Az első világháború után létrejött, újjászületett, megnagyobbított vagy megcsonkított kelet-európai államok egyik legfontosabb törekvése biztonságuk megteremtésére irányult. Előre lehetett látni, hogy a versailles-i status quót több nagyhatalom – elsősorban Németország és a Szovjetunió, de mellettük Olaszország is – nem tekinti véglegesnek. De revízióra törekedett némelyik kisállam, mindenekelőtt a jelentős területeket veszett Magyarország és Bulgária, továbbá Albánia is. A dezintegrálódást ezért többen közülük csak az átrendeződés első lépésének tekintették, amelyet az új államok regionális együttműködésének kellett volna követnie.
A keletre irányuló német és a nyugati irányú orosz-szovjet expanziós törekvések feléledésétől tartva ezeket a terveket a francia, brit és távolabbról az amerikai külpolitika is támogatta. 1920–1921-ben így jött létre a Magyarországgal szemben megszerveződött kisantant, majd jóval később, 1934-ben a Bulgária és Albánia sakkban tartására törekvő Balkán-paktum Románia, Jugoszlávia, Görögország és Törökország részvételével.
Védelmi blokk a Baltikumban
A Németországgal és a Szovjetunióval szembeni védőöv északi szárnyát az eredeti francia és lengyel elképzelések szerint Lengyelország, a három balti állam (Litvánia, Észtország és Lettország), valamint Finnország alkotta volna. Ennek létrehozása érdekében úgynevezett balti konferenciák kezdődtek, amelyeket 1919-től évről évre megtartottak, sőt a külügyminiszterek olykor ezektől függetlenül is találkoztak.
Az ígéretes együttműködésre kezdettől árnyékot vetett azonban a Lengyelország és Litvánia közötti határvita. Bár a nyugati hatalmak sürgetésére 1920. október 7-én Lengyelország elismerte a litvánok igényét a déli határövezetben fekvő Wilnóra (Vilniusra), a lengyel hadsereg két napra rá váratlan rajtaütéssel elfoglalta a történelmi okokból mindkét nemzet szemében ikonikus várost. A wilnói terület – mintegy 15 ezer négyzetkilométer – ezt követően névlegesen független, valójában azonban Varsótól függő kis ütközőállammá alakult, amelyet a lengyel hadsereg egyik tábornoka irányított.
Litvánia történeti fővárosának lengyel megszállása érzékenyen érintette az öt balti állam közötti együttműködés tervét. Az egész baltikumi térségre kiterjedő biztonsági koncepció – egyes elképzelések szerint föderáció – illuzórikussá vált. Az 1921 júliusában megrendezett újabb balti konferencián Litvánia külügyminisztere már nem is vett részt. A finn külügyminiszter ezért csak a maradék négy állam védelmi szövetségére tett javaslatot. Finnország és a balti államok szerették volna, ha az együttműködésbe Svédország és Norvégia is bekapcsolódik, ám a két skandináv államnak ez egyáltalán nem állt érdekében. Úgy gondolták, hogy őket sem Németország, sem a Szovjetunió nem veszélyezteti, ezért legjobb politika a szigorú semlegesség. Erre egyébként a finn politikusok jelentős része is hajlott.
Szembenállás lett az együttműködésből
Mindezek miatt a négy állam képviselői 1922. március 17-én Varsóban nem egy szoros együttműködésről írtak alá megállapodást, hanem csak egy megnemtámadási és konzultációs védelmi szerződést kötöttek. Ebben valamennyi résztvevő kötelezte magát, hogy nem köt egymás ellen irányuló szerződést, és külső, nem provokált támadás esetén egymás segítségére sietnek.
A moszkvai vezetés a varsói szerződést a Szovjetunió ellen irányuló agresszív törekvések kifejeződésének deklarálta, és mindent megtett annak érdekében, hogy diplomáciai úton ellensúlyozza. Ezt a célt szolgálta a Németországgal kötött 1922. április 16-ai rapallói egyezmény, és még inkább az 1926-ban aláírt litván–szovjet paktum. Ez utóbbiban a két fél kötelezettséget vállalt arra, hogy nem nyújtanak támogatást egymás ellenségeinek, továbbá a Szovjetunió elismerte Litvánia jogát Wilnóra és környékére. Az északi regionális együttműködés helyett a Baltikumban így a valóságban egy lengyel–lett–észt és szovjet–litván szembenállás alakult ki, amely válsághelyzetek esetére semmi jóval sem kecsegtetett.
