Nem sok jót ígérő ceremónia zajlott 1871. június 5-én a Fidzsi-szigetek szívében lévő Ovalau trópusi sziget Levuka nevű düledező településén. Európai telepesek – cukornád-ültetvényesek, fegyvercsempészek és a birodalom mindenféle rendű-rangú hordaléka –, valamint egy maroknyi őslakos fidzsi vegyes társaságában a magas és impozáns helyi főnököt kikiáltották Fidzsi királyává. Az e címen első és egyben utolsó személy, a ceremónia központi alakja nem más volt, mint az 1815 körül született Cakobau, akinek
Idén nyáron van trónra emelkedésének 150. évfordulója, s ez az évforduló igencsak alkalmas arra, hogy felélesszük és újra elmondjuk történetét.
Bau sziget és kenuflottája
Az első európai, aki megpillantotta a Fidzsi-szigeteket, a holland Abel Janszoon Tasman volt 1643-ban, ám 1800-ig a nyugati civilizáció nem nagyon avatkozott be a hagyományos fidzsi életmódba. Az őshonos erdeje zömét kiirtó szantálfa-kereskedők nyomán megérkeztek Fidzsire a hazai igazságszolgáltatás elől menekülő, törvényen kívüli semmirekellők, akik fegyvercsempészként és tolmácsként léptek fel. Ezek a naplopók helyi nőket vettek el, és befolyásolni kezdték az őslakos főnököket.
A XIX. század elején a Fidzsi-szigetek tucatnyi nagyobb vezér vagy főnök uralta területi egységre oszlott, amelyek már jóval az európaiak bejövetele előtt állandó testvérharcot vívtak egymással. A ravaszabb főnökök felismerték a nyugati lőfegyverek katonai fölényének hasznát, és ennek segítségével hegemóniára törtek.
Az ambiciózus főnökök legfőbbike a Fidzsi főszigetétől, Viti Levu-tól alig 800 méterre fekvő kicsiny Bau szigetének ura volt. A mindössze 1,6 kilométer hosszú, 8 hektáros szigetecske aránytalanul nagy befolyást gyakorolt. Vezetőit igazi harcosoknak tartották – a vunivalu, azaz hadúr büszke címét viselték –, és folyamatosan zaklatták a szomszédjaikat. Bau partján végestelen-végig sziklakikötők szolgálták a nagy hadikenukat, melyek újra meg újra kifutottak a vunivalu riválisainak legyőzésére.
Ehető ellenség
Bau fölénye 1832 körül kezdődött, amikor a sziget kiszámíthatatlan urát, Tanoát elűzték. Fia fortélya és eltökéltsége nélkül vége is lehetett volna a dinasztikus hatalomnak, Cakobau azonban úgy tett, mintha csatlakozna a lázadókhoz, ám titokban egy meglepetésszerű támadást készített elő. Végül 1837-ben (Viktória brit királynő trónra lépésének évében) helyreállították Tanoa hatalmát, s ő tovább uralkodott, miközben a valódi irányítás a minden lehető eszközzel politikai előnyszerzésre törő Cakobau kezében volt.
Kettőjük között egyvalamiben nagy volt a hasonlóság: Tanoa odavolt az emberhúsért (az amerikai Mary Wallis, aki 1845–1849 közötti, férjével együtt tett Fidzsi-szigeteki látogatásairól könyvet írt, vidám szörnyülködéssel „Fidzsi egyik legnagyobb kannibáljának” nevezte), s Cakobau is osztozott az ízlésén. Bau tűzhelyeit rendszeresen megtöltötték a főnök ellenségei.
Néhány antropológus tagadni igyekezett a Fidzsi-szigeteki (vagy másutt létező) kannibalizmust, azzal érvelve, hogy ez nyugati koholmány az őslakosok lealacsonyítására és a gyarmatosítás igazolására. Ezzel szembeállítható számos tárgyi bizonyíték és független forrás is. A Fidzsi Múzeum így fogalmaz: „A kannibalizmus a fidzsi vallás és hadviselés szerves részeként normális, egyben rituális része volt az életnek”.
Komplex kultúrába tagozódott, melyben a legyőzött ellenség megevése „síron túli bosszúállást” jelentett, s „az ősök tiszteletére épülő társadalom legfőbb sértése” volt. Tanoa és Cakobau sem próbálta tagadni a kannibalizmust, inkább azt bizonygatták, hogy hagyományaik integráns eleme. Hajlamai ellenére a nyugati látogatók körülrajongták Cakobaut. Wallis szerint „nem nélkülözi a méltóságot”, egy másik amerikai, Charles Wilkes pedig azt írta, hogy
kifejezetten jól néz ki, mivel magas, jó felépítésű, atletikus. Mind fellépésében, mind viselkedésében nagy intelligenciát mutat. Ábrázata és alakja az európaiakét idézi, könnyedén és elegánsan mozog.
Fidzsi Napóleonja
A szomszédharcokban Cakobau tovább növelte hírnevét, mint ádáz és tehetséges hadúr. Wallis ki is jelentette: „Azt hiszem, tényleg Fidzsi Napóleonjának lehetne nevezni.” A nyugati követek nagyon is kézenfekvőnek találták, hogy egyetlen, tárgyalóképes vezetővel próbáljanak dűlőre jutni, 1844-ben a honolului brit konzul például Cakobaunak küldött levelében a Tui Viti (Fidzsi királya) címen szólította meg őt.
1852-ben Tanoa meghalt, és Cakobau lett a vunivalu. Baun és leigázott területein keresztül mindent megpróbált, hogy méltó legyen a Tui Viti megnevezésre, azonban útjában állt egy csoport újonnan érkezett fehér ember: a misszionáriusok. A Londoni Misszionárius Társaság az 1850-es években ereje teljében volt, és a kannibalizmusról szóló hírek tovább növelték a hittérítők elszántságát. Különösen Baura összpontosítottak, szóvivőjük, James Calvert meg is magyarázta, miért: „A misszionáriusok szívét nyugtalanság tölti el látván, hogy itt lelhető fel a Fidzsit sötétbe borító szörnyűségek és förtelmek központja és erőssége.” Tanoa felkészült a misszionáriusok fogadására, ám Cakobau hevesen ellenezte.
Hozzáállása meglepő módon támogatásra talált a fehér telepes közösség züllöttebb tagjai körében, akik Calvert szerint „okkal félnek szabadosságuk megzabolázásától a kereszténység elplántálásával”. Cakobau álláspontját végül nem a wesleyánus hittérítők prédikációi, hanem a közeli Rewával folytatott harcok katasztrofális alakulása változtatta meg. A folyamatosan érkező hadifelszerelés ellenére Bau vesztésre állt, uralkodója pedig már-már beismerte vereségét. Cakobau, akinek felemelkedését mintha a hagyományos istenségek rendelték volna el, kezdte elveszteni hitét az ősi tanításokban.
1854. április 22-én levelet kapott I. Tupou Györgytől, Tonga keresztény hitre tért királyától, aki a megtérését sürgette. Néhány napra rá Cakobau bejelentette a megtérést (lotu), és az április 30-i istentiszteleten így is tett. Három évvel később ő és a királyné nyilvánosan megkeresztelkedett. Áttérése a Fidzsi-szigetek nyugati területein gyorsan követőkre lelt, háttérbe szorítva a Bau–Rewa konfliktust is kirobbantó régi kultúrát.
A béke költekezést hozott
A béke beköszöntésével Cakobau telhetetlensége új irányba fordult. Amikor meghallotta, hogy Tonga és Hawaii királyának is van egy-egy hajója, rögtön rendelt kettőt. Elindult a költekezési és adósságspirál. Politikai problémák is adódtak: Tonga már egy ideje növelte a befolyását Fidzsi keleti részén, és szándékában állt alávetni az egész szigetcsoportot. Pénzügyi nehézségei és a trónját érő fenyegetés szorításában Cakobau elgondolkozott azon, hogy talán egy külső hatalom beavatkozása lehet az egyetlen megoldás.
1858-ban azzal kereste meg a brit konzult, hogy Viktória királynőnek teljes felségjogot adna Fidzsi felett. A britek azonban tartottak egy olyan terület átvételétől, amelyben belső konfliktusok dúlnak és adósságspirálba került. London két megbízottat küldött a vizsgálat elvégzésére, majd négy éven át habozott a döntéssel. Végül 1862-ben adtak választ: udvariasan elutasították az ajánlatot. Cakobau mégsem csalódott, felvetése ugyanis nem volt teljesen hatástalan: az annexió lehetőségétől hajtva még több brit telepedett le Fidzsin, ami megfékezte Tonga törekvéseit.
Közben az amerikai polgárháború felverte a gyapotárakat, így egyre több fehér ültetvényes jött Fidzsire. 1866-ra már mintegy négyszázan éltek a szigeteken, nem hivatalos fővárosuk az Ovalau szigeti Levuka volt, mint az ipar és kereskedelem, egyben a részegeskedés, verekedés és rasszista viszályok központja. A kapcsolatokat Cakobau magatartása sem segítette: hatalmas összegeket kölcsönzött a levukai kereskedőktől tékozlásai fedezésére, de amikor törlesztenie kellett volna, dölyfösen viselkedett.
Midőn egyik hitelezője vakmerően szóvá tette a fizetési kötelezettséget, Cakobau egyből elhallgattatta: „Nem küldettem magáért. Jobban meggondolva, a fehérek ízletesek, olyanok, mint az érett banán.”
Királyi becsvágy
A telepesek végül elvesztették a türelmüket: kormányzatot követeltek, amely elismeri a jogaikat és megvédi tulajdonukat. 1865-ben rávették Cakobaut és a többi nagyfőnököt, hogy Cakobau elnökletével megalakítsák a Fidzsi Független Főnökeinek Szövetségét. A szövetség két éven belül felbomlott. A telepesek elhatározták, hogy helyette létrehozzák Bau királyságát, ami jól megfelelt az igazi Tui Vitiként uralkodni vágyó Cakobaunak is.
1867. május 2-án koronázták Bau királyává egy színpompás és kissé komikus szertartáson. A néhány csecsebecsével ékesített, cinkből készült korona fejedelmi összegbe került: négy és fél dollárba. Amikor Cakobau hatalmas hajkoronájára helyezték, az egybegyűltek nevetésben törtek ki, egyedül a király természetes fensőbbsége és méltóságteljes megjelenése mentette meg az eseményt a káosztól. (Állítólag egyetlenegyszer hordta csak a koronát, majd a tengerbe hajította.) A levukai brit konzult sem nyűgözte le a jelenet, figyelmeztette is a brit lakosokat, hogy ne ismerjék el az új rezsimet. A diplomáciai támogatás hiányában nem sok jó várt Bau királyságára, nőtt a nyomás, hogy egy stabilabb, kiszámíthatóbb kormányzati formát teremtsenek.
Tovább bonyolódtak a dolgok, mikor 1867 júliusában Thomas Baker wesleyánus hittérítőt a fősziget Viti Levu egy eldugott vidékén a Bau királyát és új istenét is elutasító helyiek megölték és megették. Cakobau nem tudta ezt megakadályozni, ami jól jelezte hatalmának korlátait. Az ország káoszba fulladt, a kétségbeesett levukai telepesek így ismét konspirációba kezdtek Cakobauval, és 1871. június 5-én Fidzsi királyává kiáltották ki. Ám az uralkodó titulusának megváltoztatása nem segített semmin, politikai és pénzügyi problémák ostromolták a királyságot mindenünnen.
Brit annexió
Cakobau John Bates Thurston gyapotültetvényeshez folyamodott, kormányzati pozícióra kérte fel őt, először miniszternek, majd miniszterelnök-helyettesnek tette meg. Thurston ügyesen manőverezett a végeláthatatlan pénzügyi válság és a telepesek Fidzsi „megnyitására” (vagyis a helyi földek birtokba adására) vonatkozó követelései között. 1873-ban azonban mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy az egyetlen hosszú távú megoldás a brit annexió.
Másodszor is elküldték Londonnak a formális felajánlkozást, ám a britek csaknem egy évig hezitáltak, mielőtt kiküldtek volna két megbízottat. Végül a megbízottak is arra kényszerültek, hogy belássák a fennhatóság átruházásának logikáját. Cakobau szívbe markoló szavakkal kommentálta ezt: „Ha minden marad a régiben, Fidzsi olyan lesz, mint egy uszadékfa a tengeren, hogy az első arra utazó kihalássza… A birtokbavétellel a két faj, fehér és fekete összekapcsolódik… és az erősebb nép erőt ad a gyengének.”
Október 10-én Ovalau szigetének tanácstermében az utolsó aláírásokat is elhelyezték az átruházási okiraton: Cakobau mellett 11 nagyfőnök és egy tongai herceg szignálta. Cakobau nyilatkozata szemernyi kétséget sem hagyott: „Őfelségének, Nagy-Britannia Királynőjének – Mi, Fidzsi Királya, együtt a fidzsi nagyfőnökökkel, ezennel feltétel nélkül átadjuk országunkat, Fidzsit, Őfelségének, Nagy-Britannia és Írország Királynőjének, teljes bizalmunkat helyezve belé, hogy igazságosan és szeretetteljesen uralkodik Fidzsi felett… Cakobau R., Tui Viti és Vunivalu.”
Fidzsi-szigetek független királysága három évig élt.
Száz év gyarmati uralom
Fidzsi a következő száz évben Nagy-Britannia gyarmata maradt. Thurstonnek köszönhetően azonban, aki hivatalt viselt az első kormányzó idején s később maga is kormányzó lett, a fidzsi lakosok földjeinek védelme és törvényhozási joguk megmaradt, az őslakosok őrizhették kultúrájukat, vagyis a legtöbb gyarmatosított népnél jobb soruk volt. Nagy-Britannia modellgyarmatként mutogathatta Fidzsit (amely persze kivétel volt a szabály alól).
Cakobau más módon is átalakította az országot. A keresztény hitre térés és kolonizáció kulcsfontosságú éveiben betöltött főszerepe miatt a szigetcsoport 30 fontosabb nyelvjárása közül a Bau szigeti dialektust vette át az egyház és a sajtó, s ez az egységesedés elősegítette, hogy a fidzsi nyelv még a XXI. században is fennmaradjon.
Cakobau jelenléte manapság is érzékelhető a függetlenségét 1970-ben elnyerő Fidzsin. A brit birtokbavételkor Cakobau átnyújtotta „vérontónak” nevezett harci buzogányát Viktória királynő képviselőjének. Évtizedekkel később ezt visszaszolgáltatták, ma már némileg feldíszítve törvényhozói pálcaként szolgál.
Cakobau egy hadúrtól és kannibáltól szokatlan emblémája, a fehér békegalamb bekerült az állami címerbe. 150 évvel a koronázása után királyi mottója a Fidzsi-szigeteki Köztársaság hivatalos jelmondata: Rerevaka na kalou ka doka na tui – Féld Istent, és tiszteld a királyt!
A teljes cikk a BBC History magazin új, augusztusi számában olvasható.
