebb kutyája. A husky-jegyeket is hordozó, terrier-felmenőkkel is bíró keverék minden beszámoló alapján kedves, jó természetű állat volt, és ekkor már több mint ezer kilométeres magasságban keringett az űrben a Föld felszíne felett. 1957. november 3-a volt, a kilövés helyszíne pedig a Szovjetunióhoz tartozó Kazahsztán. A Lajkát magasba emelő eszköz egy nukleáris töltetek célba juttatására tervezett, átalakított rakéta volt – a legnagyobb a világon. Nagynak is kellett lennie, mert Lajka küldetése az volt, ami a földi élet 3,5 milliárd éve alatt egyetlen organizmusnak sem sikerült: Föld körüli pályára állni. Lajka egy puskagolyó sebességénél tízszer gyorsabban száguldott az űrben, nagyjából 90 percenként megkerülve a bolygót.
Ennek ellenére senki nem vonta kétségbe, hogy a szovjetek világra szóló sikert értek el a hidegháború tetőpontján. Lajka szomorú sorsa azért így is kiváltotta a nyugati állatvédők haragját. Miközben ablaktalan kapszulájában beszíjazva, hét napra elég élelemmel és oxigénnel rótta égi pályáját, a brit Országos Ebvédelmi Liga napi egy perc gyászszünet megtartására szólította fel tagságát, a kutyabarátok pedig az ENSZ New York-i központjánál tiltakoztak. Amit nem tudhattak, az az volt, hogy Lajka ekkor már nem élt: kapszulája néhány órával a kilövés után túlmelegedett. A szovjetek évtizedekig nem hozták nyilvánosságra ezt az információt.
Ma, több mint hatvan évvel később, Lajka az egyetlen űrhajós állat, amelyre a legtöbb ember emlékszik. A valóság azonban az, hogy több ezer állatot használtak – és használnak – űrkísérletekben. Elképesztő már a fajok sokasága is: a kutyáktól az emberszabású majmokon, teknősökön, nyulakon, macskákon, békákon, méheken, pókokon, halakon, egereken, hangyákon, tücskökön, lepkéken, csigákon, medúzákon keresztül egészen a kikerülhetetlen tengerimalacokig.
Gyakorlatilag kivégezték őket
Ugyan Lajka volt az első állat, amely eljutott az űrbe, sokan indultak útra az örök vadászmezőkre rakétákkal már korábban is. Az amerikaiak végeztek először ilyen kísérleteket a már 1948-ban elindult Project Albert nevű programban, amelynek keretében egy sor – mind Albertnek keresztelt – rézuszmajmot helyeztek el átalakított V–2-es rakéták orrkúpjában Új-Mexikóban, majd nyaktörő sebességgel lőtték ki őket az űr szélére.
A túlélési esélyeik gyakorlatilag nullák voltak, ahogy ezt mindenki jól tudta. Az első Albert-repülés előtt valaki az orrkúpra egy Hamlet-idézetet írt fel: „Haj, szegény Yorick! Ismertem” [Arany János fordítása]. Néhány perccel később Albert halott volt, miután ejtőernyője összegubancolódott, ő pedig belecsapódott a földbe. Öt további Albertet lőttek fel, mind az öt elpusztult. Gyakorlatilag kivégezték őket.
De akkor miért csinálták? A programban dolgozó tudósok számára az okok világosak, sürgetőek és erkölcsileg védhetőek voltak. Az Egyesült Államok létét fenyegette úgymond a kommunizmus. Amennyiben az űr lesz a következő meghódítandó terület – sőt akár csatatér –, elengedhetetlen volt tudni, hogyan viselkedne az emberi szervezet ebben az ellenséges környezetben.
Rémisztően hosszú volt az ismeretlen faktorok sora. A lehetséges egészséget veszélyeztető tényezők között ott volt a szívleállás, a vakság, az agykárosodás, az izombénulás, nem is beszélve a sugárzás okozta különféle borzalmas rákos megbetegedésekről. Abban sem voltak biztosak, hogy egy rakéta kilövésekor fellépő hatalmas gyorsulás mit is okozhat egy ember szervezetében – akár teljesen össze is roppantaná? Senki sem tudta. Így hát állatokat küldtek, hogy kiderítsék.
Lekötözve, áramütéssel képezték őket
Az amerikaiak azért választottak majmokat – és később emberszabásúakat, így csimpánzokat –, mert biológiailag közel állnak az emberhez. Úgy tűnik, azt senki nem vette számításba, hogy ha úgy néznek ki, mint mi, akkor elképzelhető, hogy hasonlóan éreznek is hozzánk. Az emberszabásúakról a repülésük előtt készült képek igencsak kellemetlen érzéseket váltanak ki az emberből:
Miután egy 1959-es teszt után, amelyben két majmot, Able-t és Miss Bakert egy ballisztikus, az űr határán fel-le ingázó pályán lőttek ki, egy riporter megkérdezte Ashton Graybiel kapitányt a haditengerészet Űrorvosi Intézetétől, hogy miként viselkedtek az állatok kiképzésük során. „Ezek a majmok szinte önkéntesek – válaszolta. – Nem kényszerítettünk egyetlen majmot se egy teszt végrehajtására sem, ha ellenkezett.”
Ötven ilyen „önkéntes” népesítette be a NASA csimpánzkolóniáját az új-mexikói Holloman Repülőorvosi Laboratóriumban. Gondozójuk, Edward Dittmer orvostechnikus azzal kezdte „kondicionálásukat”, hogy 1,5 méter közönként elhelyezett székekbe szíjazta őket, megakadályozva ezzel, hogy egymással játsszanak. Arra is kiképezte a csimpánzokat, hogy egy pszichomotor nevű készüléket kezeljenek, azaz fényjelzésekre húzzanak meg bizonyos karokat. Ha rossz választ adtak, áramütést kaptak a talpukba. A pszichomotort az űrrepülésekre is magukkal vitték.
Egy később Hamnek elnevezett fiatal hím volt az első, amelyik repült. 1961 januárjában, miközben az első emberi űrrepüléshez vezető versenyfutás a célegyeneshez közeledett, Hamet a floridai Cape Canaveralból lőtték fel egy döntő fontosságú próbarepülés keretében. A nagyközönség megnyugtatására a NASA sajtóközleménye kifejtette, hogy „csak jogszerűen megszerzett állatok felhasználására kerül sor, és felhasználásuk minden esetben a jog által megszabott keretekhez igazodik”. Azt elfelejtették megemlíteni, hogy Hamet kölyökként szakították el anyjától vadászok Afrikában, hogy aztán 457 dollárért adják el a NASA-nak.
Sorozatban kapta az áramütéseket
Ham repülése óriási sikerként lett elkönyvelve, de számos technikai probléma jelentkezett közben, Ham pedig majdnem megfulladt, amikor kapszulája elkezdett süllyedni az Atlanti-óceánon, 150 kilométerre a kijelölt leérkezési ponttól. De végül kapott egy almát a szolgálataiért.
Ham utódja, Enos intelligenciája kimagaslónak számított. Ő volt a kolónia megkérdőjelezhetetlen ásza a pszichomotoros gyakorlatokban, karjai tökéletes koordinációban, követhetetlen sebességgel dolgoztak. Az egyik gyakorlat során a csimpánzok egy kar pontosan 50 alkalommal való meghúzása után kaptak egy banánt, Enos olyan gyorsan megértette, miről van szó, hogy hamarosan már nyújtotta a karját a banánért a 49. húzás után.
Ami gondozói szerint hátráltatta fejlődését, az a dühe volt. „Senki soha nem fogta kézbe Enost” – emlékezett vissza Dittmer. A csimpánz egyszer székletével dobott arcon egy látogatóba érkező szenátort. Azonban képességeit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így 1961 novemberében őt is fellőtték Cape Canaveralból, és Föld körüli pályára állították. Ő volt az első (és az utolsó) csimpánz, amelyik ezt megtette, küldetése John Glenn (a harmadik amerikai űrhajós) útjának főpróbája volt.
Borzalmas élmény lehetett. A pszichomotor meghibásodott, Enos ezért egymás után kapta az áramütéseket (összesen 35-öt), akkor is, amikor jó kart húzott meg. Hihetetlen, de egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a csimpánz megpróbált rájönni, mi lehet a baj, és ki is javítani, de az elektrosokkok csak jöttek. Miután Mercury űrkapszulájával a Bermuda-szigetek közelében vízbe csapódott, Enos letépte ruháját, az összes rá csatlakoztatott elektródát, sőt még a katéterét is, annyira feldühödött. És egy csodálatos egy és negyed óráig, amíg az emberek meg nem jöttek a helikoptereikkel, szabad lehetett.
Négylábú együttműködés
Pontosan ez volt az a rebellis viselkedés, aminek a kockázata miatt a szovjetek elsődleges választása az emberszabásúak helyett a kutyákra esett, bár használtak egereket, patkányokat és egy nyulat is. „A kutyák – fejtette ki Vlagyimir Jazdovszkij, a szovjet állati űrprogram vezetője – jól reagálnak a tréningezésre.” Az emberszabásúak nem annyira, mint a mellékelt példák is mutatják.
A szovjet kutyák nem huzigáltak semmilyen karokat az űrben, ahogy a szovjet kozmonauták sem. Feladatuk az engedelmesség volt, és a küldetés kibírása – hozzányúlni semmihez nem volt szabad. Végül is ez volt a kultúra, amelyben a híres Ivan Pavlov arra kondicionálta kutyáit, hogy nyáladzani kezdjenek egy csengő hangját meghallva. Bizonyos tekintetben tehát a két szuperhatalom által választott állatokban is tetten érhető a két ellentétes ideológia. A kollektív jót az egyén elé helyező társadalomban a függetlenséget nem támogatták, a kutyák azt teszik, amit mondanak nekik, akárcsak egy rendes szovjet polgár. Nem tépkedik ki a katétereiket.
Lajka, a leghíresebb kozmonauta eb, csak egy volt a sok közül. 1951-től a szovjetek nagyjából 41 kutyát lőttek fel, a program körüli elképesztő titkolózás miatt a pontos szám máig sem ismert. Feltehetően legalább 22 meghalt közülük. Az egyetlen feljegyzett lázadásra akkor került sor, amikor az egyik kutya megszökött, miközben éppen a rakétához vitték. Helyére egy olyan kutya került, amely szerencsétlenségére éppen a kantin környékén oldalgott a legrosszabb időpontban.
A szovjet űrprogramba „felvett” kutyák a moszkvai utcákon befogott kóbor nőstények voltak. A sok szigorú előírás között volt, hogy elég kis termetűek legyenek ahhoz, hogy beférjenek az apró kapszulákba. A szükséges paraméterek listája olyan hosszú volt, hogy a sintéreket is sikerült felbosszantani vele. „Parancsolják esetleg – panaszkodott egyikük –, hogy kék szemük legyen és C-mollban vonyítsanak?” Sok kutyát először a neves moszkvai Durov állatszínházban kezdtek idomítani, aztán a Légi és Űrorvosi Központban, teljes titokban folytatódott a kiképzésük, ahol egyre nagyobb mértékű és egyre tovább tartó bezártsághoz szoktatták őket.
Verseny a túlélésért
Egyetlen szovjet kutya fellövéséről sem adtak ki hírt – legalábbis addig biztos nem, amíg sikerrel nem jártak. Az állami paranoia olyan magas szinten volt, hogy egyes űreszközökre még bombákat is telepítettek, amelyek úgy voltak programozva, hogy felrobbanjanak, ha az eszköz és benne a tehetetlen állat letérne a pályájáról, és netalán egy kapitalista ország felé zuhanna. 1960 decemberében pont ez történt az egyik szovjet űreszközzel – fel is robbantották. Három héttel később egy másik – két kutyával a fedélzetén – tért le a kijelölt pályáról, és Szibériában ért földet. A mentőcsapatnak a legkeményebb télben kellett elérnie hozzájuk, mielőtt a bomba működésbe lépett volna. Éppen csak, hogy sikerült.
De a paranoia majdnem ennél is tovább ment. Titkos iratokból kiderül, hogy amikor négy hónappal később, 1961 áprilisában Gagarin lett az első ember az űrben, egy magas rangú KGB-s tiszt komolyan felvetette, hogy arra az űrkabinra is helyezzenek el egy bombát. Javaslatát végül elutasították.
A Szovjetunió 1966-ban állt le a kutyák űrbe küldésével, de más állatok ettől még repültek. Említést érdemel az a két sztyeppi teknős, amelyek 1968 szeptemberében megkerülték a Holdat, még az Apollo–8 (emberi) legénysége előtt, akik decemberben indultak útnak. A szovjet Hold-program súlyos lemaradásával e teknősök egy utolsó szalmaszálat jelentettek, hogy visszatérhessenek a Lajka-féle dicső napok.
Addigra már más nemzetek is beálltak a sorba. Franciaország 1963-ban lőtte fel az egyetlen macskát az űrbe: egy fekete-fehér, Félicette nevű nőstényt, amelyet egy párizsi állatboltban vásároltak. Az első „asztromacskának” titulált állat sorsa a 13 perces repülése végén az eutanázia lett, ahogy a legtöbb, a laboratóriumból ki sem jutó társának a 14, erre a célra kiválasztott macska közül. Egy másik akkor halt meg, amikor rakétája a kilövőálláson robbant fel.
Ahogy a hidegháborús hangulat lassan a háttérbe szorult, aztán a Szovjetunió is összeomlott 1991-ben, ezek a kísérletek is egyre nagyobb ellenérzéseket váltottak ki. 1996-ban a PETA állatvédő szervezet tagjai összeláncolták magukat a NASA washingtoni központjában, tiltakozásul két rézuszmajom a közös orosz–amerikai biológiai műhold, a Bion–11 fedélzetén történő fellövése ellen.
A kilövés ennek ellenére megtörtént, a NASA-nál pedig a szokásosnál is jobban drukkoltak, hogy minden rendben menjen. De nem így történt. Miután az egyik majom, Multik egy a kéthetes út után egy nappal elvégzett biopszia közben elpusztult, a tiltakozások dühös tüntetésekbe torkolltak. Ezután egyetlen főemlőst sem küldött az űrbe sem az Egyesült Államok, sem Oroszország. Az űrkutatásnak ez a fejezete lezárult.
Nagyszerű apró lények
De a történet itt még nem ért véget. Leszámítva – egy feltehetően csak a propagandában létező – 2013-as űrmajmot, manapság az egerek, pókok, méhek, legyek, halak és a bolygó egyik legszívósabb többsejtű élőlényei, a medveállatkák az űrprogramok résztvevői. Utóbbiak egészen hihetetlen módon 12 napig az űreszközön kívül is túléltek az Európai Űrügynökség 2007-es küldetése során.
Az 1998 óta a Föld körül keringő Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén egy egész sornyi különböző apró állat megfordult. Legutóbb 2021-ben a Cargo Dragon fedélzetén egy kis tintahal érkezett, hogy a tudósok a mikrobák és a gazdaszervezetük kapcsolatát vizsgálhassák. Könnyen elképzelhető, hogy Kína új, Tiangong (Mennyei Palota) nevű űrállomására is hamarosan érkeznek állatok, csatlakozva ahhoz a plüsstehénhez, amely már most is ott tölti napjait. Ahogy a szovjetek, a kínaiak is lőttek fel kutyákat titokban az űrbe az 1960-as években, de azóta nem használtak erre a célra négylábúakat.
Miután 1983-ban, közel 20 évet töltve egy állatkertben, Ham elpusztult, maradványait részben eltemették – bár a csontvázát egy marylandi múzeum kapta. Senki sem tudja, mi történ Enos testével, miután alig egy évvel repülése után elpusztult. Belka és Sztrelka – két egykor ünnepelt kutya, amelyek 1960-ban visszatértek a Föld körüli pályáról – a moszkvai űrmúzeum bejáratánál várják a látogatókat, kitömve.
A NASA majmai közül többen is magas kort éltek meg az Ames kutatóközpontban, Kaliforniában. Kiszivárgott iratok szerint az utolsó 27-et, köztük több Parkinson-kórban szenvedőt, egyetlen napon részesítettek „kegyes” halálban 2019-ben.
A teljes cikk a BBC History magazin nyomtatott vagy digitális áprilisi számában olvasható.
