Az első világháborút Magyarország számára lezáró, 1920. június 4-én aláírt, majd 1921. július 26-án ratifikált trianoni békeszerződésben megállapított új magyar határok pontos kijelölése általában nagyobb akadályok nélkül és viszonylag gyorsan megtörtént. Két határszakasz kijelölése, illetve területrész átadása azonban komoly bonyodalmakra, sőt fegyveres összetűzésekre adott okot. Az egyik az úgynevezett Pécs–Baranya–Baja háromszög volt, amelyet a szerb hadsereg 1918 őszétől megszállás alatt tartott, a másik pedig az Ausztriának ítélt keskeny nyugat-magyarországi sáv. E területek átadására, illetve átvételére a békeszerződés okmányainak 1921. júliusi kicserélése után kellett sort keríteni.
Szerb-magyar köztársaság és Burgenland
A kőszénben gazdag pécsi szénmedence kiürítésének határidejeként a nagyhatalmak augusztus harmadik hetét jelölték meg, aminek azonban a jugoszláv hatóságok vonakodtak eleget tenni. Ezért felkarolták, sőt ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok – oktobristák és szocialisták – autonomista törekvéseit. Így következett be, hogy 1921. augusztus 14-én Pécsen kikiáltották a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. A kísérlet azonban gyorsan hamvába holt. A nagyhatalmak ragaszkodtak döntésükhöz, s a délszláv állam „védnökségét” kérő „köztársaság” helyi támogatottsága is minimális volt.
A délszláv csapatok dél-magyarországi kivonulásával egyidejűleg a Bethlen-kormánynak Nyugat-Magyarországot kellett volna átadni Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt, mivel a reguláris magyar katonaság augusztus 27-én elhagyta a 4300 négyzetkilométer nagyságú területet. Ténylegesen azonban mégsem, mert a kiürített zónában fegyveres csetepaték kezdődtek az osztrák rendőrség és az oda érkező irreguláris magyar szabadcsapatok között.
Lajtabánság
Kevesen tudják, hogy a Prónay Pál, Friedrich István, Héjjas Iván és mások által irányított „rongyos gárdisták” fellépésére a magyar kormány tudtával és kifejezett támogatásával került sor. A fegyveres ellenállás megszervezésére és irányítására már augusztus elején külön bizottság (Honvédelmi Bizottmány) alakult, amelynek vezetője báró Perényi Zsigmond, a kormányfő egykori iskolatársa és bizalmas politikai barátja volt. Ez a bizottság koordinálta a toborzást, és ez biztosította a szükséges pénzeszközöket is.
A felkelők Prónay Pál irányításával október 4-én „alkotmányozó nemzetgyűlést” rendeztek Felsőőrön, amely Lajtabanság néven az egész elcsatolásra ítélt területet önálló tartománnyá nyilvánította. A magyarázatot követelő angol és a francia követtel Bethlen István rezzenéstelen arccal közölte: sajnálja a történteket, és mindent elkövet a szabadcsapatok leszerelése érdekében.
A zsarolással Bethlen arra törekedett, hogy Ausztriát tárgyalóasztalhoz ültesse, s a Magyarországot számos kérdésben támogató Olaszország segítségével a vitás terület egy részét megőrizhesse. Törekvése sikerrel járt. Mivel két vesztes államról volt szó, a győztes nagyhatalmak kezét nem kötötték olyan ígértek, amilyeneket a cseheknek, románoknak és szerbeknek a háború alatt tettek, egy idő után így ők is tárgyalásra biztatták az osztrák kormányt.
Döntés Velencében
Így került sor október 11–13-án a velencei konferenciára, ahol Olaszország határozott nyomásának köszönhetően Bethlen reményeinek megfelelő eredmény született. Ausztria hozzájárult, hogy Sopron és nyolc Sopron környéki falu hovatartozásáról népszavazás döntsön.
Velencéből hazatérve Bethlen levélben közölte Prónayval, hogy „több gyümölcs, amit leszakíthatnánk, nincs; aki azt hiszi, hogy további ellenállással még többet lehetne elérni, az merőben téved”. A különítményes parancsnok azonban nem fogadta el Bethlen érvelését, és mintegy két héten át egyszerűen fittyet hányt a miniszterelnök utasításaira. Csak október 31-én, Horthy szavára hátrált meg, aki a hadsereg bevetését helyezte kilátásba ellene.
A velencei döntés Magyarország jelentős politikai sikerének tekinthető. Az eredmény elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nagyhatalmak ebben a kérdésben nem voltak egységesek, és hogy – két vesztes államról lévén szó – hajlottak az engedékenységre. Szerepet játszott azonban az is, hogy a magyar kormány és személy szerint Bethlen István ezt a kedvező helyzetet felismerte, és ügyes taktikával kihasználta. Az irredenta szervezetekkel való együttműködés kétségkívül kockázatokat rejtett magában, ám enélkül, pusztán diplomáciai eszközökkel aligha lehetett volna eredményt elérni.
