Meglepő, miket tanulhatunk a középkori románcokból. Az egyik igen kedvelt történetből a következő ügyes ötletet kapjuk: egy szép nő úgy tarthatja távol nem kívánt udvarlóit, ha egy kis rothadó csirkehúst tesz a hóna alá. Amint a hódolók megérzik a szagot, minden szerelmi vágyuk garantáltan elszáll. Valószínűleg ez a „csirkehús-erényöv” első feljegyzett alkalmazása.
A csirke az egyik fontos dramaturgiai eleme a Paris et Vienne című románcnak, amely a XV. század elejétől egy csapásra meghódította a középkori Európát. Burgundia udvaraiban mindenki bolondult érte. A híres nyomdász és könyvkiadó, William Caxton fordította le angolra. Svédország utolsó katolikus püspökének és az armaghi (Észak-Írország) érseknek is volt belőle egy-egy példánya. A románcot Spanyolországban kereszténységre áttért muszlimok arab betűkkel írták le (nem sokkal az arab nyelv mindennemű használatának teljes betiltása előtt), de olasz, holland, jiddis, görög és örmény nyelvre is lefordították.
Az összeurópai szenzációnak számító Paris et Vienne azonban aligha tekinthető egyedi alkotásnak, mivel a románc a középkori irodalom legnépszerűbb műfaja volt. Ezek a rendkívül szórakoztató történetek kalandról, szerelemről, párviadalokról és csatákról, a természetfölöttivel való találkozásokról és merész vállalkozásokra induló lovagokról szólnak, továbbá olyan nőkről, akik gyakran egyedül képesek lemészárolni egy sárkányt. A műfaj a tündérmesék, a regény és a mai fantasy őse, amely évszázadokon át töretlen népszerűségnek örvendett.
Mit jelent a románc?
A románc eredete a XII. századi Franciaországba nyúlik vissza. A legkorábbi románcok udvari környezetből származnak, amelynek költői az arisztokrata közönségnek írtak. Az olyan pártfogók, mint Aquitániai Eleonóra és lánya, Franciaországi Mária, Champagne grófnéja, kulcsszerepet játszottak a műfaj kialakulásában. Ami pedig a francia nemesi udvarokban történt, az nagy hatással volt az angol irodalomra is, amelynek legkorábbi románcai nem angolul, hanem anglonormand nyelven – a franciának az angliai nemesség által beszélt változatában – íródtak, hiszen ebben a korban az angol királyok (István, II. Henrik és Oroszlánszívű Richárd) még inkább franciák voltak, mint angolok.
A legkorábbi románcok a történelemben és a legendákban gyökerező ókori szövegek fordításai voltak. A Roman d’Enéas az Aeneis adaptációja, a Roman de Troie pedig a trójai háború történetét meséli újra egy olyan mozgalom keretében, amely a franciát az irodalmi nyelv szintjére igyekezett emelni azáltal, hogy a kezdetleges hazai anyanyelvi irodalomnak latin forrásanyag felhasználásával adott tekintélyt. A költők Artúr királyról és lovagjairól is alkottak meséket, remekül kidolgozva a latin történetekben olvasottakat, illetve új elemekkel és szereplőkkel (pl. Lancelot) egészítve ki azokat. A kulcsfontosságú művek közé tartozik a költő Wace Roman de Brut című műve, illetve Chrétien de Troyes arturiánus románcai, amelyek számtalan elmondása és fordítása az újragondolások hosszú, ma is tartó történetét indította el.
A románcok a francia udvarokból Németország és Németalföld udvaraiba vándoroltak. Hamarosan Európa többi részét is meghódították. A műfaj fokozatosan külön irodalmi kategóriává alakult, amely idővel igencsak sablonossá vált. Főhősei már nem csak klasszikus figurák vagy arturiánus lovagok voltak, sőt egyes románcokban nemes hölgyek játszották a sztár szerepét. Az egyik kulcsfontosságú előrelépés, amely a románcokat megkülönbözteti az olyan korábbi elbeszélő művektől, mint például a Beowulf, az, hogy a szereplőket itt már nem csak a hírnév vagy az uralkodó iránti hűség motiválja, hanem a szerelem is. A harci vitézség nem elég: a tökéletes lovagnak azt is tudnia kell, hogyan bánjon egy hölggyel.
A középkori románcok szerzőiről kevés adattal rendelkezünk. Közülük sokan ma is névtelenek, de azokról sem sok egyebet tudunk, akiknek a nevét ismerjük. A Paris et Vienne című történetet (amelyben a rothadó csirkehús szerepel) például Pierre de la Cépède-nek tulajdonítják, akiről azonban – attól eltekintve, hogy talán Marseille-ből származott – semmi sem maradt fenn. Lehet, hogy nem is ez volt a valódi neve.
Geoffrey Chaucer érdekes kivétel, mivel azon kevés középkori szerzők közé tartozik, akikről nagyon sokat tudunk. Canterbury mesék című művében több románc is található, és ő fordította angolra a nagy hatású Roman de la Rose-t (Rózsaregény) is. Az ismert nevű románcszerzők élettörténetét mégis gyakrabban fedi titokzatos homály, annyit azonban tudunk róluk, hogy igen tanult emberek voltak, akik gyakran nemeseknek dolgoztak.
A kígyófarkú szépség
A románcok legfőbb közönsége évszázadokon át a nemesség volt. A románcok ugyanis – a maguk udvari díszleteivel, a lovagok, hercegek, királyok és nemes kisasszonyok által átélt kalandokkal – a nemesek számára ismerős világot tükrözték. Ezzel a világgal egyeseknek még személyes kapcsolatuk is volt. Ciprus Lusignan-házból való királyai és a Luxemburg-ház egyik ágának tagjai egy románcszereplő leszármazottainak vallották magukat. Ez a szereplő Mélusine, aki azzal tölti szombatjait, hogy a fürdőben pancsol „kígyófarkával, amely akkora, mint egy heringes hordó”. A románc példányait birtokló állítólagos leszármazottak közé tartozott Jean de Berry – II. János francia király fia, aki híres könyvgyűjtő volt – és Luxemburgi Jacquetta, IV. Eduárd feleségének, Woodville Erzsébetnek az anyja. A Kleve hercegség uralkodója a Hattyúlovag hősét tekintette legendás alapítójának. Ebben a történetben a gyermekek lánccal a nyakukban születnek, és amikor a láncot eltávolítják, ők hattyúvá változnak.
Az, hogy a románcok egy elit irodalmi kultúra részei voltak, a kézirataikban is tükröződik. Sok, főként francia románc pazar kiállítású, szépen illusztrált könyvekben jelent meg. Ezek egyik példája a Talbot Shrewsbury Book, amely öt románcot és több más lovagi szöveget tartalmaz, köztük a Térdszalagrend Alapszabályait. A könyvet – amelyben számos, drága festékekkel és aranyfüsttel készült illusztráció látható – John Talbot angol lovag ajándékozta Anjou Margitnak, amikor a francia hercegnő Angliába érkezett, hogy VI. Henrik felesége legyen. Az ehhez hasonló kéziratok egyszersmind státuszszimbólumok is voltak.
A késő középkorban fontos változások történtek. A kéziratok előállításának gyorsabb módszere és a nyomtatás megjelenése sokkal több könyv kinyomtatását tette lehetővé. A románcok Európa-szerte a legkorábban kinyomtatott művek közé tartoztak: a kiadók láthatóan biztosak voltak benne, hogy hamar elkapkodják őket. A Mélusine nem kevesebb mint 54 – köztük két angol nyelvű – kéziratban maradt fenn, de 1600 előtt legalább 73-szor nyomtatták ki, és mindegyik nyomtatásnál több száz példány készült. Az ilyen románcokból lettek a korai európai bestsellerek. Valószínűleg bármely nagyobb európai város bármelyik könyvesboltjában megtaláltuk volna a helyi nyelvre lefordított változatot.
A műveltség és az oktatás elérhetőségének növekedésével a könyvolvasók száma is gyarapodott. A románcokat már nem kizárólag az arisztokrata miliővel társították. Angliában a köznemesség egyre több tagja, a tehetős kereskedők és a felemelkedőben lévő középosztályok is olvastak románcokat. Az ő tulajdonukban lévő könyvek nem voltak pazar kiállításúak; sokukat az egész háznép forgatta.
Ezzel egy időben a románcok előállítása az udvarból városi központokba tevődött át. Ez az elmozdulás a románcok tartalmára is hatással volt: a Sir Amadace egyik hőse egy kereskedő, aki megtanít egy tékozló lovagot arra, hogy az arisztokrata gazdagság mögött gyakran csekély teljesítmény húzódik meg.
Mesék a csodalóról
A románcokat az a jelenség különböztette meg más irodalmi műfajoktól, hogy különösen a nők – mint fogyasztók és pártfogók – körében voltak népszerűek. A románcok Eufémia (Albert svéd király anyja) pártfogásával Svédországba is eljutottak. Yorki Margit angol királyi hercegnő támogatta az első angolul kinyomtatott könyv, szintén egy románc, a Recuyell of the Historyes of Troye kiadását 1473 körül. Stuart Eleonóra tiroli grófné pedig franciáról németre fordította a Ponthus et Sidoine-t.
A nők azonban különösen a románcok olvasását élvezték. Alice Chaucer, Suffolk hercegnője (a híres költő unokája) birtokában volt egy románc négy fivérről, akik egy csodalovon utazgatnak. Az arturiánus románcok tulajdonosai közé tartozott Franciaországi Izabella angol királyné és a rózsák háborújának olyan fontos szereplői, mint Beaufort Margit (Lancasteri Margit), Woodville Erzsébet és Neville Anna. Még (Ávilai) Szent Teréz spanyol apáca is beismerte, hogy szereti a románcokat. Rebecca Lemp – egy asszony, akit boszorkányságért máglyán megégettek – egy románc hősnőjeként, Maguelonne-ként említi önmagát férjéhez írott utolsó levelében.
A románc nőkre gyakorolt vonzerejének egyik oka az, hogy azon kevés középkori műfaj közé tartozott, amelyekben a nők kulcsszereplők voltak. A nők a szentek életében is központi szerepekben tűntek fel, de a románcok valami másfajta lelki keménységről és vértanúságról szóltak. Bár a korai románcokban a nők gyakran egyfajta elnyerni való trófeát jelképeztek, a késő középkori románcokban már okos és olvasott szereplőkként jelennek meg, akiknek tanácsaira a lovagoknak nagy szükségük van. Az Amoryus and Cleopes című románc hölgye tudja, hogyan lehet legyőzni a sárkányt. Cleopes, aki enciklopédikus tudással rendelkezik a sárkányokról és azok gyengeségeiről, elmondja Amoryusnak, hogy azt, amelyikkel szembe kell szállnia, úgy győzheti le, ha drágakövek védelmére bízza magát (rubint és smaragdot kell „mindig a szemére irányítania”), továbbá ha gyógyfüveket (köztük oregánót, édesköményt és tárkonyt) használ a sárkány mérgének ellenszereként.
Ezek az erős női szereplők bizonyára a főként nőkből álló olvasóközönséghez szóltak. De nem mindenki volt kibékülve a románcokat habzsoló nő figurájával. A középkor végén a műfajban egyfajta visszahatás alakult ki, amelynek középpontjában szintén a nők álltak. A bírálók erősen ellenezték, hogy a nők fejét furcsa ötletekkel tömjék tele, és ijesztő figyelmeztetéseket tettek közzé a románc züllöttsége és megrontó hatása miatt. Arra a műfajra, amelyet egykor a kifinomultság és a nemes irodalmi kultúra emblémájának tekintettek, most rásütötték a ponyvaregény bélyegét.
Agytompító szemétirodalom
E finnyás románcellenesség élcsapatát a XVI. századi humanisták alkották. Michel de Montaigne a románcokat „agytompító szemétirodalomnak” nevezte, míg Roger Ascham angol tudós arra figyelmeztetett, hogy az olvasókat ez „emberöléshez és trágár beszédhez fogja vezetni”. Egy kommentátor hozzátette, hogy a románcok „semmi mással nem foglalkoznak, mint a szexszel és a háborúval”. Juan Luis Vives, egy másik kiemelkedő humanista azt hangsúlyozta, hogy a románcok „állati és mocskos vágyakat” keltenek, és különösen a nőkre ártalmasak, akiknek „úgy kell kerülniük ezeket a könyveket, mint a viperát vagy a skorpiót”.
Nem véletlen, hogy ez az erkölcsi közfelháborodás abban a korszakban tört ki, amikor a nőket tekintették a románcok fő olvasóinak. Ebben az időben arról is heves viták folytak, hogy a nők egyáltalán részesüljenek-e oktatásban. E kritikák közül sok alig leplezte azt a felfogást, mely szerint a nőknek tudniuk kell, hol a helyük. Elvégre az a feleség, aki a sajátján túli világokról olvas, lehet, hogy nem elégszik meg azzal, hogy otthon üljön. Ez a népszerű „szennyirodalom” ellen kirohanó sznobizmus volt egyszersmind a kezdete annak az évszázados hagyománynak, hogy a férfiak semmibe veszik a nők irodalmi ízlését és megrendszabályozzák olvasási szokásaikat.
Talán nem meglepő, hogy az ilyen figyelmeztetések nemigen csökkentették a románcok népszerűségét. Egyes románcok rákerültek az egyház által tiltott könyvek listájára, ez azonban ritkán jelentette azt, hogy a forgalomból is kivonták őket. Még Robertus Diabolus legendája is nyomás alatt maradt (pedig annak erkölcsi tanulsága ez: ha az ördöggel alszol, akkor gyermekednek az a szerencsétlen szokása alakul ki, hogy megégeti az apácákat), csupán azt tiltották meg, hogy gyermekeknek tanítsák. A románcok valójában még jócskán a kora újkorban is divatban maradtak. Sokból színdarab, látványosság, ballada vagy a tömegszórakoztatás más formája lett, biztosítva a történet fennmaradását.
A középkori románcok legnépszerűbb szereplői közül egyesek ma is velünk vannak. Elég, ha végigsétálunk a nagyvárosok valamelyik főutcáján, és minden esélyünk megvan rá, hogy megpillantsuk Mélusine-t, amint a legvalószínűtlenebb helyről néz vissza ránk: egy Starbucks kávéspohárról. Ki mondta, hogy a románc halott?
