Amikor az utolsó szamuráj rezsim, a Tokugava sógunátus 1868-ban megbukott, az újonnan létrejövő Meidzsi-kormányzat nagyon komoly emberierőforrás-problémával nézett szembe, amely részben a tradíciókban, részben a magas költségekben gyökerezett. Az előző 265 év során az elit harcos osztály, a szamurájok monopolizálták a katonai és bürokratikus pozíciókat a mintegy 270, többé-kevésbé autonóm tartományi nagybirtokon, melyek fölött a hűbérúr daimjók örökletes módon uralkodtak, valamint a fővárosban, Edóban (a későbbi Tokióban) is.
A Meidzsi-oligarchák – többségük maga is fiatal szamuráj – úgy döntöttek, az örökletes harcososztály uralma visszatartja Japán fejlődését, amely immár nem versenyképes a nyugati államokkal és haderejükkel, ezért nyugati mintájú centralizált államigazgatási rendszert vezettek be. A kormány feloszlatta a nagybirtokokat, helyettük polgári kormányzó által irányított prefektúrákat alakított, és nekiment az immár munka nélkül maradt szamurájok illetményének is, hiszen az állami bevétel több mint egyharmadát, majdnem felét a szamurájok költségeinek kifizetése emésztette fel.
Az 1870-es évek első felében illetményüket előbb adózott fizetéssé, majd kamatozó államkötvénnyé változtatták. Mindezzel párhuzamosan a közigazgatást megnyitották a közrendűek felsőbb rétegei előtt, és bevezették a sorozott hadsereget. Megszüntették a régi idők immár maradinak tűnő szamuráj kiváltságait is, amilyen
A szamurájok jelentős része nem állt ellen a változásoknak, sőt akadtak, akik meg is könnyebbültek, hogy végre kedvük szerinti foglalkozást választhatnak, egy erőszakos kisebbség azonban rendre fellázadt. Az utolsó nagyobb összeütközés a szamurájok és a kormánycsapatok között az 1877-es úgynevezett szacumai lázadás idején volt, amely egyfelől megmutatta a modernizált hadsereg felsőbbrendűségét a nemesi harcosokkal szemben, másfelől ténylegesen is véget vetett a szamurájok rendjének.
