Az Antikomintern paktumot visszatekintve könnyű első lépcsőfoknak tekinteni a későbbi tengelyhatalmak szövetségéhez vezető úton, megkötése idején azonban még más céljai voltak vele a Harmadik Birodalomnak. A náci külpolitika a háború előtti években azon dolgozott, hogy elkerülje az ország teljes elszigetelődését és egy Németország elleni brit–francia–szovjet–amerikai egységfront felállását. Vannak, akik az Antkomintern paktumot éppen a britekkel kötendő megegyezés – tulajdonképpen valamilyen szinten még a háború kitörése után is – kétségtelenül fennálló szándéka felől értelmezik, de ez is csak későbbi fejlemény volt.
Kína elzárkózott
A paktum eredetileg Joachim von Ribbentrop ötlete volt, aki meghatalmazott nagykövetként egyfajta „árnyék külügyminisztériumot” működtetett, amelynek tevékenységét nemhogy nem felügyelte a von Neurath vezette külügyminisztérium, de néha teljesen szembe is ment a hivatalosnak számító irányvonallal. Ribbentrop terve az lett volna, hogy egy közös ellenség, a nemzetközi kommunizmus mételyét szimbolizáló Komintern bedobásával egy platformra hozza a Németországgal hagyományosan jó viszonyt ápoló Kínát azzal a Japánnal, amellyel Hitler mindenképpen szövetségre akart lépni.
A tárgyalásokat Ribbentrop és Ósima Hirosi berlini japán katonai attasé kezdte el még 1935-ben, sőt novemberben már meg is akarták kötni az egyezményt, de hamar kiderült, hogy a kínai Kuomintang rezsim nem nyitott az ötletre – érthető módon, hiszen Ósima pont abban reménykedett, hogy ez lehet a nyitánya a Kína feletti Japán uralomnak. Egy japán puccskísérlet és a miniszterelnök meggyilkolását követő káosz miatt aztán egy időre elfelejtődött a kezdeményezés.
Szövetségi rendszerré alakult
A következő évben viszont újra előkerült az ötlet, leginkább annak hatására, hogy 1936-ban Franciaország és a Szovjetunió együttműködési egyezményt kötött, Németországot tehát minden korábbinál jobban fenyegette az elszigetelődés veszélye. A paktumot végül 85 éve, 1936. november 25-én írta alá Ribbentrop és Kintomo Musanokódzsi japán követ, és csatlakozásra hívták fel Nagy-Britanniát, Olaszországot, Kínát, sőt Lengyelországot is.
Azért a német diplomácia meghagyott egy kiskaput: a Sztálinnal való viszony elmérgesítését megakadályozandó a paktum szövege hangsúlyosan nem a Szovjetunió, hanem az Internacionálé és a Komintern ellen irányult – ez jól jött, amikor Ribbentrop három évvel később kötött megnemtámadási egyezményt a szovjetekkel.
Ahogy annak az egyezménynek, az Antikomitern paktumnak is volt titkos záradéka, amely pont a Szovjetunióval kötött politikai szerződést tiltotta meg, illetve arról is rendelkezett, hogy egy szovjet támadás esetén az aláírók tárgyalásokat kezdenek a közös fellépésről. A pillanatnyi érdekeket szolgáló egyezmény végül mégis alapja lett a háborús szövetségrendszernek, elsőként Olaszország csatlakozott 1937-ben, azután 1941-ben, már a Szovjetunió elleni német invázió megindulása után, az újraszövegezett megállapodást aláírta Németország összes európai szövetségese és csatlósa, köztük Magyarország, de semleges státuszban Törökország is.
