Apró termetük és jórészt föld alatti életük ellenére a hangyák a rovarvilág legfajsúlyosabb képviselői, talán a teljes szárazföldi ökoszisztéma legnagyobb hatású állati szereplőiként is jellemezhetjük őket. A találkozás az ember részéről sokszor kellemetlen, legyen szó a konyhában morzsa után kutató aprónépről vagy „szárnyas hangyák” hirtelen inváziójáról. Arról nem is beszélve, milyen életre szóló élménnyel gazdagodik az, aki túrázáskor meggondolatlanul egy erdeivöröshangya-várra ül le megpihenni.
Ilyenkor a gyilkos gondolatok minden mást megelőznek, holott ez a legtöbbször indokolatlan, a problémát ugyanis nem fogja megoldani. Ha pedig kicsit közelebbről megismerjük ezeket a lényeket, elképesztő érdekességeket találunk a „hangyafüsttől” a szuperorganizmusokon keresztül odáig, hogy egy hangya nem is hangya, a közösség viszont szuperorganizmusként működik. Olyannyira, hogy a „mikrovilágban nagyjából az történik, amit a hangyák megengednek”. Dr. Csősz Sándorral, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársával beszélgettünk.
Tíz kilónyi rovarból négy hangya
Bármilyen furcsa is, rendszertanilag a hártyásszárnyúak közé tartoznak, ahova a darazsak és a méhek, utóbbi csoport a legközelebbi rokonuk: 150 millió éve, elválásuk kezdetén még nem lehetett volna megkülönböztetni egymástól egy méhet és egy hangyát. Mivel azonban a föld alá „költöztek”, a szűk járatokban a szárnyak már csak gátló tényezőt jelentettek, így az evolúció során el is tűntek. De nem teljesen.
Az ivaros alakok, azaz az úgynevezett szűz királynők és a hímek rendelkeznek szárnyakkal, és repülnek is. Ebből pedig az is nyilvánvaló, hogy amikor „szárnyas hangyát” látunk, valójában nem egy külön fajjal van dolgunk, hanem az éppen nászra készülő egyedek rajzanak akár hatalmas tömegben.
Világszerte 16 ezer hangyafajt ismer a tudomány, túlnyomó többségük trópusi területeken honos. Az Egyenlítőtől északra és délre haladva, ahogy a klíma egyre zordabbá válik, úgy csökken a faji változatosság, hazánkban már „csak” 126 fajt írtak le napjainkig. Ettől függetlenül felfoghatatlan tömeget alkotnak: ha bármilyen adott területről összegyűjtünk 10 kilónyi rovart, abból 4 kilót a hangyák fognak kitenni.
Vagyis a teljes hazai rovarbiomassza 30–40 százalékát e 126 faj egyedei teszik ki, míg 60–70 százalékot a több 10 ezer fajba sorolható egyéb rovar
– mondja a 24.hu-nak Csősz Sándor. Mindenütt jelen vannak, ha nekidőlünk egy fának, szinte biztosak lehetünk benne, hogy az első rovar, ami a vállunkra mászik, egy hangya lesz.
Legkisebb képviselőik, a tolvajhangyák vagy a törpehangyák dolgozói alig 1–2 milliméteresek, míg például a faodvasító lóhangya igazi gigász a maga 1,5–2 centiméteres testhosszával. Valóban megdöbbentő méret, amikor az ember összefut vele – akár városi környezetben is – eltelik pár másodperc, mire tudatosul, hogy ez egy hangya, és nem valami „nagy bogár”.
Beindul a banda
Magyarország mérsékelt éghajlatán fajtól függetlenül a hangyák védett helyen töltik a telet, lehúzódnak a boly legmélyebb régióiba, vagy ha fában élnek, a törzs belsejébe. Nyugalmi állapotban vészelik át a fagyos időszakot, néha meg-megébredhetnek, ilyenkor a korábban elraktározott táplálékból fogyasztanak. Ha pedig néhány napra 10 fok köré emelkedik a hőmérséklet, mint például mostanában, a dolgozók felfedezőútra is elindulnak a váron kívül.
A valódi aktivitást a tartósabb tavaszi meleg váltja ki, és azonnal hatalmas munka kezdődik: gőzerővel töltik fel a készleteket, a királynő pedig elkezdi a peterakást. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a dolgozók új generációi folyamatosan fejlődnek ki, a nagy versenyfutás a nyári nagy „projekt” sikeréért folyik.
Ekkorra fejlődnek ki ugyanis a hímek és a szűz királynők, amelyek általában két-háromszor nagyobbak a dolgozóknál, de például a tolvajhangyák királynője 50-szer méretesebb az őt nevelő dolgozóknál. Elképesztő mennyiségű táplálék szükséges a felnevelésükhöz, amit nem mindegyik „család” engedhet meg magának. Pontosabban el kell érnie hozzá bizonyos fejlettségi szintet, de előbb nézzük a kezdeteket.
Az ivaros alakok késő nyárra, kora őszre fejlődnek ki, és néhány nap alatt százával, ezrével hagyják el a bolyt, ezt nevezzük rajzásnak. Olyan nagy tömegben emelkednek ilyenkor a levegőbe, hogy a gyanútlan szemlélő kisebb füstoszlopnak nézheti a násztáncot lejtő hangyákat – leggyakrabban tolvajhangyákat láthatunk így – a mező szélén, utak mentén.
Néhány óráig tart az egész, a hímek utána elpusztulnak, a megtermékenyített királynők pedig elvermelnek valamely védett helyen. A következő tavasszal kikelnek az első dolgozók, megszületik az új, önálló kolónia, amelynek legelső dolga a sokasodás.
Szuperorganizmus
A hangyáknak igen hosszú élet adatott a rovarok mércéjével mérve, a dolgozók hat hónaptól néhány éves korukig élhetnek, a királynők pedig sokkal tovább: egyes matuzsálemek két-három évtizedet is megélhetnek – persze fajtól függően. E hosszú életútjukon megállás nélkül ontják magukból a petéket, akár napi több százat vagy több ezret. A trópusokon élő vándorhangyák kolóniája 50 millió egyedet is számlálhat.
Mindezt úgy, hogy az „anya” egyetlen egy alkalommal, az említett rajzáskor párosodik egy, legfeljebb 3–4 hímmel, majd élete végéig testében tárolja és „adagolja” a spermiumot. Ehhez persze óriási test kell, némely trópusi faj királynőinek súlya kisemlősökével, jelesül cickányokéval vetekszik. A kolónia tehát hónapról hónapra, évről évre növekszik, amíg el nem éri azt a létszámot, ahol elkezdhet ivaros egyedeket nevelni.
Azt kell »eldönteniük«, hogy elég erősek-e mondjuk egy szűz királynő kireptetéséhez, vagy még sokasodniuk kellene, és ugyanannyi energiából inkább neveljenek még 50 dolgozót
– hangsúlyozza a szakember.
Amikor az ivaros egyedek létrehozása megkezdődik, azt mondjuk, a kolónia felnőtté vált. Fontos kifejezés, hiszen a „szaporodás”, az „ivarérettség” laikus tudásunk szerint az egyed képessége, itt viszont a kolóniára használjuk. És itt jutunk el a szuperorganizmushoz.
Maga a fogalom hálózatot jelent, ahol az egyedek olyan szinten kapcsolódnak egymáshoz, hogy maga a rendszer ezáltal már egy magasabb szintű egységet alkot. Mint az emberi sejtek, egyedül bármely hangya életképtelen, de az egyedek felett álló szervezet részeként, egymást kiegészítve már egy magasabb szinten élő, hatékony organizmust alkotnak.
Az egész központja pedig a királynő. Az esetek nagyjából felében a kolónia addig él, amíg a matróna, a másik felében viszont párhuzamosan több királynő is „uralkodik”, egyikük pusztulása nem jelent problémát. „Rovarszemmel” és főleg a kontinentális éghajlaton mindenképpen rekordgyanús egy svájci vizsgálat eredménye, amely 80 éves kolóniákat tárt fel – pontosabban ez volt az a leghosszabb időtáv, amelyben egy hangyakolónia fennállását folyamatosan regisztrálták.
Hangyák a lakásban
Visszatérve a mindennapok szintjére, az ember nyilván jogosan bosszankodik, ha a hívatlan vendégek otthonában is megjelennek. Általánosságban ennek három oka lehet, mindhárom külön kezelést igényel.
A leggyakrabban idegenhonos fajok bukkannak fel a lakásokban, ezek a trópusi környezetből származó hangyák nem is élnének túl a természetben Magyarországon. A leggyakoribb közülük talán az apró, 1–2 milliméteres fáraóhangya, amely világszerte annyira elterjedt, hogy ma már azt sem tudjuk, hol lehet az őshazája: India vagy a Távol-Kelet a legesélyesebb. Hosszú sorokban menetelő népes seregeiket nem igazán lehet mással összetéveszteni, ellenük valóban a szakkereskedésekben kapható irtószer a megoldás.
Jelenleg 2–3 ilyen, kifejezetten a lakásainkban megjelenő trópusi faj van jelen Magyarországon, de az intenzív globális kereskedelem folyományaként a jövőben még több felbukkanása várható
– jegyzi meg Csősz Sándor.
A másik gyakori esetben őshonos fajok fészkelnek be a lakásba, vagy a ház mellé települt kolónia tagja tévednek be. Ők a „kis fekete” hangyák, és számukra sem előnyös ez a helyzet, nem érzik jól magukat nálunk. A legjobb, ha ilyenkor gyakran takarítjuk a konyhát, de félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy netán elhanyagoltuk volna a higiéniát.
A mi szempontunkból patyolat tiszta konyhában is megtalálják az emberi szemmel nem is látható ételmaradékokat. El lehet kezdeni őket pusztítani, de minek? Jó eséllyel mindannyiszor vissza fognak térni, ám néhány különlegesen alapos takarítás után önszántukból szedik fel a sátorfájukat. Nem is jönnek arra többet, ha rájönnek, hogy nincs miért.
Harmadjára pedig az átmenetileg, ám akkor tényleg „ijesztő” létszámban megjelenő szárnyas hangyák, amely esetben már tudjuk, hogy a szerelmet kereső ivaros egyedekről van szó. Ha a boly elhelyezkedése miatt a mi életterünkön keresztül próbálnak a szabadba jutni, akkor hagyni kell őket: a helyzetet számukra is a véletlen szülte, nyissuk ki az ablakot, így a lehető legrövidebb úton távoznak. Fújhatunk rájuk bármit, amit csak akarunk, nyilván el is pusztulnak tőle, de az utánuk következőket ez nem fogja megállítani.
Az ökológus szakember hangsúlyozza: „egyetlen, lakásba tévedt vagy költözött hangya sem »veszélyes«. Nem csípnek, nem harapnak, nem terjesztenek kórokozókat”.
Az van, amit ők engednek
Végezetül még egy, a cikk elején idézett állítást kell alátámasztanunk, miszerint a mikrovilágban az történik, amit a hangyák megengednek. A válasz teljes kifejtése köteteket töltene meg, ami magában foglalná a már említett elképesztő mennyiségű biomasszát, a lebontó tevékenységet, a mikrovilágra gyakorolt predációs nyomást, és tényleg sokáig folytathatnánk.
Most csak egyetlen példát említünk. Fenyvesek gyakori és egyre aggasztóbb problémája Európában, hogy egyes években lepkehernyók egész erdőrészeket képesek tarra rágni, mindent elpusztítani. Ilyen területeken viszont egyes facsoportok kör alakban még a leginkább érintett területen belül is érintetlenek maradnak: ezeknek a köröknek a középpontjában mindig egy-egy erdeivöröshangya-fészek áll.
